Tátádádám! Fontos bejelentés :D Jelentkeztem egy next generation-ös kihívásra, és...

Elkezdtem agyalni :)

Az abrosz alatt II.

Az előző rész tartalmából:

Megint csengettek, ezúttal biztos, hogy Vernon Dursley állt az ajtó másik oldalán.

– James, bújj be az asztal alá! – utasítottam fojtott hangon, és meglepetésemre Potter felhajtotta a földig érő terítőt, majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy előre enged.

_______________________________________________________________________

 Mérges pillantást vetettem rá, mikor láttam, hogy szemtelenül vigyorog, de azért bemásztam elsőként. Csak egy pillantást sikerült vetnem a gyönyörűen feldíszített, gyertyafénybe borított asztalra, ami az én ízlésemnek túl nyálas volt, de azért megnyugodtam, hogy a székek az asztal két végében vannak elhelyezve. Ezek szerint Tuneynak és Vernonnak legalább a lába nem lesz útban. Reménykedtem, hogy nem húzzák sokáig a vacsorát.

– Mondd csak Lily, miért nem az asztalon akarod elkölteni a vacsorát? – kérdezte James még mindig vigyorogva és normális hangerővel, mire a szájára tapasztottam a kezemet, és villámló szemekkel néztem rá.
– Azért, te Merlin barma, mert ez a nővérem nagy randija, és nem az enyém!

– Kár – motyogta James az ujjaim közül, mire a szememet forgattam. Közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülébe suttoghassak, mert Petunia már Vernonnal udvariaskodott az előszobában.

– Ne is álmodozz róla… És Merlin szerelmére, maradj csendben, nem vehetnek észre! – Megvártam, amíg James bólint, majd elvettem a kezem a szájáról, mire érte nyúlt, és ismét a szájához emelte, hogy megcsókolja. Valószínűleg fura arckifejezést vághattam, mert James halkan elnevette magát, erre a nagyon is jameses reakcióra pedig, már ismét visszatért a régi énem, kirántottam a kezem a szorításából.
Eközben Petuniáék elérték az ebédlőt, és helyet foglaltak. Tuney ült le a hozzám közelebb eső székre, Vernon pedig a másikra.

– Mi finomat főzött, Miss Evans? – kérdezte behízelgő modorban a fiú.

– Ohh – nevetgélt kislányosan nővérem. – Remélem, sikerült eltalálnom az ízlését, drága uram. Négyfogásos vacsorát készítettem számunkra.

Lemondóan a tenyerembe temettem az arcomat, ennyit a rövid étkezésről! Petunia kisietett a konyhába, majd pont a fejem fölé, az asztal közepére helyezett valami tálat. Sürgött forgott az asztal körül, majd végre helyet foglalt.

– Ümmm – mormolta Vernon. – Ez egyenesen mennyei lett, arany bogaram! Komolyan mondom, hogy anyám se csinálhatta volna jobban. Érzem benne a citromhéj ízét, senki nem tudja, hogy ez a titkos hozzávaló. Imádlak! Én ilyen jót még soha nem ettem!

A számra szorítottam a kezeimet, hogy nehogy hangosan elnevessem magam, mert Petuniának születésétől fogva citrom allergiája van, tehát biztosan nem reszelt citromhéjat az ételbe. James felhúzta a szemöldökét, hogy jelezze, ő is kíváncsi a humor forrására, ha már nem őneki sikerült így megnevettetni. Nagyon közel hajoltam hozzá, hogy hangtalanul a fülébe suttoghassam Vernon hatalmas bakiját, és közben éreztem, hogy lehelete csiklandozza a nyakamat.

– A bor is megfelel az ízlésednek? A nővéredtől hallottam, hogy ez az egyik kedvenced. Bár én nem nagyon rajongok az alkoholért, de előttem nem kell szégyellned magad, igyál csak annyit amennyi jólesik. Mindketten sokkal jobban érezzük majd magunkat, ha egy kicsit oldottabb lesz a hangulat…
Petunia valószínűleg rájött valamire, talán a mondatai kettős értelmére, mert hirtelen elhallgatott, és ezek után igyekezett más felé terelni a szót. Majd sokáig csak az evőeszközök csikorgását lehetett hallani, ahogy a finom porcelánhoz érnek.

– Olyan szótlan vagy, Vernon maci – szólalt meg hirtelen Petunia elvékonyított hangon. Ezúttal Jamesnek kellett erőlködnie, nehogy kibuggyanjon belőle a nevetés. Pajkos fénnyel a szemében nézett rám és szélesen vigyorgott, mire az égnek emeletem a szememet. Na, igen, Vernont nem igazán lehetne mackónak nevezni, az alapján amennyit láttam belőle, inkább malachoz hasonlítanám. Felé néztem, és megállapítottam, hogy Petunia az én székembe ültette szerelmét, ami a hosszú roxforti tanévnek köszönhetően sokat porosodott a sarokba, nem használta senki. Azon a véleményen voltam, hogy Petuniának apa székét kellett volna a másik asztalfőre helyezni, mivel az sokkal strapabíróbb volt. Szerintem Vernon szorult helyzetben lehetett, úgy látszik James is erre a következtetésre jutott, mert megbökött, és mutogatni kezdett az enyhén balra dőlő bútorra, ami követte a fiú testének helyzetét. Ebben a pillanatban hatalmasat korgott a gyomrom, amit biztos, hogy hallottak az asztalnál, mert Petunia gyorsan felugrott, és távolodva az ebédlőtől mondta:

– Ohh, szóval éhes vagy, hogy is nem gondoltam erre a lehetőségre – kuncogott –, azonnal hozom a levest!  
Éreztem, hogy ég az arcom, s félve pillantottam James irányába, aki hasát fogta a néma nevetés közben. Sikerült felülkerekednem a zavaromon, és megböktem őt úgy, hogy legalább egy kis fájdalmat érezzen.

Vernon dadogott valamit arról, hogy ő nem, meg nem is, honnan, mi? De nővérem szóra sem méltatta, szerencsénkre. Némán mellé lépett, és én úgy képzeltem, jól megpúpozta barátja tányérját.

– Milyen háziasszony lennék én, ha nem laknál jól szerény vacsorámmal, drága mackóm?

– Nem kell aggódnod emiatt, harmatos virágszálam! Annyira tele van a hasam, hogy majd szétreped a nadrágom, és bevallom őszintén, mintha ez a szék is kisebb lenne, mióta beleültem…

– Ha csak ez a baj, ne pazaroljuk evésre az időt – Petunia hangjából tisztán ki lehetett venni a mohóságot, amivel Vernonra vetette magát.

Hálát adtam Merlinnek, amiért nem láttam a turbékoló gerlepárt, amint szenvedélyesen nyalják-falják egymást néhány méterre tőlem. Jamesre nézetem, akinek az arca hasonló érzelmekről árulkodott, de amint észrevette kutató szemeimet, már nem tudtam semmit leolvasni az arcáról. Talán attól félt, hogy megsértődök azon, amiért ennyire nyíltan undorodik a nővéremtől és a pasijától? Hiszen én is éppen ezt éreztem! Hiába volt a nővérem, nem értettem, hogy miért állhatott össze egy ilyen Vernon Dursley félével! Igaz, hogy nagy reményeket fűznek hozzá, Tuney állítása szerint, de akkor is egy dagadt disznó. És az sem utolsó szempont, hogy mellette Petunia élete olyan lehetne, amilyet mindig is akart. Minden álma az volt, hogy a férje eltartsa, ne kelljen dolgoznia, nyugodt és NORMÁLIS élete lehessen, lehetőleg nélkülem. Furcsa, régóta nem voltunk beszélő viszonyban, de azért mégis vannak olyan dolgok, amik soha nem változnak. Többek között Petunia is ilyen. Azt hiszi, hogy a változás rossz dolog, pedig vannak olyan emberek, akiknek a hasznára válhat. Én magam például olyan ember vagyok, aki rengeteg mindenen ment már keresztül tizenegy éves kora óta, és ez mind előnyömre vált. És itt van James Potter, aki határozottan más ember, mint eddig. Továbbra sem hagy békén, de valami mégis megváltozott. Vajon ez miattam van? Legjobb barátnőm hangja válaszolt a fejemben a feltett kérdésemre: Persze, hogy miattad, Lilyan! Mégis mit hittél?

Kissé elfordultam Jamestől, hogy kikukucskáljak egy apró résen, mert egy ideje már nem hallatszottak hangok, gondoltam talán a hálószoba felé vették az irányt… Bárcsak ne tettem volna! A nővéremék úgy egymásba voltak gabalyodva, hogy elsőre nem is tudtam megállapítani, melyik kéz kihez tartozik. Ezek után ildomosabbnak láttam visszaülni az eredeti helyemre, mert Vernon egy könnyed mozdulattal megszabadította a fejem fölötti területet a tányéroktól, és az asztalra ültette Petuniát. Legalább két darab valami mellettünk landolt és ripityára törött. Határozottan tudtam, hogy ennek anya nem fog örülni. Kétségbeesve néztem Jamesre, aki tanácstalanul bámult vissza rám. Ezerszer is elátkoztam az ötletemet, amiért voltam olyan elvetemült, hogy ide kergettem be magunkat. Mi a jó fenének kell Tuneynak „Hogyan viselkedjünk a pasinkkal, ha a szüleink elutaztak?” című továbbképzést tartani és demonstrálni? Éreztem, hogy lángol az arcom, melegem van és zsibbad a lábam. Tetejében még az éhség is kínozott. Hogyan fogok én ebből kimászni?

– Vernonom, mit szólnál hozzá, ha ezt egy kicsit kényelmesebb helyen folytatnánk – dünnyögte Petunia csábosan. – Menj fel a szobámba, rögvest megyek én is…

Még egy utolsó, hosszú csókot váltottak aztán Vernon elindult felfelé, inkább nem akartam elképzelni, hogy milyen állapotban. Petunia leguggolt, mint aki az összetört tányérok darabjait akarja összeszedni.
– Élvezted a műsort, húgocskám? Csak neked, csak itt, csak most. Talán majd megtanulod, hogy nem illik az abrosz alatt leskelődni mások után, pusztán azért, mert neked nem jött össze azzal a James Potterrel. Egyébként a gyomorkorgás árult el, Vernon soha nem volt éhes, amióta találkoztunk.

– Hol marad ilyen sokáig az én éhes vadmacskám? – hallatszott az emeletről egy türelmetlen hang.

Ezzel a végszóval Petunia felszaladt a szobájába, és jó hangosan bevágta maga mögött a szobája ajtaját. A döbbenettől meg se tudtam szólalni, s csak félve mertem Jamesre nézni, aki kerülte a pillantásomat.
Nem tudom, mit gondolhatott magában, de én nagyon kínosan éreztem magam. Hogy mondhatott Tuney ilyesmit James előtt, hogy nekem nem jött össze vele a dolog? Jó, nyilván a nővéremnek fogalma sem volt arról, hogy nem egyedül vagyok az asztal alatt, de azért mégsem kellett volna ilyesmit mondania! Vajon miből következtetett arra, hogy irigykednék rá? Az, ahogy a pályaudvaron viselkedtem, szerintem nem adott okot ilyesmire. Én is lesütöttem a szemem, mert nem akartam, hogy James szemébe kelljen néznem. Végül ő volt az, aki először mozdult, és rám se nézve kimászott a földig érő abrosz alól. Csak egy pillanatig hezitáltam, hogy kövessem-e, majd én is kikászálódtam. James már az előszobában járt, és sebes léptekkel közeledett a bejárati ajtó felé.

– James – suttogtam még mindig –, hová mész?

Ő azonban nem válaszolt, kinyitotta az ajtót, és kilépett a hűvös éjszakába. Nem zavart, hogy csak egy könnyed nyári ruha van rajtam, utánaeredtem. A gondolatok sebesen cikáztak a fejemben, már megint nem értettem, hogy mit művel velem James Potter! Először az fordult meg a fejemben, hogy talán csak az utcára akar kimenni és levegőzni egyet, vagy ott elmondani, tulajdonképpen miért is jelent meg olyan váratlanul nálam, mert ez még mindig nem derült ki számomra. James azonban nem állt meg a ház előtt, hanem tovább rótta az utcákat. Olyan volt, mintha ismerős lenne ezen a környéken, ami valljuk be, lehetetlen. Honnan is ismerhetné James Potter azt a helyet, ahol felnőttem? Pedig magabiztos járása arra engedett következtetni, hogy igen is járt már erre. Kezdtem elveszíteni a fonalat, hogy merre járunk. Igaz, hogy itt élek immáron tizenhat éve, de Tuneyval csak a közeli játszótérig merészkedtünk, azóta, hogy a Roxfortba járok, pedig inkább csak a saját szobám falát láttam, meg esetleg a kertet. Persivel pedig ugyancsak a parkban találkoztunk legtöbbször, ott, ahol elsőször szólított meg, de már ennek is régen vége. Nem hagytam abba James bombázását, folyton olyanokat vágtam a fejéhez, hogy „Mégis mit művelsz?” meg „Hová akarsz menni?” és „Lennél szíves válaszolni?” valamint ez hangzott el a legtöbbször: „James!” Igen, kezdtem mérges lenni. Majdnem orra buktam a sötétben, mert nem láttam, hogy hirtelen lejt a talaj, és egy ijedt kiáltás is elhagyta a számat, mikor megcsúsztam, de az előttem csörtető, újabban néma fiú elkapta a karomat, és nem estem el. Mérgesen pillantottam fel rá, és egy rántással kiszabadítottam a kezemet a védelmező ujjai közül.
Ekkor vettem észre, hogy egy kisebb parkban vagyunk, amelynek mélyen a közepén egyetlen hatalmas fa állt, alacsony kerítéssel volt körbevéve az utca felőli oldalon, a másik három oldalát pedig házfalak határolták. Eldugott, csendes helynek látszott.

– A Roxfortra emlékeztet ez a hely – suttogta James, és lazán zsebre tette a kezét, úgy bámulta a fát.
Leesett az állam. Legalább nyolcutcányit rohantam utána, csakhogy közölje, ez a hely az iskolánkra emlékezteti?

– Argh – hát igen, tudatában voltam, hogy Potter társaságában mindig csúfondárosan cserbenhagy a szókincsem, de ez volt a legmegfelelőbb szó, ami kifejezte az idegállapotomat. És igen, képzelem, hogy kívülről ez egy olyan artikulálatlan hang volt, mint amit a bárgyú, vadállatok adnak ki. Utólag nagyon szégyelltem magam miatta. – James Potter, te most tényleg csak azért rontottál be az életembe, hogy ezt közöld?

– Nem csak ezért! Hallani akartam, hogy mennyire akadsz ki rám, ha…

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, sarkon fordultam, és faképnél akartam hagyni.

– Mondd, Lily… – Olyan gyengéden ejtette ki a nevemet, hogy már ez megtorpanásra készetetett. – Én miért nem kapok még egy esélyt? Elkönyvelted magadban, hogy… Igazából nem is tudom, hogy mi a véleményed rólam, de biztos vagyok benne, nem valami pozitív – túrt a hajába, amitől az még kócosabb lett, mint volt. – Én tényleg szeretném tudni, hogy miért gyűlölsz ennyire.

Csend. Erre nem tudok így hirtelenjében mit mondani. Kiszáradt a torkom, és szaggatottan vettem a levegőt.
– Én ne… nem gyűlöllek – mondtam ki végül. – Csak… nem tudom elfogadni azt, ahogy más emberekkel bánsz. Folyton… megalázod őket. Ez neked miért jó? Már megmondtam egy évvel ezelőtt is, mit gondolok rólad, nem emlékszel? – James bólintott, bizonyára éppen olyan élénken élt benne az a bizonyos SVK vizsga utáni szóváltás, mint bennem. – Akkor most hirtelen miért érdekel ez téged?

– Gondoltam, talán megváltozott a véleményed.

– Miért változott volna meg? És egyáltalán számít ez? – tettem fel a kérdést, de közben magam is tisztában voltam azzal, hogy James Potter igenis sokat változott az elmúlt év során. Igaz, hogy még mindig, minden nap feletette nekem a kérdést, hogy mikor egyezem bele a randiba, de már nem voltam szemtanúja a gyakori párbajainak. Az elmúlt években James kb. annyi időt töltött büntetőmunkán, mint én a könyvtárban, de tavaly egyre többször kellett menekülnöm fürkésző pillantásai elől, amik mindig megtaláltak a klubhelyiségben.

– Hogy kérdezhetsz ilyet, hát persze, hogy számít! – fakadt ki, és tisztán hallottam a hangjából kicsengeni a kétségbeesést, holott még mindig háttal álltam neki. Jó ideig nem szólt semmit, és én sem reagáltam az elhangzottakra, aztán: – Tudod Lily, az emberek változnak. Azt hittem, hogy ezt te tudod a legjobban.
Azonnal tudtam, hogy Perselusra céloz, és a düh könnyei homályosították el a látásomat. Persze, lehetett volna Petunia is, de az ő elvesztése nem volt annyira fájdalmas. Már hat év telt el azóta, ám Perselus árulása egészen friss élmény volt. Miért kell őt ebbe is belekeverni? Életem legnagyobb csalódását hánytorgatta fel előttem.

– Ezzel most Perselusra akartál célozni, igaz? – fordultam felé végül, mert látnom kellett, hogyan reagál. Persze kitérő választ adott:

– Hagyjuk ezt, nem akarok veled többet veszekedni – nézett James mélyen a szemembe.

– Ugyan miért hagynánk? Most kezdünk csak belejönni! Eddig is ezt csináltuk éveken keresztül, akkor miért nem tetszik a jelenlegi helyzet? Azt hittem, élvezed a szócsatákat…

– Belefáradtam, és egyébként sem azért jöttem, hogy azt hallgassam, mennyire utálsz valójában. Azt hittem, hogy ami az állomáson történt…  A fenébe is, Lily, azt gondoltam, megenyhültél, de miután a nővéred azt mondta… rájöttem, hogy kihasználtál. Ám ettől a látogatástól sokkal többet kaptam, mint amennyit vártam, szóval köszönöm a bemutatót, kérlek, add át a nővérednek – vigyorgott rám.

– Jellemző! – emeltem égnek a tekintetemet. – Még ezt a teljesen komoly helyzetet is megpróbálod elhülyülni. Mikor vagy egyáltalán önmagad, mert én már belefáradtam abba, hogy kiigazodjak rajtad! Egyik pillanatban kedves vagy, előzékeny, a másikban gunyoros, beképzelt, a harmadikban pedig megint más! Ki vagy te valójában, James?

– Ha hagynád, akkor megmutatnám.

Erre aztán végképp nem tudtam mit mondani. Már megint egy újabb randevú miatt könyörög, és életében talán először tényleg komolyan gondolja. Csokoládébarna szemei rám szegeződnek, próbálják elkapni a pillantásomat, de én tudom, ha ez megtörténne, rögtön beadnám a derekam neki, szóval inkább a fát tanulmányozom. Tényleg hasonlít arra a fára, amely alatt a Tekergők szoktak üldögélni a tóparton. Ennél kínálkozóbb lehetőség nem is adódhatott volna más felé terelni a témát, így meg is jegyeztem Potternek az iménti gondolataimat.

– Ne tereld a szót, Lily.

– Nem fogom ilyen könnyen beadni a derekam! – csattantam fel ingerülten, de mégis elkeseredetten, hogy rájött az elterelő hadműveletemre, és nem enged szabadulni.

– Háromévnyi elutasítás után ezt senki nem gondolná rólad – mondta mosolyogva.

Ezzel, ha akartam volna, sem tudtam vitatkozni. Az egyik, egyre homályosabb és halkabb énem azt súgta, ne tegyem meg, mert James Potter mindig is James Potter marad, ezen soha nem lehet változtatni. A másik hang a fejemben azt suttogta, hogy ne szalasszam el a pillanatot, mert bár úgy tűnik, kitartó lovagom nem fog örökké rám várni. Szó, ami szó nem akartam vénlányként, a Roxfort könyvtáros nőjeként megöregedni, és sasszemmel vigyázni a kötetekre, mint Madam Cvikker. Igaz, hogy őt semmilyen bűbájjal nem lehetne onnan eltávolítani.

Meglehet, hogy egy ideje már tudat alatt is kezdtem ezen a kérdésen filozofálni, a felismerés akkor nem igazán volt ínyemre. Mit akar valójában tőlem James? Csak egy újabb trófea lennék a gyűjteményében, a sok hódítás és kviddicskupa mellett? Egy régen áhított kincs, amelyet ha már megszerzett magának, akkor eldobja? Nem tudtam, hogy mit csináljak, de valamit válaszolnom kellett. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy ezt alaposabban átgondoljam, ehhez mindenképpen melegebb hely kellett.

– Talán – sóhajtottam. Hagytam, hogy James felfogja a szavaimat, majd ismét megszólaltam: – De most kérlek, vigyél haza, rettenetesen fázom, és nem akarom a nyaramat ágyban tölteni.

Azt már csak remélni mertem, hogy Petunia és Vernon már időközben visszatértek és elfogyasztották a vacsorát is, magamban Merlinhez könyörögtem, hogy így legyen. Egyetlen szó nélkül tettük meg az utat, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Égtem a vágytól, hogy megtudjam, James most mit gondol magában, de arca kifürkészhetetlen volt. Irigyeltem ezért, mert tudtam magamról, nekem minden gondolatom, érzelmem az arcomra van írva. Mikor felocsúdtam merengésemből, már a házunk előtt álltunk, melynek minden ablaka sötét volt.

– Köszönöm, hogy hazakísértél, James – fordultam felé. – Jó éjszakát.

– Jó éjszakát, Lily –Behunytam a szemem, mert így jobban kivehető volt a gyengéd tónus a hangjában, amit a nevem kiejtése közben használt. Beleremegtem az érzésbe, s mire kinyitottam a szemem, James már sehol nem volt. Értékeltem, hogy nem használta ki a helyzetemet, és nem próbálkozott meg egy „jó éjt puszival”, mert a jelenlegi helyzetemben a karjába olvadtam volna. Ez pedig egyelőre nem lett volna kedvező. Mindent át kellett gondolnom, az egész katyvaszt a fejemben helyre kellett tenni, ami tulajdonképpen maga James Potter volt és a viselkedése. Hosszú nyár állt előttem…

… és valahogy sejtettem, ha visszamegyünk a Roxfortba, akkor nem fog elterjedni az a Tekergők által terjesztett pletyka sem, ami azt taglalja, hogy Lily Evans és James Potter miket nem művelt az abrosz alatt.

_________________________________________________________________________

A véleményekért nem haragszom meg :)

Az abrosz alatt

Valószínűleg minden roxfortos diák vegyes érzésekkel hagyja ott a kastélyt június végén. Ezzel én is így voltam, mert imádtam az iskola minden zugát, nem meglepő módon mindig a könyvtártól esett nehezemre megválni. Annyi rengeteg leckét kaptunk a nyári szünetre, hogy az otthoni könyvek biztos nem lettek volna elegek a megíráshoz, így igyekeztem minden befolyásomat bevetni Madame Cvikkernél, hogy kikölcsönözhessek nyárra néhány, csak a Roxfortban fellelhető példányt. Szerencsére ebben McGalagony is a segítségemre volt, szóval nem olyan fájó szívvel hagytam ott a kastélyt, mintha csak az én könyveimben fellelhető anyaggal kellett volna gazdálkodnom.

Amikor leszálltam a Roxfort Expresszről, életem legnagyobb meglepetésében volt részem. Gyorsan elköszöntem a barátnőimtől, és a mugli világba vezető átjáró felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy a szüleim valószínűleg ott várnak rám, mint minden évben. Sajnos hatalmas nagyot tévedtem, mert hiába kerestem drága szüleim ismerős alakját a szememmel, nem láttam őket sehol. Egy kicsit megijedtem, hiszen ha nincsenek itt, akkor nélkülük nem tudok hazamenni. Az ember azt hinné, hogyha mégis lát egy ismerős arcot, megnyugszik egy cseppet. Én még sem tudtam lehiggadni, mikor megláttam a nővéremet. Petunia utoljára tizenegy éves koromban jött ki velem a King’s Crossra, azóta mindig sikerült elkerülnie mindenféle mondvacsinált indokkal ezt, a számára kellemetlen szituációt. De nem káprázott a szemem, Tuney tényleg ott állt a peronon piros térdig érő szoknyában és egy szürke kardigánban, kezét összefonva a mellkasa előtt. Legszívesebben úgy tettem volna, mintha nem is vettem volna észre, mivel – mondjuk úgy, – a közös karácsony nemvolt zökkenőmentes közöttünk. Akkor láttam utoljára őt, s nekem mind a mai napig nem sikerült elfelejtenem az undokságát és sértő szavait, amiket a szeretet ünnepén hozzám vágott. De mit tehettem volna, oda kellett hozzá mennem…

– Szervusz, Petunia! Hol vannak anyáék? ¬– kérdeztem erőltetett mosollyal az arcomon.

– Váratlanul nyertek egy hétvégére szóló, kétszemélyes nyaralást, és azonnal útnak indultak még kora hajnalban. Kellemes változatosságot jelent számomra, hogy nem mindig te vagy nekik az első. Igazán megérdemlik ezt a kis kikapcsolódást, hiszen éjt nappallá téve dolgoznak azért, hogy neked mindened meglegyen – válaszolt drága nővérem ugyancsak kényszeredett mosollyal, és úgy nézett rám, mint egy kupac sárkánytrágyára.

Remek! – gondoltam magamban. – Ez a nyár is jól kezdődik!

Régebben, ha ilyen előfordult volna, akkor biztos, hogy Perselusszal töltöm az egész napomat, de már több mint egy éve nem voltunk beszélő viszonyban. Sajnáltam, hogy megszakadt a barátságunk, de azt nekem is be kellett látnom, hogy egészen más irányba haladt az életünk. Régen nagyon is kedveltem a fonó soron lakó fiút, azonban mardekáros mivolta túlságosan előtérbe került, és lassan eltűnt belőle az én Persim. Sóhajtottam egy nagyot, amit Petunia egy kárörvendő vigyorral nyugtázott. Bizonyára azt hitte, hogy a szüleim jelenlétét hiányolom, s ezért volt a keserves sóhaj. Nem fáradtam azzal, hogy megmagyarázzam neki gondolataimat, egyrészt azért, mert valószínűleg nem érdekelte volna, és mert leszoktam arról, hogy megpróbáljam fenntartani a testvéri szeretet látszatát. Ha ő nem akarja, akkor én minek próbálkozzak?

Erőlködve húztam magammal a súlyos bőröndömet, amíg az én figyelmes nővérem a tökéletesen álló haját igazgatta, és nem segített nekem. Ekkor vettem észre a felém siető James Pottert, aki valószínűleg eddig is kiskutyaként követett, csak a szüleim keresése közben nem vettem észre.

– Ó, te magasságos Merlin! – dünnyögtem magamnak.

– Lily, segíthetek neked a bőröndöddel? – kérdezte tőlem, mikor átküzdötte magát a közöttünk lévő embereken. Már a nyelvem hegyén volt, hogy elküldjem a fagyos pokolba, de meggondoltam magam. Petunia nagy szemekkel bámulta Jamest, aki fekete farmert és barna inget viselt, pont olyan színűt, mint a szemei. Hihetetlenül jól nézett ki, ezt még nekem is el kellett ismernem. Amit a fekete talár elrejtett a kíváncsi tekintetek elől, most igencsak jól kivehetőek voltak az ingen keresztül. Most már értem, hogy Mary miért mondta olyan hangsúllyal, hogy James csapatkapitányként minden nap edzi a kviddicscsapatot. Ez egyáltalán nem vált Potter kárára, sőt!

ÖÖÖÖ… – mondtam roppant értelmesen. Ez az Lily Evans, te vagy az évfolyam legjobb tanulója, erre egyetlen értelmes mondatot sem tudsz kinyögni, igazán büszke lehetsz magadra. Végül mégsem maradtam szégyenben, sikerült megszólalnom. – Igen, James, köszönöm szépen. Nagyon figyelmes vagy! – tettem még hozzá kissé csodálkozva, és odaadtam neki a nehéz bőröndöt. Arra számítottam, hogy majd megrogyik a súlya alatt, de úgy vitte, mintha valami tollpihe lenne. Amint kiértünk az állomás forgatagából, James leintett egy taxit, és betette a csomagtartóba a súlyos bőröndömet, amit előzőleg gondosan felszereltem egy jól szuperáló tértágító bűbájjal, a nehézségét pedig ugyebár, a sok könyv súlya okozta.

– Nem hazudtoltad meg magadat, Lily, de azért nem gondoltam volna, hogy hazacipeled a roxforti könyvtárat. Na, mindegy, szia, még találkozunk. – Mielőtt elmerenghettem volna ennek az utolsó mondatnak a jelentésén, eltűnt a szemem elől, és Petunia is szólt, hogy pörög az óránk, szóval szálljak már be az autóba. Mihelyst elfoglaltam a helyemet, megállás nélkül beszélni kezdett az új fiújáról, valami Vernonról. Végig kellett hallgatnom, hogy milyen bátor és erős, mennyire nagyok a bicepszei, és még folytathatnám, de azt hiszem másodszorra is hányingerem lenne, pusztán Tuney olvadozó arcának felidézésétől. Mindeközben kifelé bámultam az ablakon, és magamban elfojtottam egy kárörvendő vigyort, mert Petunia viselkedéséből egyértelműen látszott, hogy féltékeny Jamesre. Lefogadnám, hogy hozzá egyetlen helyes fiú sem ment oda soha a vasútállomáson, hogy vigye a bőröndjét. Az örömöm helyét azonban átvették a kétségek. Mit jelent az, hogy „Még találkozunk”! Édes, jó Merlinem, csak nem akar még nyári szünetben is a nyakamra járni?

****

Akár a kentaurok is megirigyelhették volna a jóstehetségemet, pedig nekem még csillagok sem kellettek hozzá, csak egy valami, amit úgy hívnak, női megérzés.

Másnap reggel kipihenten ébredtem, és lementem a konyhába, hogy bekapjak valamit reggeli gyanánt, mielőtt belevetem magam a lecketengerbe. Sirius Black strébernek bélyegzett volna, ha meghallja ezt, még Potter rosszalló pillantása ellenére is, de azon a véleményen voltam, hogy ha most elkezdem a házi feladatokat, akkor minél előbb élvezhetem a nyarat. És különben is, addig akartam megírni mindent, amíg ki nem törlődik a fejemből az anyag.

Nagy meglepetésemre Petunia már a konyhában sürgölődött. Mikor megkérdeztem, mégis mi baja van, kimérten azt válaszolta, „Estére egy romantikus vacsorát költ el Vernonnal kettesben, lehet, hogy sokáig marad, és mivel anyáék nincsenek itthon…”, és itt hagyta lógni a mondatot a levegőben. Felhúztam a szemöldökömet, Tuney egyáltalán nem ilyen volt, de nem akartam beleszólni abba, hogy mit csinál, így gyorsan rendeztem az arcvonásaimat, és így válaszoltam:

– Ne aggódj, egész nap a szobámban leszek, nem fogok zavarni.

– Helyes. Akkor akár fel is mehetsz.

Igazából már megszoktam az ilyen gorombaságokat, de minden alkalommal éreztem egy kis szúrást a szívem tájékán. Gyorsan elfordultam, felrohantam a birodalmamba, és hangosan becsaptam az ajtómat a hátam mögött. Kókusz úgy tűnt, hogy még összegömbölyödve alszik az ágyam végében, igazi kis lustaság volt a hófehér cica, akit lassan hat éve vittem magammal először a Roxfortba. Amint levetettem magam az ágyra, Kókusz lassan hozzám dörgölőzött és vigasztalni kezdett. Annyira megnyugtató volt a dorombolása, hogy rögtön visszaállt a lelki békém, és nekiálltam a leckéknek. Észre sem vettem, hogy már kora estében járunk, csak gyomrom korgása jelezte az idő múlását. Lefelé igyekeztem a konyhába, hátha bekaphatok pár falatot még mielőtt a szerelmesek elfoglalják a házat. Lefelé igyekeztem a lépcsőn, de megtorpantam, mert csengettek. Tuney éppen hangosan kiabált magának, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg nem jött rá a kiszemelt ruhája. Legalábbis én ezt vettem ki a szavaiból. Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha most eltűnök, és Vernon odakinn ácsorog a küszöbön, akkor előbb-utóbb megunja a dolgot, és elmegy, hiába lesz Petunia egész napos készülődése, és megint én leszek a hibás. Ha kinyitom az ajtót, akkor Tuney megint csak mérges lesz rám, mert megígértem, hogy elő sem jövök a szobámból. Nagy dilemma, az egyszer biztos. Végül az utóbbit választottam, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, hátha Vernon Petuniára számít, és azonnal letámad, de aggodalmam alaptalannak bizonyult Vernonnal kapcsolatban. A házunk küszöbén ugyanis James Potter állt.

– James? Mit keresel te itt? – suttogtam kerekre tágult szemekkel.

– Látni akartalak – susogta ő is. – De miért suttogunk?

Ekkor hallottam meg az utcán közeledő döngő lépteket és Petunia reménykedő hangját:

–Vernon?

Csak egy pillanatra láttam James mögött a testes alakot, de miután drága nővérem több mint egy órán át áradozott róla, azonnal felismertem. Vernon Dursley közeledett a házunk felé, az emeletről pedig Petunia rikácsoló hangja és fékezhetetlen dühe várna ránk. Nem volt más választásom, berántottam Jamest az ajtón, és az ebédlő felé kezdtem húzni magammal, miközben mindketten hallottuk Tuney szökdécselő lépteit lefelé közeledni. Villámgyorsan felmértem a helyzetet: felfelé és kifelé elzárták az utat előlünk, a konyhába nincs búvóhely, a nappali túl messze van, nincs hová menni, én pedig nem akartam összetalálkozni a turbékoló gerlepárral. Megint csengettek, ezúttal biztos, hogy Vernon Dursley állt az ajtó másik oldalán.

– James, bújj be az asztal alá! – utasítottam fojtott hangon, és meglepetésemre Potter felhajtotta a földig érő terítőt, majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy előre enged.


________________________________________________________________

FOLYTATÁS HAMAROSAN!

<i> Sziasztok! Már vagy két hete dolgozom ezen a szegény, nyomorult Lily/James történeten, és most végre kész van! :) Hiába, nekem is elkezdődött a suli :/ El se hinnétek, hogy mennyi munka van még egy ilyen kis négyezer szavas történettel is! Szóval értékelném ha hagynátok magatok után pár szót, hogy tudjam, azért nem volt hiába minden...

Született cinkosok

Most jutott eszembe, hogy ezt a legújabb szerzeményemet meg sem osztottam :D Nem mintha valaki erre járna, de gondoltam, hátha :)

Született cinkosok

„A barátság nem egy létrehozott kapcsolat, a barátság magától jön létre, mert jó minden elvárás és indok nélkül együtt létezni. Örömöt jelentetek egymásnak csak azért, mert vagytok. A barátság benned van, belőled fakad, nincs köze a másik cselekedeteihez: ha egy ember valóban a barátod, akkor is közel áll hozzád, ha nem kedves vagy igazságos veled, mert hát ott van a szívedben.” A. J. Christian

– Édes, drága kicsi fiam, annyira fogsz hiányozni – lábadtak könnybe az asszony szemei, ahogy fiát ölelte.

– Anya, már tizenegy éves is elmúltam, nem vagyok kicsi – kérte ki magának a kócos fiú, aki majdnem megfulladt a fojtogató anyai ölelésben. Ám anyja, hála Merlinnek, úgy látszik mégsem akarta megölni a szeretetével egyetlen fiát, mert végül elengedte, hogy mélyen a szemébe nézhessen.

– Ugye, jól fogsz viselkedni a Roxfortban?

– Hát, ezt nem tudom garantálni – vigyorgott csibészesen a kérdezett.

– James Potter, egyszer a sírba viszel – nézett rosszallón a fiára Mrs. Potter, majd idegesen nézett fel a hatalmas órára, ami nem messze tőlük arra volt hivatott, hogy mutassa a pontos időt. – Azt hiszem, apád nem tudott elszabadulni a minisztériumból, mostanra már biztos ideért volna. Bizonyára megint valami bevetés…

– Gondolod, hogy megint halálfalókat meg Vol… – vágott közbe James, de a mondatot nem tudta befejezni, mert anyja a szájára szorította a kezét, és gyorsan körülnézett, hogy nem hallotta-e valaki a beszélgetésüket. Hamar megnyugodott, ugyanis körülöttük mindenki a búcsúzkodással volt elfoglalva.

– Merlin szerelmére, nyilvános helyen vagyunk, James! Ha apád ezt hallaná! Vésd az eszedbe, hogy az iskolában nem beszélhetsz fűnek-fának Róla! Még a barátaidnak sem. És főleg nem kotyoghatod el az apád munkáját. Nagy bajba kerülne miattad. – James kissé megszeppent a szokatlanul szigorú szavaktól. Ezt látva, anyja enyhültebben folytatta: - El se hiszem, hogy az én kisbabámból roxfortos diák lesz.

Mrs. Potter elővette zsebkendőjét, hogy beleszipogjon, James pedig sóhajtott egy nagyot. Minden sokkal könnyebb lenne, ha apja is itt lenne. Nyilván fontosabb dolga is akadt, mint fiát kikísérni az induló Roxfort Expresszhez, de ő legalább leállította volna az anyját. Lopva körülnézett, de nem azért, hogy hallgatózó füleket keressen, mint előbb az anyja, hanem mert attól félt, hogy valamelyik leendő évfolyamtársa meglátja, amint az „anyuci kedvence” szerepben tetszeleg. Szerencsére senki még csak rájuk sem hederített, így anyjának nem volt módja lerombolni a hírnevét még az első nap megkezdése előtt. Természetesen nagyon szerette anyját, csak nem volt híve ennek a túlzott érzelgősségnek, amit most csinált. Nem értette, hogy minek kell annyit kihozni abból, hogy néhány hónapig nem látja? Tizenegy éven keresztül nem engedte el a talárja mellől, most végre neki is kijár egy kis szabadság! Mivel anyja nem akarta abbahagyni a pityergést, James adott egy gyors puszit az arcára, majd így szólt:

– Mennem kell, anya, különben nem lesz helyem a vonaton. Üdvözlöm apát. – Azzal belevetette magát a tömegbe, és a vonat felé vette az irányt. Igyekezett elnyomni magában a késztetést, hogy minden ismeretlenre rávigyorogjon, mert végre úgy érezte magát, mint egy igazi roxfortos diák.

*


Sirius Black egy szál magában álldogált a peronon, és ámulva bámulta a hatalmas piros mozdonyt, ami szorgalmasan köpködte ki magából a fekete füstöt. Életében először készült utazni a Roxfort Expresszel és a szülei még csak ki sem kísérték az állomásra. Az apja azzal érvelt, hogy ennyi idősen neki sem volt szüksége szülői felügyeletre, hogy eltaláljon a King’s Crossra. Hosszasan ecsetelte, hogy milyen fontos, hogy a Black család elsőszülöttjei mindig önállóak legyenek, és soha ne mutassák ki gyengeségeiket. Ha a gyilkos átokkal fenyegetnék, Sirius akkor se tudná megmondani, hogy a szülei miért tartják gyengeségnek azt a kötelességüket, hogy elkísérjék a kilenc és háromnegyedik vágányhoz. Siriusnak ez volt az első lecke, amit meg kellett tapasztalnia. Mrs. Black soha nem törődött vele igazán, mindig csak Regulust ajnározta. Tőle nem is várta volna, hogy eljöjjön, de az apjától… Mindig is ő volt az, akit csodált kettejük közül, de a szentbeszéde után még jobban gyűlölte, mint Mrs. Blacket.

Merlin süvegére, azt hitte, hogy ha megkapja a levelet a Roxfortból, akkor majd minden megváltozik. A szülei eleinte azt hitték, hogy kvibli, ami hatalmas szégyen lett volna a családra nézve. Mivel varázstalannak hitték, így nem is tudták mivel magyarázni a furcsa dolgokat, amik a házban történtek. Siriusnak ez, éppen ez volt az egyik ok, amiért Sirius nem fogadta a Black szülőket a bizalmába, ugyanis imádta apró csínyekkel a bolondját járatni velük. Nem tudhatták, hogy Sirius csak magának varázsolt, nem akarta ezt a különleges dolgot megosztani velük. A varázserőt kezdetben nem tudja senki szabályozni, ám ő soha nem időzött annyi időt családja társaságában, hogy feltűnjön nekik bármelyik önkéntelen mágia gyakorlása. Mindebből az következik, hogy Sirius Black korántsem volt a gyerekek gyámoltalan gyenge gyöngye. Aztán már nem lehetett tovább titokban tartani azt, hogy mégis varázslónak született. Phineas Nigellus kikotyogta a titkát. Balszerencséjére egyszer előtte robbantotta fel a Black család címerével díszített porcelán vázát az egyik csúnya veszekedés után, amit az anyjával folytatott le.

Már jóval a vonat indulása előtt átjött a muglik által elrejtett falon, és csak nézte a mozdonyt. Már vagy százszor is elképzelte, hogy milyen lesz a mai nap, de most egy olyan variációt kellett átélnie, ami nem volt a tervben. Még szinte senki nem volt itt, magányosan ácsorgott a peronon.

– Tegyél minket büszkévé, Sirius – így búcsúzna az apja. Ő erre gondolatban csak annyit válaszolna: „Majd, ha látom lehullani az Oriont az égről!” Hangosan azonban nem merné kimondani, egy biccentéssel letudná a választ. Anyja nem szólna, nem is nézne rá, elfordítaná a fejét. Regulus pedig… ő talán megölelné, mert azt hiszi, hogy anyjuk most úgysem figyel. Sirius tisztában volt vele, hogy ezek a képzelgések soha nem válnának valóra, annyira abszurd lenne az egész helyzet. Belegondolva az a normális, hogy egyedül van. Beletörölte izzadt tenyerét a nadrágjába. Be kellett magának vallania, hogy mégsem olyan nyugodt, mint amennyire szeretett volna az lenni. Kezdte megunni a mozdony bámulását, szóval elindult, hogy keressen a vonaton egy üres fülkét, ami nem volt nehéz tekintve, hogy senki nem volt még a gőzösön. Nem sokkal tizenegy előtt nyílt a fülke ajtaja és egy vörös copfos lány telepedett le az ablak előtt, miután megkérdezte, hogy nem zavarja-e. Bár Sirius nem merte tüzetesebben megnézni a lányt látszott rajta, a könnyeivel küzd.
Aztán amikor már kezdte unni a feszült csendet és a lány szipogását, belépett még valaki.

A bemutatkozásból kiderült, hogy James Potternek hívják. Fekete kócos haja volt, őszinte, barna tekintete és csibészesen vigyorgott rá. Hamar beszélgetésbe elegyedtek és nemsokára megtalálták a közös hangot is. Fél órán belül pedig úgy tűnt volna egy kívülállónak, hogy születésüktől fogva ismerik egymást. Nevettek, beszélgettek és a hangos kacagás közben meghallották a másik páros beszélgetését. Észre sem vették, hogy mindeközben gazdagodtak még egy jövendőbeli évfolyamtárssal.

– Gondolj bele! Megyünk a Roxfortba! – Sirius gúnyosan elvigyorodott, és megjegyezte halkan Jamesnek:

– Miért, mit gondolt, hogy a Durmstrangba? – Újdonsült barátja nevetéssel jutalmazta a beszólását, és tovább hallgatóztak. Még pont időben kapták el a zsíros hajú fiú mondatát:

– Remélem, mardekáros leszel. – James ezt már nem hagyhatta szó nélkül. A kérdésben annyi megvetés volt, hogy Siriusnak lehervadt a mosolya.

– Mardekáros? Ki akar mardekáros lenni? Ott is hagynám az iskolát, ha oda kerülnék! Te nem? – fordult Sirius felé. Sirius nem akart hazudni neki, így bevallotta az igazságot, de rettegett attól, hogy James emiatt megutálja majd.

– Nekem mindenkim a Mardekárban volt. – James erre nagyon elkomolyodott, de felfelé kunkorodó szája elárulta, hogy nem teljesen gondolja komolyan a válaszát.

– Ajaj. Én meg már azt hittem, jó fej vagy.
Sirius nem tudta elfojtani vigyorát. És most először mondta ki hangosan azokat a szavakat, amik már azóta a fejében jártak, hogy átlépte a kilenc és háromnegyedik vágány mágikus átjáróját.

– Lehet, hogy szakítok a családi hagyománnyal – majd hirtelen eszébe jutott valami, bár már akkor sejtette a választ, mielőtt James kimondhatta volna. – Ha választhatnál, te hová kerülnél?

James úgy tett, mintha kardot emelne a magasba. Mellkasát büszkén kidüllesztette, fejét felszegte, s úgy szavalta:

– Ha vakmerő vagy, s hősi lelkű, házad Griffendél. Apám is griffendéles volt – tette hozzá magyarázatképpen. Annak ellenére, hogy szavait Siriusnak intézte, a másik fiú nem engedte, hogy megfeledkezzenek róla, halk, megvető hangot hallatott. James elképedve nézett rá, mint akinek most tűnik fel, hogy nem csak ketten vannak a kupéban. – Valami nem tetszik?

– Semmi. Ha szerinted többet erővel, mint ésszel…

– És te, akinek egyik sincs, hova akarsz kerülni? – Sirius csípőből támadott vissza, kezdte nagyon idegesítőnek találni a fiút. Kicsit hasonlított sznob szüleire, vagy talán saját elfuserált képmását látta benne, olyan fiút, akiről a szülei mindig is álmodtak? Ezen nem volt ideje elgondolkodni, mert felhangzott James öblös nevetése, majd a vörös hajú lány szólalt meg, aki pirulva jegyezte meg:

– Gyere, Perselus, keressünk egy másik fülkét!

Sirius és James egymásra néztek, és szinte egyszerre kezdték el utánozni a vörös hajú lányt. Az ő szájukból hangzott el először: Pipogyusz. És ez a találkozás sok mindenre kihatott későbbi éveik során. Lily és Pipogyusz gyűlölték őket, bár ez egy ideig egyiküket sem zavarta különösebben. De valami jó dolog is történt azon a kora délutánon: James Potter és Sirius Black barátok lettek. Elrepült a hosszú, unalmas út, rengeteget beszélgettek, megismerték egymást kívül-belül. Még nagyon sokáig nevettek együtt, és még akkor is a vonatút eseményein kacarásztak, amikor leszálltak a Roxfort Expresszről. Amikor egy óriási vadőr a tó felé terelte őket, megismerkedtek még két fiúval Remus Lupinnal és Peter Pettigrew-val. Egy csónakba ültek, és a Teszlek Süveg mind a négyüket a Griffendélbe osztotta be. Attól fogva elválaszthatatlanok lettek, és nem kellett megvárni az év végét, mindenki úgy ismerte őket: a Tekergők.

 „ A tudat, hogy barátai vannak, akik minden áldozatra és kockázatra készek érte, enyhítette izgalmát, majd meg is szüntette egészen.” Szabó Magda

Kiből lesz a cserebogár?

Leírás: Rita Vitrol. Elgondolkoztál-e már azon, hogy miért lett olyan, amilyen? Miért kutatja ennyire megszállottan az igazságot, majd öltözteti fel más talárba? Miért feketíti be tisztes varázslók és boszorkányok nevét? Mi történhetett vele? Én elgondolkoztam rajta. Talán nem okozok meglepetést annak, aki nyomon követi a Megmentő vagy csaló? című történetemet azzal, hogy őt választottam a következő kisregényem főszereplőjéül. A történet egy cikksorozat, amelyet Beverly Braitwaite, Rita egyik csodálója vetett pergamenre. Folytatás érdeklődés szerint…

Mély fájdalommal tudatjuk a Reggeli Próféta olvasóival, hogy volt munkatársunk, Rita Vitrol nyolcvan éves korában elhunyt. Az idősödő boszorkány régóta nem lépett nyilvánosság elé, s úgy halt meg, hogy azt hitte, a varázsvilág elfeledte őt. Kérdem én, lehet-e egy olyan boszorkányt kitörölni az emlékezetünkből, mint ő? Számos elhallgatott információt köszönhetünk neki, amelyeket újságcikkekben vagy könyveiben (Hírnév és hazugságok - Albus Dumbledore élete; Harry Potter -Megmentő vagy csaló? ; A Sötét Nagyúr – Tiszta, mint a patyolat? Perselus Piton – Szélhámos vagy szent?*) írt meg. Rita egy különleges személy volt. Aki egyszer találkozott vele az soha nem tudta őt elfelejteni. Nagy űrt hagyott maga után a szerkesztőségben, miután úgy döntött, hogy a cikkek helyett, könyvek írásának szenteli életét. Rengeteget dolgozott, hogy elismerjék és emberszámba vegyék. Hirtelen halála pedig arra ösztönzött, hogy megemlékezzek róla. Tudniuk kell, hogy nagyon régóta követem Rita Vitrol munkásságát, és példaképemnek tekintem őt. Ezért választottam ezt a szakmát, és jelentkeztem a Reggeli Prófétához, ahol nagy szeretettel emlékezünk meg róla ma is. Mi, akik nap, mint nap vele dolgoztunk, nem ismertük őt. Nem tudtuk azt, hogy élnek-e rokonai, kivel tölti az ünnepeket, mit csinál munka után. Mint már említettem, én még csak nem rég csatlakoztam a Reggeli Prófétához, de Rita Vitrol egy legenda, és tényleg szinte minden nap szóba kerül a neve. Azt hittük mindannyian, hogy ismerjük, de nagyot tévedtünk. Valójában nem tudunk róla semmit. Édesanyám, Betty Braitwaite,személyesen is meginterjúvolta a Hírnév és hazugságok megjelenése előtt. Így mikor értesültem haláláról, szükségesnek éreztem, hogy megemlékezzek a kivételes tehetségű boszorkányról. Az eltávozottakról olyan közeli ismerősök szoktak írni, akik ismerték minden gondolatát barátjuknak. Én nem tartoztam Rita Vitrol közeli ismerősei közé, mégis úgy hozta a sors, hogy minden gondolatát ismerem. Én, Beverly Braitwaite, kezemben tartom Rita Vitrol tinédzserkori naplóját, amely megörökítette az utókornak gondolatait és a roxfortos éveit. Az első bejegyzés Rita életének egyik legmélyebb pontja, édesapja halála.

’62. augusztus 17.

Mostantól minden annyira más lesz. Egyszerűen érzem. És nem csak azért, mert szeptembertől a Roxfortba fogok járni. 
Meghaltál… 
Nem tudom, mihez kezdhetnék magammal ilyen egyedül, te bezzeg mindig játszottál velem. Anyu órák óta a szobájában sír, senkit nem enged közel magához. Még engem sem. Egyedül vagyok, és nagyon sötét van a szobámban.  
Kinek fogom felolvasni a meséimet? Te mindig meghallgattál. Anyut soha nem érdekelték a történeteim, pedig rajzoltam is hozzá. Anyu imádja a festményeket. 

’ Egyszer volt, hol nem volt ’ ¬– Az ő tündérmeséje is így kezdődött, ám a tündérmesék könnyen rémálommá válhatnak. Margarita Vitrol 1951–ben látta meg a napvilágot Maximilian és Miriam Vitrol első és egyetlen gyermekeként Spanyolországban. A szülők házasságuk első éveiben rengeteget utazgattak szerte a világban, így nem csoda, hogy Rita először csak tíz évesen lépett angol földre. A kis Margarita imádta az apját, anyjával viszont soha nem jött ki jól, aki végtelenül hiú és büszke személyiséggel áldott meg az ég, annak ellenére, hogy igen alacsony származású volt. Rátarti volt, de jogosan. Sikerült ugyanis megszereznie Marcus Vitrol mágiaügyi miniszter legidősebb unokáját. Hozzájárulhatott sikeréhez az is, hogy Miriam csodálatosan szép teremtés volt, és rajongásig szerette a férjét, ha lehetséges, házasságuk után még elbűvölőbb lett. Utazgatásaik során azonban Maximilian összeszedett egy olyan betegséget, amelyet az angol gyógyítók már nem tudtak kezelni a kór előrehaladott állapota miatt. Ekkor Miriam összeomlott. Alig tíz év házasság után elvesztette az egyetlen embert, akit valaha szeretett. Alkoholba fojtotta bánatát, és eltaszította magától Ritát, mint azt a naplórészletben olvashattuk. Érthető, hogy megsínylette azokat a napokat, de egy anyának nem szabadott volna eldobni magától a gyermekét még akkor sem, ha korábban sem ápoltak felhőtlen viszonyt. Az a hideg távoltartás, amelyet anyja irányában tanúsított, nagyban hozzájárulhatott későbbi személyisége alakulásában. Mint ahogy az is, hogy édesapja egy naplót hagyott rá halála előtt. Maximilian megígértette vele, hogy gyakran ír majd bele neki úgy, mintha egy soha el nem küldött levelet körmölne a számára, hogy tudja, mi történik a kis hercegnőjével. Rita pedig gyermeki esküvel fogadta, hogy mindig igazat ír. Határozottan hiszek benne, hogy apja sejthette, hogyha ő már nem lesz mellette, a kislánya bezárkózna, soha nem osztaná meg senkivel legtitkosabb gondolatait, saját történeteit. Bizony, bizony, tudom, hogy mire gondolnak éppen! A kislány tehetsége, fantáziája, képzelőereje már egészen ifjú korában megmutatkozott, és édesapja indította el ezen az olykor rögös úton, ami később híressé tette! Augusztus hónapban ez az egy bejegyzés található, szeptemberben viszont egy napra akár több is jut. Nem kell sokáig gondolkodnunk, hogy miért: elkezdődtek a roxforti évek.

’62. szeptember 1.

Olyan egyedül vagyok nélküled, apa! Egyedül kellett kijönnöm a vasútállomásra is, anya nem is ajánlotta fel, hogy kikísér. Egyedül gubbasztok a vonat fülkéjében, valahogy sikerült találni egy üres kupét. Egyedül voltam otthon, teljesen egyedül. Anya már egy cseppet sem törődik velem. Ha találkozunk, mindig kiabál. Úgy érzem, hogy nem szeret. Furcsa őt ennyire ápolatlannak látni, anyát, aki mindig csodálatos volt, akire felnéztem. Másnak nem merném mondani soha, de anya nagyon sokat iszik. Néha hallom, amint veled beszélget. Ilyenkor úgy érzem, a terhére vagyok, inkább a szobám magányát választom, és ő soha nem jön be érdeklődni, hogy mi van velem. Emlékszel, mindig lázadoztam, hogy miért kell korán lefeküdnöm? Visszasírnám azt az időt, mert most senki nem mondja meg, mit tegyek. Akár hajnalig is ébren maradhatnék, vacsorázhatnék este tízkor, de nem lelnék benne örömet. Hidd el, kipróbáltam. 
Miért van ez így, apa? Miért nem szeret már senki? Mintha azzal, hogy elmentél, minden öröm elszállt volna az életemből, tényleg így érzem. Nem is tudom, hogy mikor nevettem vagy mosolyogtam utoljára. 
Eléggé elhanyagoltam a tőled kapott ajándékot, tudom. Szégyellem is magam miatta, de túl fájdalmas lett volna úgy tenni, mintha még mindig itt lennél velem, és nem történt volna semmi sem. Bevallom, most is csak azért ragadtam pennát, mert hosszú a vonatút és unatkoztam volna. Sajnálom, hogy ilyen csalódást okozok neked, mely szerint nem teljesen önszántamból teszem mindezt. Ha már itt a vallomások ideje, akkor el kell mondanom azt is, hogy amióta elmentél, nem jutott eszembe egyetlen új mese sem. Lehet, hogy csak egy kis idő kell, de megígértem, hogy megpróbálom, és nem szegem meg a szavam.

’62. szeptember 1.

Biztosan furcsállod, hogy ma már másodszor írok, apa, de muszáj volt pennát ragadnom! Alighogy becsuktam a naplót, rátekertem a tintásüvegre a kupakot, benyitott egy lány a kupémba. Csodálatosan szép, bár anyához nem ér fel. Persze, nem a mostani külsejére célzok, hanem a régi önmagára. Bellatrix Blacknek hívják. Igazán illik hozzá ez a név, mert göndör, fekete haja van, sötét szeme. Olyan előkelően cseng, ha kimondom (mikor leírtam halkan suttogtam is), s rögtön felvilágosított, hogy miért van ez. Azért, mert Bellatrix Black aranyvérű. Sajnos nem tudom, hogy mit jelent ez, de úgy tettem, mintha tisztában lennék vele. Nem akartam butának tűnni Bellatrix Black előtt, gondoltam, majd megnézem a könyvtárban, mert azt olvastam, hogy a Roxfortnak hatalmas könyvgyűjteménye van. 
Szóval, Bellatrix Black beült mellém, de csomagjai nem voltak. Később aztán elmagyarázta, hogy a vőlegénye fülkéjében hagyta őket, és keresett más társaságot, mert unatkozott. Mondd apa, hogy lehet neki vőlegénye? Hiszen Bellatrix Black annyi idős, mint én! Nekem is jegyben kellene járnom, mint Bellatrix Blacknek? Olyan jó lenne, ha tudnál válaszolni ezekre a kérdésekre! Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem találom meg a könyvtárban. A vonaton (hosszú idő óta először)  nem voltam magányos Bellatrix Black jelenlétében. Ő csak beszélt az elvárásokról, amiknek meg kell felelnie, elmesélte tökéletes életét egészen a születésétől kezdve. Nekem nem kellett megszólalnom, csak csodálni őt. Annyira magabiztos volt, ahogy a jövőjéről beszélt, amit oly annyira pontosan megterveztek számára. Dicsőítette az aranyvérűeket, én pedig bólogattam a szavaira, mint aki érti, hogy miről is van szó. Már régóta beszélgettünk, amikor végre rákérdezett a nevemre, ami közel sem hangzik olyan jól, mint a Bellatrix Black. Miután megmondtam neki, hogy Margarita Vitrol, felcsillantak a szemei. „Nem vagy véletlenül Marcus Vitrol rokona?” Mielőtt befejezte volna a mondatot bólogatni kezdtem, és szólásra nyitottam a számat, hogy közöljem milyen ágon és melyik unokájának a lánya vagyok, de nem hagyott szóhoz jutni. „Áh, hiszen mindegy is! Azt hiszem, hogy Mr. Vitrol a Mardekárba járt, ugye? Feltétlenül neked is oda kell kerülnöd, érted? Muszáj, ez létfontosságú! Nem te vagy az első a vonaton, aki leendő mardekáros lehetne, de Merlinre mondom, hogy egyikőjük sem érdemli meg a barátságomat, csak te.” 
Igazából nem értettem, hogy Bellatrix Black honnan tudja, hogy kik a leendő mardekárosok, mert nem mondta meg, de ő annyira jól informáltnak tűnik ebben a dologban, hogy nem is érdekes ez. Bellatrix tudja, és kész. 
Ezek után még hosszan beszélt a Mardekár smaragd tündökléséről, ami már több száz éves múltra tekint vissza, de nem igazán figyeltem rá. Azt mondta, hogy barátok lehetünk! Ennek nagyon örültem, mert keresve sem találhattam volna jobb barátnőt Bellatrix Blacknél, akinek olyan jó belesuttogni a sötétségbe a nevét mindannyiszor, ahányszor csak leírom! De egy pillanatig eltűnődtem azon, hogy akarok-e a Mardekárba kerülni? Igaz, hogy anya odajárt, de te hugrabugos voltál. Mégis Bellatrix Black barátsága nagyon vonzó volt, és azt hittem, hogy ha anya meghallja, akkor talán végre szóba áll velem. 
Amikor a Teszlek Süveg felajánlotta nekem a választást, a Mardekárba kértem magam, és Bellatrix Black mellett foglaltam helyet a házam asztalánál. Hosszú idő óta végre boldog voltam abban a pillanatban. 

’62. szeptember 2.

Olyan nagyon izgatott voltam tegnap, hogy nem is értem, hogy tudtam aludni. Ha a tegnapi nap annyira felkavart voltam, akkor nem tudom elképzelni, milyen érzések kavarognak majd bennem ma. Csak egy kis részét láttuk a Roxfortnak, és alig várom, hogy felfedezzem minden egyes apró zugát. Nagyon kíváncsi vagyok továbbá a Nagyteremben látott tanárokra is. 
Az igazgatóhelyettes, McGalagony professzor nagyon szigorúnak tűnik nekem. Az egyik felsőévestől hallottam, hogy ő még csak hat éve tanít a kastélyban. Innen gondolom, hogy nem ismered őt, szóval gyorsan leírom neked, hogy el tud képzelni a külsejét. Amikor megláttam, akkor nyomban leolvadt arcomról a vigyor, és egy kis fenntartással néztem vissza rá. Első pillantásra nem tudtam volna megmondani, hány éves lehet, ugyan olyan kortalannak tűnik, akár anya régebben, de amikor tüzetesebben megvizsgáltam, arra jutottam, hogy negyven vagy annál fiatalabb lehet. Fekete hajában nyoma sincs ősz hajszálnak, smaragd szemeit szigorúan szegezte szerencsétlenül szobrozó évfolyamtársaimra. Komolyan azt hittem, hogy menten kifutnak a hatalmas tölgyfaajtón, annyira félnek attól, ami rájuk vár. Nekem Bellatrix már elmondta, hogy nincs mitől tartanom, csak egy koszos és régi süveget tesznek majd a fejemre, ami dönt a sorsomról. Ezt McGalagony is ismertette, de úgy mintha egy előre betanult szövegről lenne szó, amit már századszorra ismétel, így képzelem el a tanórákat is, amit a jövőben kell végigülnöm a tanárnőnél. Azt mondták, hogy átváltoztatástant tanít, a tantárgy neve már maga nagyon kíváncsivá tesz. Még nem ismerem annyira az igazgatóhelyettest, de majd, ha jobban kiigazodom rajta, akkor megírom ezt neked, apa. 
Aztán ott van a házvezetőnk, Lumpsluck professzor. Figyeltem vacsora közben, nagyon sokat evett. Főleg az édességek a kedvencei, úgy láttam. Még akkor is azokat rakosgatta a szájába, amikor Dumbledore professzor felszólalt a fenségesen fényűző vacsora után, ami szerintem tiszteletlenség volt tőle. Bellatrixtól tudom, hogy bájitaltant fogunk tőle tanulni. Bevallom neked, hogy már előre félek tőle, bár azt nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Lumpsluck nem tűnik olyan szigorúnak, mint McGalagony professzor. Inkább egy elnéző, szeretetre éhes agglegénynek képzelem. Van egy olyan érzésem, hogy kiállna a házába járó diákok mellett egészen a végsőkig, ha kell. Remélem, jól kijövök majd Lumpsluck professzorral! Bellatrix szerint nagyon fontos, hogy jó benyomást keltsük nála, mert ettől függhet a jövőnk a Roxfortban. 
A többi tanárról még nem tudok nyilatkozni, apa. Esetleg még Dumbledore professzorról írhatnék, de őt bizonyára ismerted, mert Bellatrix azt mondta, ő már olyan öreg, hogy nagyon sok generáció nőtt fel a keze alatt. Na jó, nem pont ezeket a szavakat használta, ezt tudnod kell. Van egy olyan érzésem, hogy Bellatrix nem szereti az igazgató urat. Azt nem mondta, hogy miért nem, hiába kérdeztem. Azt viszont elárulta, hogy addig jó, amíg nem kerülök a szeme elé, és nem tud befolyásolni. Szigorúan meghagyta, hogy kerüljem el Dumbledore-t. Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen nem szándékoztam ilyen nagy ember társaságát keresni! Minden esetre úgy érzem, hallgatnom kell Bellatrixra. Ő az egyetlen barátom, s nagyon kedves és figyelmes velem. Tegnap este megengedte, hogy kipakoljam a ládáját…

Rita első napjai a Roxfortban nagyon meghatározóak lettek. Kihatottak arra a hat évre, amit az iskolában töltött. Ha jobban elemezni akarjuk, akkor azt kell mondanunk, valójában Bellatrix Black gyakorolta rá a legnagyobb hatást. Szinte áradozik róla a naplójában. Bellatrix így, Bellatrix Black úgy… Szegény kicsi Ritát hamar az ujjai köré csavarta, aki egyébként is nagyon sérülékeny és kiszolgáltatott volt akkoriban. Az első éves kislánytól csupa-csupa olyan bejegyzést olvashatnák, amelyben Bella volt a mindene, egyedül az ő véleményére adott, valósággal áradozott róla. Ízelítőként azt hiszem, hogy ennyi megteszi Margarita Vitrol 1962-es roxforti évéről. Összegezzük az olvasottakat: Rita Ballatrix megismerésével rálépett arra az útra, amelynek során a híres, kegyetlenül igazmondó, sokak által megvetett, vagy éppen nagyra tartott újságírónő, Rita Vitrol lett. Ez az út azonban még tartogat nekünk meglepetéseket! Ha kíváncsiak arra, hogy mi történt még vele tiniéveiben, akkor Beverly Braitwaite megmutatja a kedves olvasóknak! Folytatás a visszajelzések szerint…




*Harry Potter wikia-n találtam egy angol Rita Skeeter-rel foglalkozó oldalt, ahol Rita későbbi életében említik ezt a könyvet: Snape: Scoundrel or Saint? (Szó szerinti fordításban ez ’Csirkefogó, gazember vagy Szent’-et jelent, de éltem a szabad fordítás lehetőségével, hogy alliterálhasson*

A halálának órája

Petunia Dursley az ablaka előtt ült, és kedvenc hobbijának hódolt, történetesen annak, hogy szomszédjait figyelte. Ez a máskor olyan kellemes elfoglaltsága most nem jelentett örömet neki. Hiányzott valami. Vagy talán valaki? Dudlus a kiságyban az igazak álmát aludta, Vernon egy későig tartó értekezleten volt a fúrógyárban. Igazgatóként kötelességei voltak, ezt megértette, de most mindennél jobban vágyott férje közelségére. Magányosnak érezte magát. Még az sem enyhített ezen az érzésen, hogy alvó fiacskáját nézhette. Így került hát az ablak elé, de itt sem vigasztalódott. Már késő este volt, s nem akadt semmi látnivaló az utcában, vagy a szomszédok háza tájékán. Délután bezzeg van nyüzsgés, amikor általában takarítani szokott. Igaz, hogy ragyogott az egész ház, de mert annyira unatkozott, neki állt kipakolni a kamrát, hogy újból megcímkézze az egy év alatt alaposan lekopott papírdarabokat a befőtteken. Petunia hitt abban, hogy rend a lelke mindennek, és e szerint az elv szerint élt. Miközben gyöngybetűkkel írt, halkan dúdolgatott. Az jutott az eszébe, hogy Lilynek mennyivel szebb hangja volt. A dal közepén abbahagyta az éneklést. Megrázta a fejét, így igyekezve kitörölni a kellemetlen emlékeket, és inkább másra gondolt. Nevezetesen arra, hogy hogyan töltötte el kifogástalan napját az imádnivaló Dudlicsekkel.

Késő őszi, hűvös hétfő délelőtt volt, ezért jól beöltöztette kisfiát, mielőtt kivitte volna sétálni. Dudley ennivalóan aranyos volt a meleg ruhákban, tökéletes egyéves. Már a kezét sem kellett fognia, egyedül járt, és ez mérhetetlen büszkeséggel töltötte el Petuniát. Arról már nehezebben sikerült lebeszélnie az eszményi fiúcskát, hogy ne rugdossa a cipőjét. Minden próbálkozása hasztalannak bizonyult, ám nem tudott sokáig haragudni egyetlen gyermekére. Mivel nem sikerült a tervek szerint kifárasztania, így Dudley meglehetősen eleven volt a nap további részében. Összesen négyszer kellett átöltöztetnie, mert akárhányszor megetette, az étel nagy része a ruhácskáján kötött ki. Petunia aggódott, hogy kisfia nem eszik eleget, ezért napjában legalább tizenegyszer próbálkozott beleerőltetni valami kis táplálékot. Mivel Dudlus megfelelően fejlődött, így arra jutott, hogy ezt az adagot tartania kell fia egészsége megőrzése miatt. Soha nem bocsátaná meg magának, ha alultápláltan látná őt!

Véleménye szerint, Dudlicsek minden szeretetet megérdemelt, és meg is kapott. Neki kell lennie az elsőnek a szemében, többek között ezért is döntöttek úgy Vernonnal, hogy nem lesz több gyerekük. Egyikük sem akarta, hogy Dudleynak versenyeznie kelljen valakivel, mint Petuniának egykor Lilyvel. És már megint húgánál kötött ki gondolatban! Petunia mérges lett, nem értette, hogy mi van ma vele, hiszen azelőtt soha nem gondolt ilyen gyakran Lilyre. Miért éppen ma? Nincs semmilyen különösebb évfordulója a családnak, ami rá emlékeztetné. Nem ma van Lily szülinapja.

Ám ekkor eszébe jutott, hogy mégis van valamilyen évforduló ma. Nem sok emléke maradt meg a gyerekkorából, lehet, hogy tudatosan akarta elfelejteni a boldog időket, amikor csak ketten voltak. Lily és Ő. Nem volt Piton, vagy varázslás, csak ők ketten. Sok évvel ezelőtt, Halloween napján együtt indultak el csokit gyűjteni. Ő akkor hét évesen kézen fogta a boszorkánynak öltözött kis Lilyt. Mintha csak valami jóslat lenne, Lily már harmadszor viselt boszorkány jelmezt, s azután is csak abban volt hajlandó csokit kéregetni. Az a Halloween azonban más volt, mint a többi. Petunia büszkén lépdelt az utcákon, hiszen édesanyja rábízta kishúgát, hogy vigyázzon a hatéves csöppségre. Még most is jól emlékszik rá, hogy Lily nagyon izgatott volt, ami persze nem csoda, egy ilyen kicsi lánynak felért egy karácsonnyal a halloween-i utcajárás. Akkor persze nem jutott eszébe, hogy ő is csak egy évvel idősebb nála, ez az aprócska tény hatalmat adott a kezébe, és az egy éve olyannak tűnt, mintha legalább tíz évvel lenne öregebb. Lassan már megtelt a kosárkájuk különféle édességekkel, de Lily nem tudott betelni vele, még egy helyre el akart jutni. Lakott az utcában egy bolondos öregember, aki mindig kedvesen szólt hozzá, Tuneyt azonban ki nem állhatta. Lily megígérte neki, hogy elmegy hozzá ezen az estén, s ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó helyről még meglátogassák Bilius bácsit. A gyerekek messziről kikerülték az agglegény házát mindig, de most még nagyobb távolságot tartottak tőle. Bilius bácsi csak nem rég költözött a környékre, az egyik öreg, elhagyatott házba az utca végén, s ezzel a cselekedett egyből kivívta a szomszédság megbotránkozását és csodálatát. Bilius bácsi minden bizonnyal nem hallotta, hogy a hely elátkozott. Lily pedig készséggel figyelmeztette erre. Az uraság csak nevetett, és megkérdezte a húgától, hogy ő is így gondolja-e. Lily természetesen nem értett egyet a szóbeszéddel, ő csak egy elhanyagolt, régi házat látott, amelynek az ablakait betörték, és a teteje beázott, ezért nem kell senkinek. Ettől a pillanattól kezdve a kislány és a rejtélyes bácsi barátokká váltak. Bilius bácsi pedig, halloween-ra való tekintettel, még hátborzongatóbbá varázsolta a házát, így nem csoda, hogy a kisgyerekek féltek még a járdára is rálépni. Lily azonban szinte futott, s majdnem elesett a lépcsőn, annyira igyekezett elérni a bejárati ajtót.

– Én inkább megvárlak idekinn – szólt remegve Petunia, aki hirtelen megtorpant a kertkapuban.
– Ugyan már, Tuney – nevetett fel Lily – ,nyugi, nem harap!
– Nem, én megleszek egyedül is idekinn, de siess vissza!

Lily tehát bement, Petunia pedig kint ácsorgott tíz méterre a háztól, olyan messze, amennyire csak lehetett. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideje állt karba tett kézzel az épülettel szemben, de szinte örökkévalóságnak tűnt, amióta húga itt hagyta. Újabb remegés fogta el, ahogy önkéntelenül újból a házra nézett. És ide engedte bemenni Lilyt? Úgy érezte, hogy sürgősen utána kell mennie. Összeszedte minden bátorságát, lépett egyet előre, aztán rögtön kettőt hátra. Nem megy ez neki, Lily mindig is sokkal bátrabb volt nála. De utána kell mennie! Ő az egyetlen kishúga, vigyáznia kell rá! Futva iramodott meg a ház felé, úgy gondolta, ha rohan, nem lesz annyira nagy a kísértés, hogy visszaforduljon. Feltépte a bejárati ajtót, és bevette magát a házba húga után. Az előszobában korom sötét volt, az orráig sem látott. Előre nyújtotta két kezét, hogy legalább az előtte lévő tárgyakat ki tudja kerülni, és vakon meresztgette a szemét a sötétbe, miközben húga nevét suttogta. Ám nem érkezett válasz. Petunia kezdett kétségbeesni. Mi van, ha Lilynek valami baja esett? Az csakis az ő hibája lesz. Ekkor hangokat kezdett hallani egészen közelről, így arrafelé vette az irányt.

– Nagyon tehetséges vagy, kis boszorkányom, ide tudnád adni a piócaleves üveget? *
– De ugye, ez nem igazi piócalé? – kérdezte Lily.
– Dehogy, aranyom! Elvégre honnan tudnék én olyat szerezni? Ez csak egy kis színesített víz, benne műanyagokkal. Ne feledd, mi nem bájitalt főzünk. – Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy Petunia meggyőződhetett róla, tényleg bájitalt főznek.

Petunia szemei elkerekedtek. Ez a szenilis bolond azt hiszi, hogy a húga boszorkány, csak mert annak öltözött ma este? Valahogyan ki kell hoznia Lilyt onnan. Ő a nagy, felelősségteljes nővér, akinek vigyáznia kellett volna testvérére. Lehet, hogy még jóvá tudja tenni a dolgot azzal, ha kiszabadítja innen. Először is kell valami, ami eltereli a figyelmét az öregnek. Zajt kellene csapnia valahogyan. Petunia elhatározta, hogy az lesz a legjobb, ha kicsalogatja a házból, majd befut Lilyért, és kihozza onnan. A terv jónak tűnik, de hogyan valósítsa meg? Ketté kellene szakadnia ahhoz, hiszen nem hagyhatja itt védtelenül Lilyt, miközben a kiszabadításának előkészületeit próbálja meg véghezvinni. Választania kell: Lily vagy a terv? Úgy okoskodott, hogy ha sikerül a dolog, akkor megkaparintja Lilyt is. Megpróbált visszabotorkálni az ajtóig a korom sötétben, ám sikerült feldöntenie valamit útközben, ami hatalmas zajjal a földön terült el. Hallotta, hogy elhal a szobában a halk motozás, és valaki megindul az előszoba felé. Petunia a falhoz lapult, még levegőt is elfelejtett venni. Ha most megtalálják, akkor vége mindennek, együtt kell raboskodniuk az idők végezetéig ennek a szenilis, vén bolondnak a fogságában. Hallotta, amint valaki elhalad előtte, szintén tapogatózva, és megcsapta orrát az alkohol bűze. Remek, még iszákos is a vén bolond! Amikor hallotta becsapódni a bejárati ajtót, futva indult el abba a szobába, ahol kishúgát sejtette. Lily egy magas asztalon ült, a lábát lóbálta, s kíváncsian nézelődött a szobában.

– Tuney, szia! – ragyogott fel testvére arca – Hát mégis bejöttél?
– Igen, de csak azért, hogy kivigyelek innen. Gyerünk, haza kell mennünk!
– De miér’ ?– nyafogott Lily.
– Csak – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Petunia. – Igyekezz már!

Azzal megragadta a kezét, és elkezdte kifelé húzni a házból. Bilius bácsi nyilván azt hiszi, hogy kintről jött a zaj, és ezért nem tért még vissza. Csak fél füllel hallotta, Lily megpróbálja rábeszélni, hogy maradjanak, hiszen még el sem köszönt Bilius bácsitól, aki biztosan megharagudna emiatt. Petuniát ez korántsem érdekelte, csak minél előbb el akarta hagyni a házat. Amikor ez végre megtörtént, fellélegezett. Élete legszörnyűbb Halloween estéje volt az.

– Fogadni mernék, hogy te is arra a bizonyos Halloweenra gondolsz most – szólította meg valaki. Felismerte a hangot, és meglepetésében majdnem elejtette a kezében lévő üveget.
– Lily? – kérdezte, de azonnal tudta a választ. A húga épp abban a pozícióban ült a konyhapulton, amelyben sok évvel ezelőtt Bilius bácsi házában: a lábát lóbálta. Mégis, nem az a Lily volt az, teste furcsán átlátszó volt, s ez megrémítette Petuniát.
– Igen, Tuney, én vagyok az – felelte.
– Mit akarsz tőlem? – remegett meg a hangja.
– Nagyon sok mindent kellene elmondanom, de nincs sok időm, James már vár. Hidd el nem így akartam közölni, de… Szóval az a helyzet, hogy… – Lily küszködött a szavakkal, s Petunia észrevette, hogy könny csordul ki a szeméből. Megértette.
– Szellem vagy? – kérdezte, de Lily megrázta a fejét.  Elfordította az arcát, s beszélni kezdett.
– Annyi mindent akarok mondani neked. Bocsánatot kérni, elsősorban. Minden nap az utóbbi tíz évben bántam, hogy boszorkánynak születtem. Valamikor kevésbé, de voltak olyan napok, amikor azt kívántam, hogy bárcsak ne lenne ekkora szakadék közöttünk. El kell nekem hinned, ha azt mondom, hogy akkor is nagyon szerettelek, amikor nem mutattam. És életem utolsó pillanatáig reménykedtem, hogy te sem gyűlölsz annyira. – Lily végre ránézett, talán választ várt, de Petunia szorosan összezárta a száját, néma maradt. Percekig csak nézték egymást, s Lily nem tudott úgy olvasni nővére tekintetéből, mint régen. Rádöbbent, hogy Tuney tényleg megveti őt. A pillanatnak a feljáróra begördülő kocsi zaja vetett véget. Petunia az ablak felé kapta tekintetét.
– El kell menned. Vernon nem találhat itt. Nem tudhat rólad. Mi normálisak vagyunk. El kell menned. – motyogta magában, mintha csak önmagának szánná a kijelentéseit.
– Kérlek, Tuney, nézz rám! – könyörgött Lily, aki most már nővére előtt állt.
– Csak képzelődöm. Te nem lehetsz itt. Menj el!
– Magadhoz kell venned Harryt. Csak így menekülhet meg. Kérlek, tedd meg nekem. Tuney, kérlek, vigyázz Harryre.
– Csak álmodom, te nem lehetsz itt – mondta Petunia egyre határozottabban, és feléje csapott a kezeivel. Lily még egyszer kétségbeesetten ránézett, majd köddé vált.

Petunia döbbenten nézett maga elé, de felocsúdott az autó ajtajának becsapódásától. Rájött, hogy képtelen lenne most férjével társalogni, tehát a szobájukba ment, és alvást színlelt. Miután Vernon befészkelte magát a hitvesi ágyba, hamar elaludt. Amikor már Petunia biztos lehetett abban, férje mélyen alszik, újból kiment a konyhába, hátha ott találja még Lilyt. De húga nem volt sehol.

Valójában ekkor tudatosult benne, hogy halott. Végleg elment. Lerogyott a konyha padlójára, és rázta testét a néma zokogás. Lily csak beszélgetni akart a nővérével, még egyszer utoljára. Ő pedig ismét cserbenhagyta. Most nem tud utána menni, mint gyerekkorában, hogy kihozza a félelmetes házból. Ellökte magától ,és ezzel örökre elveszítette a kishúgát.
________________________________________________________________________________

 „Ha én most meghalok, akkor engem voltaképpen megölnek. Nem úgy, hogy rám fognak valami fegyvert, hanem úgy, hogy nem segítenek, olyan órában, mikor segítségemre kellene sietnie mindenkinek, aki él, mert több vagyok önmagamnál, (...) egy kisgyermek édesanyja.” Szabó Magda

*********************************************************************************

*Egyébként, akit esetleg érdekelt a kis Lily és Bilius bácsi Zsugorító főzetet kotyvasztanak, ami elvileg a harmadévesek tananyagában van benne! Lily pedig (némi segítséggel ugyan, de) már hatévesen megcsinálja! Igazi tehetség! *-*

Édesem, nem akarod végre megkérni a kezem?

Hannah Abbott a Foltozott Üst nevű fogadó egyik apró, de világos szobájában állt, és próbálta összefogni kiszabadult szőke tincseit. Mikor ezt a roppant bonyolult műveletet végrehajtotta, engedélyezett magának néhány perc nosztalgiázást, mielőtt visszatért volna napi teendőihez. Ránézett a szemmagasságban lévő cserepes növényre, amely rögtön színt változtatott, mihelyst észlelte a kitüntetett figyelmet. Hannah szemébe hirtelen könnyek gyűltek a feltörő emlékektől. Mindig is imádta a gyógynövénytant, valószínűleg hugrabugos voltának volt ez köszönhető, hiszen, Bimba professzor jóvoltából a klubhelyiségük telis-tele volt a legkülönbözőbb fajtájú növényekkel. Hannah azt vette észre, néha már sokkal otthonosabban érezi magát ott, mint Borzaskában, a saját házában. Borzaska a Foltozott Üsttel együtt az ő öröksége volt, de szívesebben tartózkodott a fogadóban, mint a szülei házában. Igazából nem is nagyon járt haza az édesanyjával történtek után. Rengeteg rossz emlék kísértette, ha ránézett a házra, habár az évek már jócskán eljártak az épület felett, főleg az elhagyatottság látszott meg rajta. A roxforti csata utáni nyáron, egy ideig még küzdött az érzéseivel, főleg édesanyja iránti tiszteletből és szeretetből maradt a kihalt házban, de amikor visszatért a Roxfortba, a jó meleg hugrabugos klubhelyiségbe, tudta, hogy már soha többet nem akar oda visszamenni. Eladni mégsem szerette volna a házat, hiszen családi örökség volt, ott nőtt fel, ragaszkodott hozzá, mégsem tudott ugyanúgy ránézni, mint mikor elsőévesen a karácsonyi szünetben megpillantotta a hóval borított háztetőt, ahogy szinte összeolvad a dimbes-dombos tájjal. Hannhának nem volt testvére, akivel megoszthatta volna akkor ezeket a gondolatokat, a családjából pedig, már csak Tom bácsi, az Üst idős fogadósa élt. Akadt azonban rengeteg barátja a DS-ből, ők szívesen beszélgettek vele. Legtöbbször a Foltozott Üstben gyűltek össze esténként, és hallgatták egymás jövőbeli terveit. Hannhát azonban soha nem kérdezte senki, hogy mihez fog kezdeni az életével, ő se nagyon tudta.

Ott volt az öröksége, egy hatalmas idegennek tetsző ház, és egy koszos, poros, vén fogadó, legalábbis akkor így gondolta. Nem volt hozzá semmi kedve, hogy fogadósnét játsszon, gusztustalan, ittas varázslókat szolgáljon ki, egyedül a főzés miatt vállalt volna munkát ezen a helyen, ugyanis imádott főzni. Ám Tom bácsit nem olyan fából faragták, akit egyik napról a másikra le lehet váltani, mert ezzel Hannah halálosan magára haragította volna. Így pedig nem kellett neki a Foltozott Üst, semmi pénzért sem.

Az egyik ilyen spontán beszélgetéskor Luna került sorra. Elmesélte, hogy szeretné teljesíteni apja egyik régi álmát, hogy óriás terpevteveket keres a Skót-felföldön. Hannah remélte, hogy leplezni tudta megdöbbenését: még Lüke Lovegoodnak is konkrét elképzelései vannak az életét illetően, de neki egy icipici terve sincs. Hannah nem tudott tovább az asztalnál ülni, és az elképedt kérdéseket hallgatni, hogy mi is az az óriás terpevtev? Inkább egy kis magányra vágyott, hogy nyugodtan szabadjára engedhesse az érzéseit. Egyenesen a hátsó ajtóhoz ment, ami egy hatalmas raktárhelyiségbe nyílott. Bal kéz felől volt egy keskeny ajtó, itt még soha nem járt, szóval benyitott. A parányi szoba sötét volt, ám az összetört bútorok körvonalát halványan ki lehetett venni. Hannah megörült, itt biztosan soha nem keresik majd. Letelepedett egy székre, és halkan fohászkodott Merlinhez, hogy össze ne törjön alatta. Tom bácsi túlságosan jól főzött, és ez sajnos látszott Hannahán.

Hannah felkapta a fejét a halk, bizonytalan léptekre. Valaki mégiscsak utána jött, remek! Bizonyára Susan lesz, gyerekkori barátnője, aki mindig észrevette, ha valami bántotta. Hannah remélte, hogy ő lesz az, bár ez a feltételezése meghiúsulni látszott, amikor felidézte magában, hogy Susan és Ernie milyen odaadással legeltették egymáson a szemüket, alig néhány pillanattal ezelőtt. Mégis nagyon szerette volna, hogy Susant hallja közeledni. Nem csoda, hogy ők ketten nagyon jó barátnők lettek, hiszen a sors úgy alakította, hogy hasonló élet jutott nekik. Mindketten félvérek voltak, hugrabugosok, és utolsó élő családtagjukat Voldemort ölte meg. Mindent elmondhatott neki, kivéve jövőjével kapcsolatos bizonytalanságát, attól félt, nem értené meg, ugyanis Susannak biztos állása volt a minisztériumban. Hannah sejtette, hogy a magas rangú, jól fizető pozícióját főleg befolyásos nagynénje, Amelia Bones elvesztésének köszönhette. A miniszter így akarta kárpótolni őt, mintha ez ilyen egyszerű lenne! Persze nem volt irigy rá emiatt, még az sem zavarta, hogy volt barátjával Ernie Macmillannel randizgat, tiszta szívéből örült a boldogságának. Ahogy barátnőjén járt az agya, szinte meg is feledkezett pár perccel ezelőtti ijedségéről, és arról, hogy eredetileg milyen céllal akart elbújni a DS elől. Azonban a nyikorgó ajtó mindent egy csapás alatt az eszébe juttatott. Hannah nem látta a gyenge fényben, ki lehet az, annyit azonban sikerült megállapítania, hogy határozottan nem Susan formája van.

– Hannah, te vagy az? – kérdezte.

– Neville? – Döbbent meg a lány. – Mit keresel itt?

– Öhm… Nos… Ami azt illeti… Én is pont ezt akartam tőled kérdezni – Hannah hallotta Neville hangján, hogy zavarban van, így hát úgy döntött, hogy mégsem gyújt fényt pálcájával, ahogy eredetileg tervezte.

– Nos, nekem szükségem volt egy kis friss levegőre – mondta ki rögtön az első dolgot, ami az eszébe jutott. Aztán rájött, hogy mekkora marhaságot beszél. Hogyan is tudna levegőzni egy poros, öreg bútorokkal telezsúfolt apró szobában? „Merlin hálósipkájára, hogy én mekkora egy idióta vagyok!” – gondolta. A nyomaték kedvéért még meg is ütötte a tenyerével a homlokát, ám ez megint csak nem volt okos dolog tőle, ha eddig nem is, most biztosan lelepleződött Neville előtt. Az elfojtott kuncogásból rájött, hogy nem tévedett. Neville biztosan nem akarja megbántani a hangos hahotával, pedig megérdemelné. Soha nem tudott jól hazudni. Elhatározta, hogy elmond egy kis részigazságot, hátha ezzel lerázhatja majd.
– Vagyis… vagyis… persze, nem levegőzni, csak gondolkodni akartam.

– Miről? – kíváncsiskodott Neville. Hannah valamerre az ajtó felé sejtette, de nem tudta volna pontosan betájolni a helyzetét, hiába meresztette a szemét.

– Az élet nagy dolgairól – nevetett fel a lány, majd elkomorult a hangja. – Arról, hogy mihez kezdjek magammal.

Neville hallgatott egy darabig. Hannah ebből arra következtetett, hogy nem érti őt, így kénytelen-kelletlen folytatta:

– Lógok a levegőbe, nincs életcélom, családom, pénzem. Röviden összegezve. És ez megijeszt. Nektek ezzel már nem kell szembenéznetek. Mindenkinek van biztos állása, Harryt és Ront tárt karokkal várja az aurorparancsnokság, Hermione a manójogokért harcol, Ginny híres kviddicsjátékos már most. Susan a nagynénje nyomdokaiba lép, Ernie lassan átveszi az apja befektetéseit, Dean különböző képeket rajzol a kviddicsmeccsekre, Seamus állást kapott az Abszol úti kviddicsboltban. George most nyitotta meg a harmadik boltját, Lee a Varázsszem reggeli műsorában produkciózik, Michael gyógyítónak tanul, azt hallottam, hogy Marietta szépségápolási bájitalokat fejlesztget valahol Franciaországban, Cho ugyan eltűnt a térképről, de biztosra veszem, hogy szép és boldog élete van, Luna ki tudja mik után kutat szerte a világban, még ő is hasznossá teszi magát! – Úgy sorolta a neveket, mintha valami mágiatörténet lecke lenne, szinte levegőt sem vett.

Neville még mindig nem szólt egy szót sem, majd nagy sokára:

– Én is ezt érzem.

És akkor Hannahát villámcsapásként érte a felismerés, hogy Neville-t soha nem hallotta beszélni a jövőbeli terveiről. Egy cipőben járnak, szinte mindenben. Ő is elvesztette a családját, bár a nagymamája még élt. Nem tudja, mihez kezdjen az életével, akárcsak Hannah.

– Elképzelésed sincs?

– A nagyi azt szeretné, ha auror lennék, akárcsak apám, de valahogy nem visz rá a lélek, úgy érzem, hogy nem lennék odavaló. Harry és Ron inkább, hiszen emlékszel, vonzzák a bajt. – Neville elnevette magát.

– Igen, rémlik még – mosolygott Hannah is. Mennyire irigyelte őket, az Arany Triót, hogy izgalmas kalandokban lehet részük, mindig ott voltak az események középpontjában, a sűrűjében! Buta volt, azt hitte, hogy amit ők csinálnak az csak játék, de nem volt az. Ötödévben kezdtek gyökeresen megváltozni a dolgok, amikor belépett a DS-be. Emlékezett, mennyire várta mindig az órákat, azt érezte, hogy végre ő is benne lehet valamiben. De végül csak a roxforti csatában szerzett valós tapasztalatokat. – Megértem a nagymamádat. Aki látott a roxforti csatában, biztosan aurornak küldene, de igazad van, tényleg nem neked való.

– Szóval, teljesen hasonló cipőben járunk, nekem nem kell magyaráznod semmit. Teljes tanácstalanságban szenvedek – terelte vissza Neville a beszélgetést az eredeti mederbe. Hannah sóhajtott egy nagyot, majd hirtelen ötlettől vezérelve vidáman így szólt:

– Tudod, mit, Neville? Majd együtt kitaláljuk!

És ezzel a kijelentéssel kezdődött minden. Szokásukká vált, hogy miután feloszlott a DS gyűlés, ahogy viccesen elnevezték, a raktárként használt piciny szobában beszélgettek, volt hogy reggelig. Sokszor esett szó gyógynövényekről, iskolai közös emlékekről, családról, és előbb utóbb újra meg újra felmerült a ’ Mihez kezdjünk magunkkal? ’ téma is. Hannah rengeteg bátorítást kapott Neville-től a Foltozott Üst elfogadása érdekében, és neki köszönhetően, a lány egyre többször segítette ki Tom bácsit, s lassan beletanult az üzlet minden fortélyába. Hannah boldog volt. Sok idő után újra meglátogatta Borzaskát Neville társaságában. A házba még képtelen volt belépni, de hamar feltalálták magukat, és veteményeskertet ültettek a ház közelében. Neville minden idejét ott töltötte. Aztán Tom bácsi meghalt, és Hannahnak egyre kevesebb ideje maradt kertészkedni, így Neville egyszer meglepte Hannahát azzal, hogy kitakarította a poros kis szobát, ahol annyi időt töltöttek kettesben, és elvitte oda azokat a növényeket, amelyeket Hannah legjobban szeretett. A falakat sárgára festette, mint a Hugrabug klubhelyiségét, ezzel is sokkal otthonosabbá téve a lánynak. Végül Hannah oldotta meg azt a problémát, hogy a nagyanyja ne kínozza tovább Neville-t az aurorság gondolatával. Egy szép nyári napon meglátogatta régi házvezető tanárát, Bimba professzort, és nagy pirulások közepette kérte őt, hogy vegye maga mellé Neville-t, tanársegédnek. A professzorasszonyt nem kellett sokáig győzködni, Neville szeptembertől a Roxfort tanára, és a Griffendél házvezetője lett. És a sok együtt töltött idő alatt, szinte észrevétlenül, egymásba szerettek. Mindennek maholnap hat éve.

Hannah arra ocsúdott fel, hogy valaki a nevét kiabálja. Felismerte a hangot, Susan Bones volt az. Vagyis most már Susan Macmillan. Letette a kezében tartott cserepet, az első növényt, amit Neville-től kapott. Mire megfordult volna, Susan már az ajtóban állt.

– Gyere ki ebből a borzlyukból, mert nem férek be! – mutatott barátnője a hatalmas hasára. Hannah nevetve ment oda hozzá, hogy megölelje, de a pocaklakó ebben is jelentősen megakadályozta.

– Amikor utoljára láttalak, még nem voltál ennyire… hmm… terebélyes – szólt elmerengve, huncut fénnyel a szemében.

– Merlinre, remélem Ernie ezt nem vette észre! – kiáltott fel ijedséget tettetve Susan.

– Na, gyere, hadd itassam meg valamivel a fáradt kismamát – vezette a pulthoz a háziasszony. – Vajsört?

– Hát, nem is tudom – szólt vonakodva Susan.

– Ugyan! Azt ihatsz, látnád Mrs. McLaggent, ő literszámra dönti magába!

– Pont ezért nem kérek! – kérte ki magának Mrs. Macmillan. – Csak nem gondoltad, hogy én valamiben is utánzom azt a szerencsétlen asszonyt. Mondd, hogy mehetett hozzá éppen Cormachez?! Igaz is, ő legalább férjhez ment – szólt sokat mondó pillantással, és elkapta barátnője kezét, hogy megszemlélhesse még mindig gyűrűtlen ujját. Rosszallóan nézett rá, majd így szólt: – Kipróbáltad azokat a taktikákat, amiket javasoltam?

– Na, de, Susan! – szólt felháborodottan Hannah, és gyorsan elfordult, hogy elrejtse egyre vörösebb arcát.

– Miért, nekem bevált – szólt vállvonogatva az említett. – Kipróbálhatnád igazán, elvégre már mennyi is? Öt éve, hogy együttvagytok?

– Hat – helyesbített Hannah.

– Akkor annyi – legyintett Susan. – Tudod, amikor Neville…

– Susan, ez egyáltalán nem egy hugrabugoshoz méltó beszéd! Türelmesnek kell lennem Neville-hez, és egyébként is jelenleg…

– Lárifári! Eddig nyilván nem voltál vele elég türelmes, igaz? – kérdezte Susan, nem kevés éllel a hangjában, de Hannah folytatta:

– És egyébként is, most rengeteg dolga van! Tudod, hogy kinevezték igazgatóhelyettesnek, és sokat kell dolgoznia. Szinte alig beszélünk, mert éjjel jár haza, és még sokszor a gyógynövénytan dolgozatokat is itthon javítani.

– De ugye, most már nem segítesz neki osztályozni? – kérdezte szigorúan, mire Hannah bűnbánóan hajtotta le a fejét.

– Csak néha – cincogta elvékonyodott hangon. Majd rávigyorgott barátnőjére, aki egy cseppet sem találta komikusnak a helyzetet.

– Ez így nem mehet tovább, Hannah. Mondd, miért ártod bele magad a munkájába? Én bezzeg soha nem kérdezem meg Ernie-t, hogy milyen befektetéseket sikerült tető alá hozni aznap. Ha ezt folytatod, akkor soha nem kéri meg a kezedet, és úgy fogtok egymás mellett élni, mint két jóbarát. Kijavítod neki a dolgozatokat!? Megáll az eszem! Mi vagy te, a titkárnője? Oh tudom, tudom ezzel te is felfrissíted a tudásod, meg nem akarod elfelejteni a gyógynövénytant, mekkorát csalódna benned Bimba professzor bla, bla, bla… Már vagy ezerszer hallottam! Ideje a következő szintre léptetni a kapcsolatotokat, az pedig a házasság lenne, vagy mi a fene. Holnap visszajövök, és ha nem egy mennyasszonyt találok a helyeden, akkor előbb téged majd Neville-t vonom felelősségre! – emelte fel a mutató ujját fenyegetően, majd lekászálódott a székről, és méltóságteljesen – már amennyire hatalmas pocakja engedte – kivonult a Foltozott Üstből.

Hannah szemét forgatva, és fejcsóválva nézett utána. Néha komolyan nem értette, hogy hogyan kerülhetett a Hugrabugba, ilyenkor sokkal inkább egy mardekárosra hasonlított. Ravasz tervekkel rávenni valakit, hogy elvegye, az cseppet sem Hannah stílusa volt. Igaz, ami igaz, nagyon szeretett volna már mennyasszony lenni, de ismerte Neville-t, ehhez idő kellett neki. Akaratlanul is egy hangocska szólalt meg a fejében, amely meglepően hasonlított Susanéra: „Meddig akarsz még lógni a levegőben? Jó, van egy fogadód, de azon kívül senki nem állna melletted, ha esetleg Neville úgy döntene…” Megrázta a fejét, hogy kiűzze az oda nem illő gondolatokat. Susan elérte, amit akart, bogarat ültetett a fejébe.

Késő este volt, a fogadó már elcsendesült, de Hannah nem tudott aludni, csak forgolódott Neville nélkül. Lement a „borzlyukba”, ahogy Susan nevezte, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik fekete kanapén, itt akarta megvárni Neville-t. Elhatározta, hogy beszél vele, még ma. Nem Susan fenyegetésétől ijedt meg, sokkal inkább így érezte helyesnek. Kicsit elszundíthatott, mert egyszer csak Neville gyöngéd érintését érezte az arcán. Elmosolyodott, és kinyitotta barna szemeit.

– Olyan vagy, mint egy angyal, amikor alszol – súgta Neville, és megpuszilta a homlokát.

– Miért, ébren nem olyan vagyok? – rebegtette a szempilláit a szőke lány. Neville elnevette magát.

– Dehogyis nem! – Hannah csak ekkor vette észre, hogy Neville szorongat valamit maga mögött a kezeiben.

Elkerekedtek csokoládé barna szemei. Csak nem az, amire gondol? Neville tényleg megkéri végre a kezét? Akkor nem terülhet így ki a szeme láttára a kanapén, gyorsan felpattant, és boldogan nézett újdonsült vőlegényére. Neville nem értette Hannah viselkedését, így kicsit zavartan szólalt meg újra: – Igazából hoztam neked valamit…

Hannahnak kihagyott a szíve, levegőt is elfelejtett venni. Próbált nem látványosan olvadozni a nagy kérdés előtt és összeszedni a lelkierejét, hogy legalább ki tudja mondani az igent, és ne ájuljon bele Neville karjaiba. Összekulcsolta kezeit, és az álla alá támasztotta, mert Neville lassan megmozdította a karját, és hamarosan előkerült a széles hát mögül egy… egy… növény. Egy növény? Egy növény!

„Ugye, szórakozol velem? Ez csak egy vicc lehet! Nem hiszem el. Merlinre, mit kell tennem, hogy feltegye végre a kérdést…?!” 

Hannah forrongott belül, és nem sikerült teljes mértékben lepleznie csalódottságát, de azért elvette Neville kezéből a virágot, aki már szólásra nyitotta volna a száját, a lányt azonban nem érdekelte, kitört, akár egy vulkán.

– Tudod, Neville, ma itt járt Susan, és beszélgettünk, elvégre mit is csinálhattunk volna mást, mert mi nők, csak arra vagyunk jók. Beszélgetni, meg a férfiak helyett dolgozni, mert azért annyi jó szándék szorult belénk, hogy ha látjuk fáradtan, akkor megkönyörülünk rajta, és segítünk neki. – Hannah annyira ideges volt, hogy fel-alá járkált a parányi helyiségben, és hevesen gesztikulálva magyarázott a partra vetett halként tátogó Neville-nek. – Nem nyaggatjuk, csak türelmesek vagyunk. A türelem mindenek felett, persze. De meddig legyek az? Van fogalmad arról, hogy mennyire vágyom erre? Nem, nyilván nincs, hiszen téged ilyesmi nem érdekel, csak a növények. Lassan azt kell hinnem, hogy őket jobban szereted, mint engem! Jó, végül is én nem vagyok neked semmid, hiszen… Édesem, nem akarod végre megkérni a kezem? – Hannah végre ránézett az előtte kőszoborként álldogáló Neville-re, aki csak nézett rá. – Tudod, mit? Ne kérd meg! Nem érdekel! Most egy ideig nem akarlak látni! Ne gyere utánam!

Ezzel a végszóval pedig, kicsörtetett a szobából. Aznap éjjel egyikőjük sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Neville reggel sem látta Hannaht, aki addig maradt az ágyban, ameddig csak megengedhette magának. Máskor már ilyenkor régen talpon volt, de úgy döntött, hogy engedélyez magának egy kis pihenőt, hiszen tegnap majdnem megkérték a kezét. De csak majdnem, ez elég nagy megrázkódtatás volt, s meggyőzte magát, hogy egy picit lustálkodhat. A vendégei mindig későn kelnek, ráér még. Aztán, amikor már nem húzhatta tovább az időt, lesétált a földszintre, egyenesen a tegnap esti gyalázatos események színhelyére. Itt már aztán nem bírhatta tovább, elsírta magát. Egész éjjel csak dühös volt, de most, hogy látta a virágot és a szépségét szomorú lett. Ilyenkor reggel mindig meg szokta öntözni a növényeket, amelyek cserepén az ő neve szerepelt, vagy az, szeretettel Neville-től. Erre még keservesebben zokogott. „Nem szerelemmel, hanem szeretettel. De nem is szeret, mert akkor megkért volna! Merlin szórakozik velem! Egy nagyon kegyetlen tréfát űz, de nekem nincs kedvem belemenni. Elég volt ebből! Ha Neville nem hajlandó elvenni, akkor nem. Ezt el kell fogadnom. Már nagylány vagyok. Majd csak túlélem valahogy” Ilyen gondolatokkal győzködte magát, és közben fáradhatatlanul öntözte (nem csak a könnyeivel) a növényeket. Szándékosan hagyta utoljára a tegnapi jövevényt. És amikor alaposabban megnézte, hogy milyen fajta, mennyi törődést igényel, akkor meglátta, hogy a virág egy gyűrűt rejt. Egy gyűrűt! Hannah könnyei újból megeredtek, de most örömében. Elhatározásra jutott: azonnal hoppanált Roxmortstba, hogy elmondhassa Neville-nek, mennyire sajnálja.

Egyik kezében az eljegyzési gyűrűjét szorongatta, a másikban a növényt. Megállt a vadkanos kapu előtt, és a patrónusával hívta Hagridot, hogy nyisson ajtót. Nemsokára megjelent a vadőr, és egy feldúltan száguldozó majdnem-mennyasszonyt talált a birtok határában.

– Hol van? – támadt neki.

– A hármas számú üvegházban – adta tudtára kötelességtudóan Hagrid, és még utána kiáltott a sebesen távolodó boszorkánynak. – Sok sikert! Trollos boldogságot!*

Hannah már nem igazán hallotta a jókívánságot, de annyit azért leszűrt belőle, hogy Hagrid bizonyára tudott mindenről. De per pillanat még ez sem érdekelte, csak rohant az üvegház felé. Feltépte az ajtót, és egy csapat hatodévessel találta magát szemben. A nyakkendőkből ítélve mardekárosokkal és hollóhátasokkal.

– Te meg akartad kérni a kezemet tegnap este? – rohant az üvegház másik végében álló Neville felé. A diákok utat engedtek neki, bizonyára látták rajta, hogy még maga Voldemort sem tudná megállítani.

– Ühüm – nézte Neville a földet.

– Akkor miért nem tetted meg? – kérdezte kétségbeesetten Hannah.

– Hát… őszintén szólva, nem igazán hagytál szóhoz jutni.

– Igaz, bocsánat.

Végre odaért Neville elé, és akkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a kincset érő növényt. Gyorsan letette az egyik közeli asztalra.

– Jól teszi, hogy nem ölelgeti tovább, a végén még összenyomja nagy izgalmában. Fogalma sincs, hogy mennyit nevelgettük azt a rohadt virágot. Látnia kellett volna tegnap Longbottom professzor arcát, amikor észrevette, hogy kinyílt, és viheti haza feltenni a nagy kérdést. Ez a virág csak egy napig virágzik, és pontosan négy éve várunk erre a napra, szóval…

Neville megköszörülte a torkát, mire a hollóhátas nagyszájú elhallgatott. Majd szelíden kivette a kezéből a gyűrűt, és úgy ahogy volt, talárban, védőszemüvegben letérdelt előtte.

– Hannah Abbott, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?

– Már ideje volt – szólt ismét a hollóhátas.

– Igen. – felelte Hannah.



*ezt a Trollos boldogság dolgot nem kell szó szerint venni :D Kb. olyannak szántam, mint amikor a muglik azt mondják „Kéz és lábtörést!”

Mitől repül a repülő? IV. rész

Mitől repül a repülő?

IV. rész

Az előző rész tartalmából:

Molly fejéből gyakorlatilag minden aznapi öröme kiröppent. Úgy érezte, hogy most egyedül kell lennie, különben valami olyat mondana, amit később nagyon megbánna. Így történhetett, hogy mikor kiszabadult Dumbledore professzor irodájából egyenesen a kastély udvara felé vette az irányt.
– Ó, Merlinem, miért teszed ezt velem? Komolyan mondom, hogy nem értelek. Büntetőmunkára, ezért? Az öreg Lump is teljesen bekattant! Miért kellett így felfújni ezt az ügyet? Szín tiszta önvédelem volt, amit tettünk. Egyébként sem lett komoly bajuk, semmi olyan, amit a javasasszony ne tudott volna gyógyítani. Ez annyira igazságtalan!

Elhatározta, hogy nem fog sírni. Élete során átvészelt nagyobb dolgokat is ennél, egy csepp könny nélkül is. Elvégre már nagylány, és nem szabad sírnia. Annyira el volt foglalva saját magával, hogy azt sem látta, merre megy, amíg bele nem ütközött valamibe. Pontosabban valakibe.
– Szervusz, Molly, de rég nem láttalak! – vigyorgott rá az illető. Majd hirtelen elkomorult, látva a dühtől és a visszatartott könnyektől csillogó szemeket. – Hát veled meg mi történt?
– Szia! Jaj, de jó, hogy végre összefutunk Ogg! Már úgy hiányoztál nekem, de egyszerűen nem volt időm meglátogatni. Ugye, nem haragszol rám emiatt? – Molly úgy döntött, hogy megpróbálja elterelni egy kicsit öreg barátja figyelmét, így próbálván kitérni kérdése elől, de sejtette, őt nem lehetett egy könnyen átverni.

– Hát, hogy tudnék én rád haragudni, Molly? – Ogg felnevetett, és játékosan megcsippentette Molly arcát. Már nagyon régóta barátok voltak, és leginkább lányaként tekintett rá. Ismeretségük még akkor kezdődött, mikor a lány az első évét kezdte a Roxfortban, s azóta is keresik egymás társaságát. Molly eleinte olyan volt neki, mint egy játszópajtás, aki mellett mindig fiatalnak érezhette magát. Később pedig, a lány bizalmasa, és tanácsadója lett. Hiába volt közöttük olyan nagy a korkülönbség, mindig megértették egymást. Ogg úgy olvasott Molly érzelmeiben, mint egy könyvben. Most is könnyen megállapította, hogy kis barátnőjét bántja valami. Aggodalmának hangot is adott: – De mondd csak, mi történt veled? Miért csillog ilyen gyanúsan a szemed? Gyere, öntsd ki a szívedet öreg barátodnak!

Ezzel a felszólítással Ogg gyengéden megfogta a lány vállát, és visszavezette oda, ahonnan jött. Leültette Mollyt a házában található kis asztalhoz, a lány pedig, csodák csodájára engedelmesen tűrte a gondoskodását. Matatott egy kicsit a konyhában, teát főzött, időt adva a kis boszorkánynak, hogy össze tudja szedni a gondolatait a története előadásához. Mire elkészült a forró ital, addigra Molly tényleg bele is vágott a tegnapi és a mai napja ecsetelésébe. Ogg szó nélkül hallgatta az először csak halkan, majd egyre hangosabban beszélő lányt, aki teljesen beleélte magát az emlékeibe, és a végén már az asztalt csapkodva adott hangot felháborodásának. A vadőr igyekezett megnyugtatni a méltatlankodó boszorkányt, mondván, ő sem ért egyet az igazgató büntetésével, de azt is látta, hogy Dumbledore igazságos döntést akart hozni, ám nem minden úgy sült el, ahogy szerette volna. Miután Molly úgy-ahogy lecsillapodott, Ogg más téma felé terelte a beszélgetést, ugyanis neki is nyomta valami a szívét, és úgy érezte, feltétlenül meg kell ezt osztania vele.  

– Molly, beszélnünk kell.
– De hát épp beszélgetünk, Ogg! – nevetett a lány. Miután kiöntötte a szívét, sokkal felszabadultabbnak érezte magát, és mérge elpárolgott egy időre. Úgy döntött, nem bosszankodik azon, ami már elmúlt, hanem most inkább élvezi Ogg társaságát.
– Nem, komolyan kell beszélnünk. Ma délelőtt, még a meccs kezdete előtt, jártam Dumbledore igazgatónál. – Ogg tartott egy nagy szünetet, és Molly legszívesebben unszolta volna, hogy folytassa már, mert nagyon felkeltette érdeklődését az, hogy vajon mit akart idős barátja Dumbledore professzortól? Mégsem szólt egy szót sem, mert a vadőr nagy levegőt vett és megszólalt: – Úgy gondolom, hogy ideje elhagynom a kastélyt.
– Mi? De hát miért?
– Megöregedtem, Molly, felesleges vagyok. Rubeus most már mindent tud, megtanítottam neki azt, amit kell, és éppen itt az ideje, hogy búcsút mondjak a Roxfortnak. Régebb óta vagyok itt, mint azt el tudnád képzelni. Gondatlanná váltam, már a kentaurok sem bíznak bennem annyira. – Ogg szeme tele volt szeretettel, ahogy a boszorkányra nézett, aki karba tett kézzel, durcásan összevont szemöldökkel nézett vissza rá.

– Az csak egy apró baleset volt! Különben meg nem is vagy öreg – adott hangot véleményének.
–  Valld be, Molly, hogy te elfogult vagy ebben az ügyben. Mindazonáltal jól esik, hogy ezt mondod, de el kell fogadnod a döntésemet.
– Merlin szavára! – csattant fel a lány. – Mit vársz tőlem, hogy tapsikoljak örömömben, amiért itt hagysz?!
– Ugyan, ugyan ne reagáld túl a dolgot. Vannak nálam sokkal alkalmasabb emberek is arra, hogy meghallgassanak, ha valami bánt.
– Ez nem igaz! – méltatlankodott a boszorkány. – Te is nagyon jól tudod, hogy te vagy az egyetlen barátom.
– Ne butáskodj! Hiszen ott vannak a csapattársaid is. Velük jól kijössz, nemde?

Molly még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett a vadőrre, aztán kirohant az ajtón, el sem köszönve Oggtól. Korán felvonult a szobájába, annak ellenére, hogy a háztársai a csapatuk győzelmét ünnepelték. Úgy látszik, hogy a prefektusok nem utasították rendre a mulatozókat, bár sem Arthurt, sem Biancát nem látta a tömegben. Bizonyára Arthur egyedül nem boldogult, és feladta a próbálkozást. Az ötödéves lányok hálójába öt ágy volt bezsúfolva. Amikor bezuhant az ágyba, elhúzta a sajátja függönyét, jelezve, hogy nem kíván beszélgetésbe bonyolódni éppen belépő, csacsogó szobatársaival. Aznap éjjel éberen bámulta ágyának vörös függönyét, és – már sokadszorra a mai nap során – a könnyeivel küzdött.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

Arthur percekig azon gondolkodott ébredés után, hogy milyen fontos dolga lesz.  Emlékezett, hogy lesz ma valami, de reggel éppen csak felébredve, nem jutott eszébe, micsoda. Aztán minden egyszerre tódult az elméjébe.

Molly Prewett.

Büntetőmunka.

Együtt.

Ez az egész olyan volt, mint egy valóra vált álom, bár Arthur sejtette, hogy Molly nem éppen így vélekedik arról a pár óráról, amit együtt készülnek tölteni. Szinte számolta a perceket a megbeszélt időpontig, ami McGalagony rövid üzenetében állt. A pár soros levél reggelizés közben talált rá, és ismertette a büntetés elvégzésének helyét, időpontját, módját. Arthur csalódottan vette tudomásul, hogy mint az várható volt, Pringle, a vén róka is  velük lesz este. Azt is egy szemöldökfelvonásal nyugtázta, hogy nem lesz épp’ kellemes az elvégzendő feladat: a trófeaterem relikviáinak megpucolása. Nagyszerű! Igaz, hogy ennél sokkal rosszabbul is járhattak volna, de az mégis csak felháborító, hogy hárman kell megtisztítaniuk vagy száz pajzsot, érdemrendet, meg még ki tudja, hogy mit! Mindegy, bele kellene végre törődnie, hogy igazságtalan a sors. De legalábbis vele mindenképpen mostohán bánik.

Arthur keservesen tapasztalta, hogy ahogyan az lenni szokott, ha nagyon várunk valamit, az idő ólomlábakon halad. Már két hétre előre megírt minden beadandó dolgozatot, de még mindig jócskán volt ideje az esti büntetőmunkáig. Elhatározta hát, hogy előveszi a replógépekről szóló könyvét, amit nemrég kapott, és alig várta, hogy belekukucskáljon, de annyira sűrű volt az elmúlt nap, hogy szinte meg is feledkezett a létezéséről. Most pedig, nagy szeretettel kezdte olvasni az érdekfeszítő tanulmányt a gépmadarakról. Annyira belemerült, hogy nem is vette észre, milyen gyorsan elrepült az idő! Mikor felnézett a könyv lapjairól, akkor vette csak észre, hogy mindjárt elkésik a büntetőmunkáról. Gyorsan körbenézett a klubhelyiségben, hátha látja valahol a közelben Mollyt, ugyanis úgy képzelte, hogy együtt mennek majd Pringle szobájához. Ám a lány nem tartózkodott a klubhelyiségben, és Arthur nem emlékezett, hogy látta-e az étkezéseknél vagy a nap folyamán bármikor. Remélte, hogy Molly nem akar még azzal is bajba keveredni, hogy nem jelenik meg a büntetőmunkán.

Egy hatalmas sóhajtással indult végül útnak, mert szinte bizonyosra vette, hogy elkésik, ha tovább elmélkedik a boszorkány hollétén. Hamar odaért a megbeszélt helyre, és meglepetten vette észre, hogy Molly és a gondnok csak rá várnak. Az előbbi szorosan összefonta karokkal a falat támasztotta, és egyik lábával ütemesen, türelmetlenül dobolt a földön. Arthur ebből arra következtetett, hogy a lány nincs jókedvében, és nem lehet ínyére az sem, hogy rá kellett várnia. Remek este elé nézünk – állapította meg magában ironikusan.

– Késtél – reccsent rá a gondnok.
Arthur ildomosabbnak találta, ha inkább nem szólal meg, mert esetleg olyat mondana, amit Pringle a szívére vesz.
– Mint azt már tudjátok, azokat iskolai pajzsokat és kitüntetéseket kell fényesre pucolnotok, amik a Trófeateremben találhatóak. Ne feledjétek, mind ragyogjon!  Holnap magam ellenőrzöm le! – Ezzel a fenyegetéssel, egy gonosz vigyor kíséretében, két hatalmas dobozt nyomott a griffendélesek kezébe. Néhányszor összecsapta a kezét, hogy megszabaduljon a dobozról a tenyerére tapadt portól, majd mint aki jól végezte dolgát, megfordult, hogy visszamenjen az irodájába.
– Várjon csak egy percet! – szólalt meg hirtelen Molly. – Maga nem jön velünk?
– Miért mennék veletek, buta kislány? Azt hiszed, hogy nincs jobb dolgom, mint hogy titeket szemmel tartsalak?
– Háááát, őszintén szólva… – nyújtotta el a szó elejét Molly, de mielőtt befejezhette volna, Arthur közbelépett:
– Köszönjük a tisztítószereket, Mr. Pringle – mondta gyorsan a fiú, és elindult a Trófeaterem irányába. – Gyere, Molly!
– Mi vagyok én, valami házimanó, hogy csak úgy utasítgatsz? – háborgott a lány.

Szerencsére Molly nem láthatta, hogy Arthur alig tudja elfojtani a vigyorát. Egyrészt azért volt boldog, mert nem kell Pringle társaságától szenvednie. Másrészt Molly előbbi kijelentése igazán csípősre sikeredett, és magában be kellett vallania, hogy a lánynak teljes mértékben igaza van. A boszorkány egyébként sem viselte jól, ha valaki alsóbbrendűként bánik vele, vagy parancsolgat neki. Mégiscsak aranyvérű lány volt, s ezt a tényt nem is tudta volna letagadni. Minden mozdulatában benne volt a kecsesség, elegancia, de mégis más volt, mint mondjuk Bella.

Elérték a Trófeaterem bejáratát, és kitárták az ajtókat. Arthur nem először járt itt. A Trófeaterem sok szempontból hasonlított a Nagyteremre, a mérete azonban sokkal kisebb volt. Ahhoz azonban, hogy két ember, néhány óra alatt kitakarítsa, mégiscsak túlságosan hatalmas.
A jobb oldalon található üveges szekrény felé vette az irányt, ahol kisebb érdemrendek sorakoztak. A szeme sarkából látta, hogy Molly az ellenkező oldalon lévő hatalmas pajzsok tisztítása mellett döntött. Jó fél óráig egyikőjük sem szólt egy szót sem. Arthur ezalatt kitartóan suvickolt, s meglepően gyakran botlott ismerős családnevekbe. Megtisztította például néhány Smith nevezetű boszorkány és varázsló kividdics-kitüntetéseit, s éppen egy Malfoy érdemrendjét polírozta fintorogva, persze, sokkal felületesebben, mint az előző Prewett emlékérméket, amikor Molly megszólalt.
– Egyszerűen utálom a házi munkát! Főleg kézzel csinálni. Borzalmas! Ha gyerekeim lesznek, soha nem kényszerítem őket ilyesmire!
– Akkor ez esetben irigylem őket, mert ilyen engedékeny anyjuk lesz – vigyorgott rá Arthur, Molly pedig, nagy meglepetésére, barátságosan visszanevetett.
– Nem tudom, ki lehetett ez a Tom Rowle Denem, de annyi Önzetlenül az Iskoláért érdemérme van, hogy azt hét év alatt beszerezni lehetetlenség. Bizonyára egy mardekáros seggnyaló lehetett.
– Könnyen előfordulhat – motyogta Arthur.

Nagyon úgy nézett ki, hogy Molly nem is haragudott rá annyira a múltkori nyomulása miatt. Vajon neki is kezdeményezőbbnek kellene lennie most, hogy a lány jó hangulatban van? De mit mondjon neki? Nincs semmi közös témájuk, ilyen csendben pedig, ugyancsak kínos lenne eltölteniük a következő pár órát. Aztán hirtelen meglátott valamit, ami esetleg jó kezdőtéma lehetne.

– Nem is tudtam, hogy a bátyád kapott Griffendél Büszkesége díjat.
– Melyikükre gondolsz, Gideonra vagy Fabianra?
– Szóval, két bátyád van? És mindketten kaptak?
– Igen – mondta Molly, és közben odasétált mellé, hogy megtudja Arthur melyik testvére díját fedezte fel. – Tudod, a mi családunk vérbeli griffendéles família. A szüleim is ebbe a házba tartoztak, és szeretem úgy gondolni, hogy büszkék mindhármunkra, amiért folytatjuk a hagyományt.
Molly nem igazán értette, miért kezdett bele ebbe a történetbe, de ha egyszer belekezdett, akkor azt sejtette, hogy a szavak már megállíthatatlanul törnek majd elő belőle. Egyszerűen valami belső késztetést érzett arra, hogy folytassa a bizalmas mesélést, a fiú őszinte érdeklődését látva.

– Lehet, hogy eddig nem is tudtad, de én árva vagyok, Arthur. A szüleim meghaltak, amikor egy éves voltam. Fabian alig hat éves volt akkor, s a szüleink már soha nem tudták meg, hogy végül melyik házba osztott be minket a Teszlek Süveg. – Elfordult, hogy ne lássa a fiú az arcán a gyászt, és így mesélte tovább élete szomorú történetét. – Alig egy éves voltam, amikor elveszítettem őket, sajnos nem emlékszem rájuk, csak fényképekről ismerem Margaret és Percival Prewettet. A nagyapám húga, Muriel néni nevelt fel minket. Ő egy… hmm… nagyon… összetett személyiség. Imádja a pletykákat, szereti kritizálni a dolgokat, és mindenről határozott, megmásíthatatlan véleménye van. Azt hiszem, ez egy családi vonás. Jól jegyezd meg, Arthur Weasley, a Prewettek nagyon makacsak. – Molly csintalanul rávigyorgott a fiúra, nem állhatta meg, nevetnie kellett a fiú ámuló arckifejezésén. Aztán könnyedén folytatta a mesélést, miközben hozzálátott Fabian díjának megtisztításához. – Muriel néni hatvan éves volt, mikor hozzákerültünk. Hatalmas a rokonságunk, mégis egyedül ő volt az, aki hajlandó volt befogadni együtt a három árvát. Emiatt a néni, a mai napig nagyon haragszik a kuzinjaira, és az addigi kedvenc unokaöccseire. Nem is tartjuk velük a kapcsolatot. Szóval, igen, két bátyám van.
– Ha olyanok, mint az enyémek, akkor nem lehet könnyű dolgod. Bilius és Ignatius mellett sem volt könnyű felnőni. Talán a lánytestvéremmel, Tessievel jöttem ki a legjobban.

– Nos, fogalmam sincs, hogy milyenek lehetnek a testvéreid, de én nagyon jó viszonyba vagyok velük. Inkább Fabian az, aki tűzön-vízen át mellettem van, ha otthon vagyunk, mert Gideont nagyon lefoglalja a munkája a Minisztériumban. Egyébként mindketten kviddicseztek, Gideon terelő volt, amíg űzte a sportot, viszont Fabian fogóként még mindig játszik a Kenmare-i vércséknél – hangsúlyozta ki Molly, de Arthur csak értetlenül nézett rá. – Neked nem ismerős Darren O'Hare neve? Ő a Karvalyfej támadóalakzat megalkotója. – Molly kicsit bosszúsan, de azért nevetve csóválta a fejét. – Komoly hiányosságaid vannak a kviddics terén. A testvéreid nem játszottak véletlenül a Griffendél csapatában?
– Bilius és Ignatius éppenséggel igen, de én nem éreztem késztetést, hogy jelentkezzek. Szinte semmiben sem hasonlítok rájuk, és tudtam, hogy nem lennék tehetséges ebben sem.
– Mesélj róluk – kérte a lány.

– Nos, Bilius az idősebb bátyám, és nagyon hírhedt volt a Roxfortban, legalábbis saját elmondása szerint. Lumpslucknak elég sokszor meggyűlt vele a baja, gondolom, azért is nem kedvel, mert vele hasonlít össze. Rá ugyanis jobban hasonlítok külsőre, mint Ignatiusra, vagy Tessie-re. Bilius akkoriban, és még most is, minden létező szabályt áthágott. Az ő idejében Pringle még kezdő gondnok volt, a bátyám persze, kihasználta ezt, és mindig könnyedén át tudta vágni. A rossz hírneve pedig, nagy hatással volt a boszorkányokra – a fiú itt féloldalasan elmosolyodott –, mégsem volt soha komolyabb barátnője. Én még egyet sem láttam, csak néhány árnyékot, akik ki meg besurrantak az éjszaka. Ignatius ellenben egészen más típus. Ő a család büszkesége, a mindenki által bálványozott bátyám. Korban közel áll Bilyhez, de nagyon különböznek egymástól. Nem tudok róla, hogy valaha is büntetőmunkára küldték volna. Nagyon törtető, és sokszor büszke, öntelt. Az az ő pajzsa ott a szemközi falon – mutatott arrafelé a fiú, majd sóhajtott egy nagyot. – Elsőévesként gyakran eljöttem ide, és csak néztem a nevét. Elképzeltem, hogy egyszer rám is ennyire büszkék lesznek a szüleim, hogy itt lesz kiállítva a pajzs, amin a nevem van… Aztán felébredtem, és a közelébe se jöttem azóta a Trófeateremnek. Rájöttem, hogy soha nem érhetek fel hozzájuk, de ma már nem bánom annyira.

Arthur hallgatott egy kicsit, hogy összeszedje a gondolatait, aztán kibökte:
– Talán az a legnagyobb problémám velük, hogy semmibe vesznek, a bátyáimnak mindig csak a kicsi Artie maradok, aki nem elég belevaló a kviddicshez, a tanulmányaiban sem tud jobbat elérni, mint a bátyjai, és még sorolhatnám… – Arthur szomorúan mosolygott Mollyra, aki igazán megsajnálta a fiút.
– Na és Tessie? Említetted, hogy vele jól kijössz…
– Igen, imádom őt! Kedves, előzékeny és nagyon szép. Rendszeresen levelezek vele, de már nagyon hiányzik, alig várom, hogy végre vége legyen a tanévnek, és mehessek haza hozzá. Egyébként nyáron készül férjhez menni. Esetleg eljöhetnél… – tette hozzá halkan Arthur.
– Persze, feltétlenül. Mindenképpen meg akarom ismerni őt – mosolygott rá a lány, Arthur pedig észrevétlenül kifújta a tüdejéből az eddig benntartott levegőt.

Hosszú csend állt be a beszélgetésbe, de ez nem az a kínosan zavaró hallgatás volt. Arthur hálát adott Merlinnek, hogy ilyen jó fordulatot vettek az események, és végre beszélgethetett Mollyval. Bár az nem igazán volt ínyére, hogy ennyit regélt neki bizalmasan az érzéseiről, még az is mefordult a fejében, hogy Molly a gyengeségéért, most biztosan szánalmas lúzernek tartja.  Mindezek ellenére, furcsamód, mégis úgy vélte, hogy ha itt és most véget érne az este, ő akkor is teljesen boldog és elégedett lenne.

Molly eközben azon elmélkedett, hogy mennyire élvezi a fiú társaságát. Magában mosolygott azon, hogy Oggon kívül még senkinek sem tudott ennyire megnyílni. Nem értette, hogy fordulhatott ez elő vele. Némán tisztították tovább a kitüntetéseket, s ezek után is gyakran találkoztak nagy múltú, aranyvérű családok leszármazottainak neveivel. Molly T. R. Denem érdemrendjeinek egy részét már fényesre pucolta, így nem kellett többet a mardekáros saját üvegszekrényének közelébe mennie. Ezen kívül, volt azonban még rengeteg munka, amit lelkiismeretesen meg kellett csinálniuk.
Az idő viszont csak úgy röpült, és egyszer csak azt vették észre, hogy  már az utolsó polcnak állnak neki, lelkesen, vidáman és közösen.

– Azért volt előnye is annak, hogy Bilius ennyi csínyt követett el – szólalt meg hirtelen Arthur.
– Igen? És micsoda?

– Az, hogy kívülről fújom az összes merényletét Pringle ellen. Jókat szoktam nevetni rajtuk, amikor eszembe jutnak… Képzeld el, egyszer női ruhát adott rá! Ezek után pedig, a halloweeni ünnepi vacsorára csalta valamilyen indokkal, és az egész Nagyterem rajta kacagott. Igaz, hogy Bily kamatostul kapta vissza a csíny árát, de azt mondta, hogy megérte. Ó, és volt egy olyan, hogy egy egész éven át szerelmes leveleket küldözgetett Lumpslucknak az egyik mardekáros lány nevében. Csak az év végi vizsgák után fedte fel magát a professzornál, miután az öreg felelősségre vonta a levelekért a hetedéves lányt. Az egész Roxfort tudott róla, és Lump nevetség tárgya lett. Mondanom se kell, hogy megbuktatta a bátyámat, aki amúgy is csak a másnaposság elleni bájitalt tudta elkészíteni. Aztán az utolsó évében, miután megnyerték a házkupát, elég hiányos öltözetben táncolt a klubhelyiségben az asztal tetején. Ezért mondjuk, már nem tudták megbüntetni…
– Arthur… kérlek… hagyd abba! – Molly már kétrét görnyedt, annyira nevetett az elképzelt jelenetek miatt, és a fiú is vele együtt kacagott. Aztán, amikor csillapodott a nevetőgörcsük, Arthur megszólalt.
– Azt hiszem, ideje lenne menni. Végeztünk. – Molly meglepetten nézett körbe. A fiúnak igaza volt.
– Ezek egyébként tényleg megtörténtek?
– Nem tudom, Molly – vakarta meg a fejét Arthur –, de el tudom képzelni, hogy igen.
Nem bírták tovább, újra kitört belőlük a fékezhetetlen jókedv.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

Ogg már vagy egy órája várt türelmesen a sötét, félhomályos folyosón. Késő este volt, de ő nem tudott elaludni. Gyanította, hogy ennek köze lehet ahhoz, hogy veszekedett Mollyval tegnap délután. Nagyon bántotta a dolog és iszonyú lelkiismeret-furdalás gyötörte. A folyosón végigsöpört egy hideg fuvallat, s ő megborzongott. Erősen szuggerálta az ajtót, hogy végre nyíljon ki, és ne kelljen tovább itt ácsorognia. Igazából be is mehetett volna a Trófeaterembe, de nem akart újabb összetűzésbe keveredni a vén róka Pringle-lel, volt már éppen elég konfliktusuk az évek során. Miközben várakozott, próbált megoldást találni Molly bajára. Tudta jól, a lánynak igaza volt tegnap. Számtalanszor beszélgettek már arról, hogy nem találja a helyét évfolyamtársai között, nem tud hozzászólni a beszélgetéseikhez, és emiatt idegennek érzi magát. Kívülről úgy tűnhetett, hogy Molly népszerű lány, a kviddicsnek köszönhetően mindenki ismeri a nevét, de több szempontból is más volt, mint a többiek. Kitartó, kötelességtudó, fékezhetetlen a jelleme, és jobban kedvelte a magányt, mint a divatról és fiúkról csacsogó korabéli lányokat, noha könnyen barátkozó típus volt, s mindenki szerette. A fiúkkal sem jött ki jobban, mindenkit a haverjának tekintett, soha nem beszélt arról, hogy szerelmes lenne. Tényleg mindent vele beszélt meg, és rá támaszkodott, az ő tanácsaira hallgatott.
Mi lesz vele nélkülem? – Kérdezte önmagától, majd egy gonosz kis hang válaszolt a kérdésére: Nem lesz Mollyval semmi. El fog felejteni téged. Egy darabig majd hiányzol neki, de aztán valaki majd megvigasztalja, és te nem leszel más, csak egy öreg, vén bolond, akit botor módon a bizalmába fogadott.

Elmélkedéséből az ajtó csapódása ébresztette fel. Molly Prewett végre kilépett a Trófeaterem ajtaján. Csakhogy nem volt egyedül. Egy magas, szemüveges, szeplős fiú lépkedett szorosan mellette és mindketten kacagtak valamin. Ogg ritkán hallotta ilyen szívből jövően nevetni a lányt. A fiút csak látásból ismerte, de égővörös hajkoronája alapján biztosra vette, hogy csakis egy Weasley lehet. Ogg beismerte, hogy remekül passzolnak egymáshoz. Mozdulatlanul nézte őket, de nem vették észre jelenlétét. Talán jobb is ez így! Bizonyára Molly kínosan érezné magát, ha a fiú előtt beszélne vele.
Ogg pedig azzal a gondolattal aludt el később, hogy már nem is félti a kis barátnőjét attól, hogy egyedül marad a Roxfortban. Az előbbi jelenet bizonyította, hogy Mollynak legalább egy jó barátja már lesz. Sőt, talán egyszer még barátságnál több is lesz köztük!

Mindenestre ez már nem az ő dolga, leveheti öreg, bütykös kezét a fiatal válláról. Hirtelen elöntötte a bizonyosság, hogy ezek után Molly talán rálép egy olyan útra, ami egy kicsit társaságkeresőbbé teszi. Látta maga előtt a felnőtt nőt, akivé érik majd, ahogy sürög-forog, intézkedik. Elmosolyodott attól, hogy milyen könnyen ment idősebben, megváltozott személyiséggel maga elé képzelni a boszorkányt, akit immáron négy éve ismert, de ezt az arcát még soha nem mutatta meg neki. Kicsit olyan ez a helyzet, mint, amikor a szülő végleg útjára engedi gyermekét. Egy nagyon hosszú, és göröngyös útra, ami talán túl nehéznek tűnik majd, de egyszer ezt is meg kell tenni. A legnehezebb mosolyogva integetni, miközben boldogan indul el gyermekünk az Életbe, nem is számítva a beláthatatlan kanyarokra, bukkanókra, kátyúkra, amibe beleragadhat, vagy az út menti mély árkokra, amiből nem könnyű kimászni.
Most már minden rendben lesz – suttogta maga elé, és tényleg így gondolta.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

A két ötödéves nevetve sétált a klubhelyiség felé. Sajnos a Kövér Dáma már elbóbiskolt, és fel kellett ébreszteniük az igazak álmából, aminek a hölgy nagyon nem örült. Molly fülét farkát behúzta a fejmosás miatt, amit kaptak, és Arthurt is kellemetlenül érintette a szitokáradat. A Dáma még levegőt sem vett, igaz nem volt rá szüksége, úgy mondta a magáét, még a jelszót sem engedte elmondani, vagy megmagyarázni a késői kimaradás okát. Végül csak bejutottak a klubhelyiségbe, ahol egy teremtett lélek sem tartózkodott, ami persze nem csoda, hiszen nagyon későre járt már. Molly és Arthur ennek ellenére nem volt álmos. Ott álltak a hálótermekbe vezető lépcső előtt, és még mindig vigyorogtak egymásra.

– Azt hiszem, hogy aludnunk kellene.
– Ühüm – jött az értelmes válasz Arthurtól.
– Hát, akkor jó éjszakát – szólt vonakodva Molly, és elindult a lépcső felé. A fiú hangja azonban megállásra késztette.
– Várj! Egész este meg akartam kérdezni tőled, csak nem volt hozzá bátorságom, hogy mi a leghőbb vágyad?
– A leghőbb vágyam? – Molly jóócskán meglepődött, de végül mégiscsak elmosolyodott a kérdés hallatán. – Az, hogy a Roxfort után híres kviddicsjátékos legyek, pont mint Fabian.
Arthur biccentett, hogy megérti, majd ő is ’Jó éjszakát!’ kívánt, és elindult a fiúk hálókörlete felé.
– Arthur Weasley! Csak nem képzeled, hogy elengedlek úgy, hogy én nem teszem fel neked ugyanezt a kérdést? – A lány játékos szigorúsággal nézett rá, de a tekintetében látszott, hogy tényleg érdekli a válasz. Arthur visszafordult, és mélyen a szemébe nézett. Lehetséges, hogy kineveti majd érte, de őszinte akart lenni a lánnyal. Ez az este túl szép volt ahhoz, hogy mindent elrontson a hazugsággal. Nagy levegőt vett, és kimondta:

– Az a leghőbb vágyam, hogy megtudjam: Mitől repül a repülő?


ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!