Búcsú és nefelejcs

,,Az utolsó gőzfelhő is szertefoszlott a hűs őszi levegőben. A vonat már eltűnt a kanyarban, de Harry még mindig felemelt kézzel állt.

– Jó lesz neki, ne félj – zümmögte Ginny.

Harry ránézett a feleségére. Lassan leeresztette a kezét, és megérintette a villám alakú sebhelyet a homlokán.

– Tudom.

A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg. Minden rendben volt körülötte.”

˘˘˘˘o˘˘˘˘

Három hónappal később


Nem akart gondolkodni. A következményeken rágódni, és azon mi lesz vele, ha…
De még magában sem tudta kimondani a szörnyű tényt, ami már egy hónapja világossá vált. Csapongtak a gondolatai, és hirtelen eszébe jutott az első találkozásuk. Lassan már huszonöt éve. Eddig mindig csak nevetett rajta, de most egy könnycsepp hullott a kezére. Gyorsan letörölte. Nem, mintha szégyellte volna, de megfogadta, hogy erős lesz, és tartja magát. Az ő kedvéért és a kedvükért. De még egy kicsit egyedül lehet, most nem akart emberek közé menni, egyedül csak őt látta. Azt, ahogy fekszik az ágyon, gyógyítókkal körülvéve, teljesen soványan, de még mindig gyönyörűen. Látta maga előtt az arcát, azt, ahogy megtörten rámosolyog, és a kezét nyújtja, majd azt kéri: csókolja meg utoljára, úgy, ahogy először azon a bizonyos – kividdicsmeccs utáni – délutánon. Suttogja el a szerelmes szavakat, úgy, ahogy aznap este, mikor végre megkérte a kezét. Majd így szólt szinte alig hallhatóan:

– Harry,… ne add fel!... Élj!... Légy boldog!… és teljesítsd az álmaikat… Helyettem is… Az életemnél is… jobban… szeretlek!

Ennyi volt. Egy haldokló utolsó szavai. Még egyszer utoljára megszorította a kezét, de Ő ezt már nem érezhette. Többször is dacolt a halállal, de őt nem tudta megmenteni. Egyszer már sikerült, de most miért nem? Meg kellett volna találnia a megoldást! Miért nem engedte, hogy megtegye? Mikor a lány előállt az ötlettel, hogy gyógyító lesz, miért nem beszélte le? És amikor arról a rejtélyes betegéről beszélt, aki három hónap után, egy hónappal ezelőtt, gyors leépülés után meghalt, miért nem intette nagyobb óvatosságra? Ő volt a Mungo legjobb gyógyítója, miért nem vigyázott jobban?! Miért? Miért? Miért? Amikor kiderült, hogy elkapta a betegséget, megkérdezte tőle ugyanezt. Ő csak nevetett:

– Ugyan, Harry! Gyógyító vagyok, mindennap szembe nézek a halállal, és vállalnom kell a következményeket a tetteimért. De figyelj: megígérem, gyorsan meggyógyítom azt a szerencsétlent és utána magamat is. Rendben?

De nem így történt. Egy hónappal ezelőtt a beteg meghalt. Aznap holtra váltan jött haza, és közölte a hírt, hogy a tünetei szerint rá is ez vár, mégpedig hamarosan. Először nem fogta fel. Nem fogta fel, hogy az, akit a világon legjobban szeret, egy napon már nem lesz mellette. Átölelte a még mindig karcsú derekát, de a lány hamarosan elhúzódott tőle.

– Nem akarlak téged is megfertőzni – suttogta.

– Engem ez most a legkevésbé sem érdekel!

– De érdekeljen! A gyerekeinknek apa kell – szólt ellentmondást nem tűrően, villámló szemekkel, majd sokkal halkabban még hozzátette –, ha már az anyjukat elveszítik.

Üveges tekintettel meredtek egymásra. Most fogták fel mind a ketten: az útjukat egymás nélkül folytatják. Pillanatokkal később már a karjaiba zárta, és szorosan ölelte.

– Ígérd meg nekem, Harry! Ígérd meg!

– Megígérem – suttogta a fülébe.

– És most… ez volt az utolsó, hogy ilyen közel engedtelek. Megértetted? Mert, ha nem….

Szavait ablakkocogás hangja szakította félbe. Egy bagoly kocogtatta a csőrével az üveget. Harry gyorsan kinyitotta, és elvette tőle a levelet.

– Albus írt – közölte a nővel. – Most azonnal válaszolok neki, és még ma értük megyek. Lilynek is mielőbb szólni kéne, de….

– Harry Potter! Én vagyok a gyógyító, és megtiltom azt, amire készülsz! A fiúk az iskolában maradnak, Lily pedig átmenetileg anyáméknál lesz! Neked nem tilthatom meg, hogy elmenj, hiszen ez a te házad…

– A mi házunk – szakította félbe, de ő mit sem törődve ezzel, folytatta:

–…és ha már ilyen makacs vagy, nem engedhetem meg, hogy a Mungoba költözz, így nekem kell itthon maradni. Ne is ellenkezz, Harry, nincs értelme. Az eddigi éveimet ott töltöttem, és nem vagyok hajlandó ott haldokolni. – Az utolsó szónál elcsuklott a hangja, és folyni kezdett a könnye.

– Drágám – kezdte volna, de a nő egy határozott kézmozdulattal elhallgattatta.

– Megyek, és összerakom Lily holmiját. – Ezzel felfutott az emeletre, ahol a kislány játszott. Nemsokára kézen fogva jöttek le a lépcsőn, anya és lánya. A nő a vállán hozta a táskát, és úgy magyarázott a kislánynak. Egy pillanatra megállt, azt látva, hogy Harry még mindig ugyanott áll, és ránéz a smaragdzöld szemeivel.

– Kicsim – kezdte –, most egy ideig a nagyiéknál nyaralsz. Rendben?

Ennek már egy hónapja, és a felesége egyre rosszabbul lett. Az utolsó héten volt csak hajlandó a kórházba menni, és beleegyezni, hogy a fiúk hazajöjjenek. De ez már csak egy fájó emlék marad. Élnie kell, és tovább küzdeni! Hiszen megígérte…
Lassan elengedte a kicsi, még meleg kezet, majd kilépett a kórteremből, és közölte:

– Elment… – mondani akart még valamit, de nem tudott. Lassan, nagyon lassan rájuk nézett.

Míg él, nem felejti el a gyerekei arcát. James: akinél mindig látni a csintalan vigyort, Albus: a komoly és megfontolt, őbenne mindig magát látta, és Lily: a kedves pajkosságával és vidám mosolyával. A gyermeki arcokat könny áztatta, és mérhetetlen szomorúság tükröződött rajtuk: a saját bánata. Elvesztett mindent és mindenkit. Először a szüleit, a keresztapját, Remust és Tonkst, és most őt is. Támaszát és segítőjét a tizenkilenc év alatt.

– Mindig szeretni foglak, Ginny!




**sziasztok! ez egy kicsit szomorú lett de szívesen olvasnám és várom a kritikákat ha van egy percetek, hogy elmondjátok a véleményeteket :)

Harry Potter: Megmentő vagy csaló?- 3.fejezet

3.fejezet: Első évek a Roxfortban
Teltek múltak az évek, a kis Harry felcseperedett, és ahogy a kisfiú nőtt, egyre több gondot okozott nevelőszüleinek. A Dursley család nagy bánatára nem nőtte ki gyermekkori kezelhetetlenségét. Sőt! Egyre gyakrabban tört borsot Petunia és Vernon orra alá. Amikor tízéves lett, állítólag Petunia sírva könyörgött Dumbledore-nak, hogy hadd menjen egy évvel előbb iskolába a máguspalánta. Dumbledore azonban feltehetőleg élvezte a mugli nevelőszülők szenvedéseit, de ezt persze előttük nem mutathatta. Viszont többen is látták és hallották, ahogy kutyaszagú Doge-nak számos ízben jól szórakozva meséli az ifjú Potter legújabb csínyeit. Nemsokára gyakran és szívesen látott vendég lett a Privet Drive négyes számú házában. De nem csak a négyes számú házban. Szemtanúk szerint legalább olyan gyakran látogatta meg Mrs. Figget is, aki ugyancsak nagy befolyással volt az ifjú Potter nevelésére. Ezen látogatásokkor Dumbledore és Mrs. Figg közeli barátokká váltak, és majd láthatjuk, hogy a későbbiekben is sokat találkoztak. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy igazából milyen kapcsolatban álltak? Talán öregkorukra mind a ketten megtalálták a boldogságot, és egy bimbózó, de ugyanakkor szenvedélyes viszony bontakozott ki közöttük? Kedves Olvasóim! Szeretném figyelmükbe ajánlani az alábbi rövid levelet, ami nem sokkal Harry nyolcadik születésnapja után íródott:
Drága Arabella!
Bizonyára meglepi, hogy annyi év után ismét levelet írok Önnek, de tudatnom kell, hogy igazán fontos szerepe lesz a szomszéd fiúcskának a Tervemben. És magának is fontos feladatot kell adnom, olyat, amit nem mernék másra bízni. Természetesen Rá is gondolok, és arra milyen fenyegetést jelenthet számunkra. Nemsokára meglátogatom, és mindent világosan elmagyarázok. Albus

Ez a fontos dokumentum első olvasásra meglehetősen nagy fejtörést okozott nekem, de amint összeraktam a képkocka darabjait, minden világos lett. Sajnos okfejtésemet egyelőre még nem oszthatom meg önökkel, de hamarosan majd értelmet nyer ez a levél.
Dumbledore rendszerint nevelési tanácsokat adott az eleven kisfiú megfékezésére vonatkozólag, azonban az igazi ok, amiért meglátogatta, teljesen más volt. Dumbledore figyelte Harryt, leginkább talán a varázsereje érdekelte, de persze James Potter végrendelete sem hagyta nyugodni. Miután a varázserejét rendkívül középszerűnek találta (és valószínűleg ő is rájött, hogy Harry csupán véletlenül menekült meg a Sötét Nagyúrtól, és nem volt semmilyen különleges képessége, amire büszkének kellene lennie), elkezdett foglalkozni Harryvel, mint James Potter valószínű örökösével. James halála előtt egy nappal íratta meg a férfival a végrendeletét, mintha csak tudta volna, mi vár rá. Az okmányt megtalálták, de abban az szerepelt, hogy csak Potter lehet az örökös. És mi van, ha Harry nem is James Potter fia? Mi van a rengeteg galleonnal, amit James hátrahagyott? A hatalmas Potter örökség vajon megilleti-e Lily fiát? Mert ha Harry mégsem James fia, akkor Dumbledore nyugodt szívvel rátehette volna a kezét, mondván, hogy „a Roxfort gringottsi széfét gyarapítja” ezzel a cselekedettel. Másrészt pedig, ha Harry Sirius fia, akkor is szép összeget örökölhetett volna feltételezhető apja halála esetén. Főleg mivel Sirius Black ekkoriban épp az Azkabanban raboskodott, mert tömeggyilkosságot követett el. Bizonyára olvasóim is ismerik ennek a szörnyű eseménynek a történetét. Azt azonban kevesen tudhatják, hogy Black miért követte el! Az eset Lily és James tragikus halála után történt. Képzelhetjük, mit érzett, amikor megtudta, hogy legjobb barátja és egyetlen szerelme meghalt. Ez azonban mégsem elegendő indíték arra, hogy tizenhárom idegen muglit meggyilkoljon. Nyilvánvalóan volt még egy oka szörnyű ámokfutásának! Szülei halála után Dumbledore úgy döntött, hogy anyja egyetlen élő rokonához, Harry nagynénjéhez küldi a kis túlélőt – nevezetesen Dursleyékhoz. Sirius Black, amikor ezt meghallotta, rögtön elment egykori tanárához, és elmesélt neki mindent. Azt, hogy milyen szenvedélyesen szerette Lilyt, mikor találkozgattak, feltevését miszerint lehetséges, hogy ő Harry apja. Valaki azonban megelőzte. Addigra már minden bizonnyal a Roxfortban élő, tanárként dolgozó Perselus Piton is kiöntötte a szívét az igazgató úrnak. Dumbledore-nak mérlegelnie kellett. Átadja Harryt Blacknek, aki nem kimondottan az az apatípus, de rengeteg pénze van, vagy otthagyja Harryt, ahol van: édesanyja rokonainál, esetleg bízza Piton gondjaira a gyermeket? Ha kiderült volna, hogy Piton a szerencsés apa, Harry nem sok vagyonra számíthatott volna, hiszen Dumbledore köztudottan nem volt bőkezű a roxforti tanárokkal, és Perselus bájitaltan-professzorként nem sok fizetéssel rendelkezett. Minél többször látta Dumbledore a fiút, annál biztosabb volt abban, hogy Harry tényleg Potter. Kiköpött az apja, csak a szeme az anyjáé. Mikor már biztosan eldöntötte magában a kérdést, a látogatások egyre ritkábbak lettek, majd teljesen el is maradtak. Harry csak várt, várt és várt, de Dumbledore soha többet nem jelent meg a lépcső alatti gardróbban egy rövid látogatás erejéig sem.

*****

Harry tizenegyedik születésnapjának nyarán végre-valahára megérkezett az első roxforti levél, a Dursley szülők nagy örömére. Harry azonban annyira mérges lett attól, hogy nevelőszülei el akarják küldeni otthonról, hogy tűzbe hajította a levelet, és akárhányszor a kezébe nyomták, nem volt hajlandó elolvasni. Végül aztán a baglyok minden reggel tucatjával hozták a leveleket. A Privet Drive utcában lakó muglik nagy ámulatára minden reggel legalább harminc bagoly repkedett a háztetőn vagy üldögélt a kerítésen. Petunia és Vernon annyira boldogok voltak, hogy elmentek nyaralni a tengerpartra; megünnepelni azt, hogy Harry elmegy a Roxfortba. Arról azonban mit sem tudtak, hogy nevelt fiuk nem nyitott ki egyetlen neki címzett borítékot sem, így érthető módon nagyon csodálkoztak, hogy még mindig sorozatosan érkeznek a levelek. Végül a Roxfort egyik munkatársa kereste fel Harryt a nyaralás alatt, és olvasta fel neki a levelet. Másnap volt a Potter fiú tizenegyedik születésnapja. Dursleyék azt akarták, hogy Harry ne szenvedjen hiányt semmiben a születésnapján, így meglepték egy kis ajándékkal. A kisfiút azonban ezzel csak arra emlékeztették, hogy milyen lenne, ha a szüleivel ünnepelhetne, a nagynénje, az unokatestvére és a nagybátyja helyett. Tetőzte még a gondokat, hogy a Roxfort kiküldött alkalmazottja egy kétméteres félóriás volt. Rubeus Hagridról már több alkalommal is olvashattak a Reggeli Prófétában. Vérengző óriásnő és varázsló apa gyermeke, akit vad természete és egy gyilkossági ügy miatt hamar kicsaptak az iskolából. Ezek után vadőrként dolgozott. Majd Harry harmadik évében teljes tanári állást kapott. A gyerekek féltek tőle, mert veszélyes mágikus lényekkel foglalkoztak az órákon, és nemegyszer sérüléseket szenvedtek el felelőtlen tanáruk miatt a diákok. Draco Malfoynak például majdnem az életébe került egy hipogriffel való találkozás. Ezek ismeretében különösen nem meglepő, ha Harry nem akart elmenni a mágusiskolába, ahonnan egy ilyen ijesztő alakot küldtek a meggyőzésére. Vernon és Petunia pedig mindent megtettek, hogy megszerettessék Harryvel azt a gondolatot, miszerint ezentúl csak nyáron fognak találkozni. Mivel Harry igencsak makacs volt ebben a kérdésben, és Dursleyék szép szóval semmit nem tudtak elérni, végül kényszerítették arra, hogy felszálljon a Roxfort Expresszre és megkezdje tanulmányait a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában.

Egy ideig magányosan telt a vonatút, ám hamar megismerkedett Ronald Weasleyvel. Az ifjú mágus szinte véletlenségből belecsöppent az életébe, és megtudta, hogy tulajdonképpen kivel is ül egy fülkében. Hamar elterjedt a hír a Roxfort Expresszen, hogy Harry Potter is a vonaton utazik, és a két fiú nem sokára csodálók gyűrűjében találta magát. Így Ron megtapasztalta már az első években, hogy – habár aranyvérű családból származik – milyen megtiszteltetés Harry Pottert szolgálni. Szinte már olyan lett az évek során, mint egy házimanó.
Harry tehát idejekorán megismerte a hírnév átkát, amit egy olyan cselekedete miatt ért el, amelyre nem is emlékszik. Bár nem tudta, hogyan menekült meg a Sötét Nagyúr elől, de fennen hangoztatta különleges képességeit – amik csak nem akartak megmutatkozni. A házak közül a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztotta – az ottani diákok nagy örömére vagy bánatára. Ugyanis, Harry Potter nagy bajkeverő volt, és az évek során annyi pontot vesztettek el miatta, hogy végül mindenki bánta a Süveg döntését. Némileg ellensúlyozta a hátrányt, amit okozott, hogy már az első hónapokban felfigyeltek kviddicstehetségére. Persze ez megint nem a véletlen műve volt. Harry, kockáztatva a kicsapatást, engedély nélkül száguldozott a seprűjén, hogy mindenki lássa, milyen remekül kezeli. Végül mikor már társai testi épségét is veszélyeztette, a tanárok teljesítették Harry követelését: mégpedig azt hogy, vegyék be a Griffendél kviddicscsapatába. Mindenki elismerte Jamestől örökölt tehetségét és szenvedélyét a varázslók sportja iránt. A társai is kezdték megkedvelni, mivel Harry a nagyképű felszín alatt tudott előzékeny, udvarias és figyelmes is lenni, ha akart. Sajnos csak akkor csillogtatta kedvező vonásait, ha az érdekei úgy kívánták, mert azt igazán csak Ronald tudhatta, hogy mennyire másnak mutatja magát a nagy Harry Potter közönség előtt. És persze ismerte még őt Hermione Granger is. Az ő találkozásuk egészen rendkívüli volt, hiszen Harry arra használta Hermionét, hogy bekerüljön a kviddicscsapatba. A lány rettegett a repüléstől, a fiú pedig tudta ezt. Mégis rávette valahogy, hogy üljön fel mögé a seprűre egy körre. Persze Hermione először ellenkezett, de ki mert volna ellentmondani a kis túlélőnek? Megtette, de anélkül, hogy sejtette volna, milyen kockázatot vállal ezzel. Harry ugyanis rettentő magasságokba repült a lánnyal, és – hogy bizonyítsa gyorsaságát, rátermettségét és azt, milyen ügyesen kapja el a repülő dolgokat – ledobta Hermione-ét a repülő járműről, és alárepült, hogy elkapja a rémült lányt. Természetesen mindezt az egész iskola szeme láttára! Innentől kezdve diáktársai tisztelték, és sikerült a halálra rémült Hermionét is rabszolgájává tennie fenyegetéseivel arra nézve, ha esetleg nem segítene neki a házi feladatok megírásában.*
De vajon milyen volt a viszonya a professzoraival? Igazán egyszerű a válasz, hiszen Harry csendes volt az órákon, kerülte a feltűnést, de nem volt olyan különleges tehetsége semmihez, mint várták volna. Egyedül Perselus Piton állította, hogy Harry bájitaltaltan tudása egészen elképesztő, és hogy a gyerek még sokra viheti, ha komolyan foglalkozik ezzel. Rendkívül érdekes módon a legtöbb büntetőmunkát szintén Piton professzornál töltötte. Bizonyára Perselus közelebbről is meg akarta ismerni tragikusan elhunyt szerelme egyetlen gyermekét. A büntetőmunkák alatt a tanár úr hosszan mesélt Harrynek az édesanyjáról, akire nem is emlékezhetett. Így Piton rászoktatta Harryt arra, hogy ha valami felfordulást csinál, a bájitaltanprofesszorhoz küldik büntetőmunkára, és így érdekes történeteket hallhat Lilyről. Csínytevések egész sorozata indult meg, és év végére Harry már szinte úgy érezte, mintha ismerné az anyját. Elkönyvelhetjük, hogy Harrynek nagy sikere volt Pitonnál és a legtöbb tanárnál is, akik Dumbledore talpnyalói voltak, de volt azért egy professzor, aki ki nem állhatta az ifjú Pottert: Mógus professzor. Év végén – az iskolában terjengő pletykák szerint – akadt egy újabb összetűzés közöttük, és Harry rátámadt a Sötét Varázslatok Kivédése tanárra. Rejtély volt, hogy hogyan sikerült legyőznie egy tapasztalt professzort, ám Rita Vitrol nem ismer lehetetlent, ha a részletekről van szó! Harry a tiltott harmadik emeleti folyosóra csalta tanárát azzal a tervvel, hogy jól megtréfálja amiatt, mert nem adott jobb jegyet az év végi vizsgájára. Arra azonban nem gondolt, hogy két csatlósa –Ronald és Hermione – követik őt, és véletlenül leleplezik rejtekhelyét. A harmadik emeleti folyosót egy háromfejű kutya őrizte. Ezt Harry az egyik éjjeli kóborlása alkalmával fedezte fel, és együgyű módon azt hitte, csak ő tud a bestiáról. Úgy gondolta, ha odacsalja szegény, dadogós professzorát, az menten elájul a rémülettől, mint ahogyan ezt tette Halloweenkor a troll betörésekor. A kis túlélő azonban tévedett. Mógus professzor gyámoltalan énje csak álca volt, hogy elrejtse azt a hőst, akivé a Roxfort utáni világkörüli útja során vált. Olyan akart maradni, amilyen volt, ám óhatatlanul megváltozott. Azt beszélték az iskolában, hogy a háromfejű kutya őriz valamit, és Harry Mógus segítségével akart rájönni a rejtélyre. Talán azt hitte, ha veszélyben forog az élete, professzora majd feláldozza helyette magát, hiszen ő volt a kis túlélő, nem eshetett semmi baja. Ha úgy gondolta, a bestia után rögtön az elrejtett dologra bukkan, hát bizony tévedett. Még egy sor akadályt kellett leküzdeni. Az utolsó előtti egy bájitaltalány volt, amit Harry meg is oldott és az egyik mérget akarta megitatni Mógussal. Ekkor érkezett meg Ronald és Hermione, akik tönkretették az egész tervet. Harry dühöngött, és elkeseredésében a saját torkán akarta ledönteni az egyik mérget. Mógus professzor nem hagyta, és inkább maga itta meg a veszélyes bájitalt diákja helyett. Ez volt a „nagy hőstett”, amit Harry Potter véghezvitt, de a hivatalos álláspont mégsem ez lett a Roxfortban. A pletykák mind a kis túlélőt magasztalták, és még jutalompontot is kapott bátor viselkedéséért.
Harry boldogan és elégedetten tért haza a Privet Drive-ra, szinte repült nevelőszülei karjába az irántuk érzett szeretet miatt. Nagyon hálás volt nekik, amiért elküldték a mágusiskolába, hiszen ott még több embert tarthatott a befolyása alatt, mint eddig. A nyarat pedig ott folytatta, ahol abbahagyta: fogadott családja terrorizálásával. Szünidő végére Dursleyék azt kívánták, bárcsak egész évben tartana a tanítás a Roxfortban!
A második év szinte ugyanúgy indult, mint az előző, csupán azzal a különbséggel, hogy Harry egy kicsit nagyobb lelkesedéssel indult el a Roxfortba, immár nem a Dursley hanem a Weasley családdal. Dumbledore elérte, hogy Harry Potter „legjobb barátjánál” és családjánál vendégeskedjen, és az ő nyaruknak utolsó heteit tegye pokollá – és ne Dursleyékét. Harry nagyon rossz hatással volt az aranyvérű családra. Többen is látták amint az Abszol úti közös vásárlás közben a családfő verekedést kezdeményezett (az akkor még nagy tiszteletnek örvendő és az akkori miniszternél, Cornelius Caramelnél nagy kegyben álló) Lucius Malfoyjal. A vásárlás során Harry megismerkedett Gilderoy Lockharttal, a másodévi Sötét Varázslatok Kivédése tanárával. Azonnal rokonszenvet ébresztett benne a hírneve és egyénisége. Harry naivan azt hitte, hogy csakúgy, mint az előző évben, ismét Piton professzornál tölti minden idejét büntetőmunkán. Most azonban Lockhart professzor is igényt tartott rá, és Harry gyakran élvezte a kiváló képességekkel rendelkező mágus társaságát. A felhőtlen időtöltést sajnos beárnyékolta az iskolát támadó, rejtélyes bestia, ami képes volt szoborrá dermeszteni a diákokat. Az iskola vadőrjét Rubeus Hagridot letartóztatták, és az Azkabanba zárták, az igazgatót eltávolították posztjáról. Egy ideig úgy tűnt, az iskolát végleg bezárják, és Harry kénytelen lesz hátralévő életét a Privet Drive-on tölteni. Ez a kilátás, bár roppant kecsegtető volt rá nézve, de úgy gondolta, nem árt az a kis változatosság az életébe, amit a roxforti szabadság jelent. Az sem elhanyagolható tény, hogy Harry jegyei sorozatosan romlottak, miután Hermione is az áldozatok számát gyarapította. Ez pedig egyáltalán nem volt ínyére. Az az eszement ötlet jutott eszébe, hogy majd ő egymaga keresi fel a szörnyet és elbánik vele! Szerencsére Lockhart professzor még időben utánament, és meg is ölte a rémséges fenevadat. Ám ez az utolsó, roppant hősies cselekedete ép értelmébe került, és azóta gyengélkedik a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban. Ezen idő alatt pedig Harry mindössze egyetlen egyszer látogatta meg élete megmentőjét! Tudom, hogy mit gondolnak a kedves Olvasók: ez azér’ mégis csak hálátlanság! Harry Potter ezek szerint viszont nem ismeri a hála fogalmát!
*Tudom, hogy ez nem egyezik azzal, amit Rita írt a negyedik kötetben Hermione és Harry kapcsolatáról, de a következő fejezetben mindenre fény derül, és talán Rita Vitrol bevallja ország-világnak, hogy ő sem tévedhetetlen?! Ki tudja?


Megérkezett a harmadik fejezet! Ezer köszönet Orsinak a javításért aki nélkül semmire sem mennék. Köszönöm, hogy elvállalt annak ellenére, hogy mennyi dolga van így is. A kritikádnak nagyon örülnék, akár tetszett akár nem. T.

helyzetjelentés 2.

Ünnepélyesen jelentem, hogy kész vagyok az új fejezettel! Ez a jó hír. A rossz az, hogy most bétánál van és nem tudom felrakni a blogra. Így is emberfeletti Orsitól, hogy ennyit javítgat. Képzeljétek el most épp egy 72 oldalas novellával van elfoglalva.Mennyi idő lehetett amíg az illető megírta? Nekem biztosan évekbe tellene, hiszen négy hét alatt 4 oldal készült el. Persze nem úgy volt, hogy minden nap egy szó vagy ilyesmi :D amint tudok jelentkezem és remélem már a harmadik fejezettel :-)