,,Csak olyat mondj, amit valóban úgy is gondolsz. Az élet rövid, nem szabad tönkretenned azzal hogy folyton a következményeken aggódsz.Teljes,intenzív és boldog életet kell élned akár egy nyitott könyv, amely elérhető bárkinek,aki bele akar olvasni."


,,Ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád halálod után, írj valamit, amit érdemes olvasni, vagy tégy valamit amiről érdemes írni"





2012. május 28., hétfő

Mitől repül a repülő? II. rész


Mitől repül a repülő? 


II. rész




– Ugyan, kérlek! Mit számít nekem, hogy egyenlőtlen-e a küzdelem? Egy hajléktalan Prewettet és egy csóró Weasleyt nem fogok futni hagyni! – Most már teljes figyelmét rájuk irányította, és látta, hogy az említettek úgy állnak a helyükön, mint egy faszent. – Na, mi lesz? Akartok még egy-két sértést hallani családi körülményeitektől vagy végre előveszitek a pálcát, hogy lealázhassalak benneteket? Azt a napot is megkeserülitek majd,amikor egy véráruló családban jöttetek világra!

Molly felvont szemöldökkel ránézett, jelezve, hogy nem tudja, ebben a helyzetben mit kell csinálnia a prefektusnak: megakadályozni a párbajt vagy segíteni a háztársát? Magában Arthurban is nagy viharok dúltak, arra vonatkozóan, hogy mit tegyen. Egyértelmű, hogy segítenie kell valahogy a lánynak, de vajon melyik lenne helyesebb? Inkább elsimítani a dolgokat vagy felvállalni a kihívást a szájaló mardekárosokkal szemben? Ismerte a Prewett családot, ugyanolyan nagy múltú és tekintélyes aranyvérűek, mint a Blackek, Lestrange-k, Malfoyok, Longbottomok, Potterek vagy a Weasleyk. Milyen jogon sértegeti egy Black őket? Ezzel a becsületében sértették meg, és ezt nem hagyhatja szó nélkül. Nagy dilemma volt, de végül sikerült döntenie. Bólintott, némán beleegyezve a pálca használatába. Molly elmosolyodott, nyilván nem hitte, hogy erre az útra lép. Mindketten elővették a pálcájukat és komolyan a kihívók felé fordultak.

– Bella, drágám! Szerintem tényleg nem kellene… – Rod próbálta menteni a menthetőt, de a Black lány már majdnem a saját jegyesét átkozta meg, annyira felbőszült.

Eközben Molly és Arthur egymásra nézett és bólintottak egyet. Ebből a néma párbeszédből a mardekárosok természetesen nem vettek észre semmit. Bella és Rod egymással voltak elfoglalva, Malfoyék pedig őket nézték. Így történhetett hát, hogy szinte már túl könnyű prédává váltak a griffendéleseknek.

– Rodííííí – visította a lány hosszan elnyújtva a szó végét – ha még egyszer… – A pálcáját közben immár jövendőbelije felé fordította, de ez nagy hiba volt, mert még nem mondta végig a mondatot, máris a földön hevert. Arthur pálcájának egyetlen intésével és egy Rictusempra kiáltással egyszerre három mardekárost tett ártalmatlanná. Eközben Molly meglengette a pálcáját és a Ferula varázsige hatására Bella testét pólyacsíkok kezdték el körbefonni. Először a lábát, aminek következtében hanyatt esett, mert elvesztette az egyensúlyát. Úgy nézett ki, mint egy múmia. A szája még szabad volt, amikor utánuk acsarkodott. Molly persze nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon:

– Legközelebb így állj ki ellenem, ha mersz, te ringyó!

– Gyere, Molly, menjünk – húzta a fiú a karjánál fogva, nehogy visszamenjen párbajozni a tajtékzó Bellatrixhoz.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

Ahogy kettesben sétáltak az éjszaka csendjében, hirtelen felrémlettek előtte Molly csípős szavai a mardekárosokkal szemben. Pont ugyanúgy viselkedett akkor is, mint most. Önkéntelenül elmosolyodott, amikor eszébe jutott az a pár nappal ezelőtti nézeteltérése is a nagyteremben a reggelinél, amit szinte az egész iskola hallhatott. Molly szörnyen letorkollta az egyik mardekárost, aki a múlt évi kviddicsmeccset emlegette, ami mindig is fájó pont volt a lánynak, elvégre ő is a csapatban játszott. Nem is akárhogyan! Személyes véleménye szerint az egész csapat nem ért annyit, mint a lány egymaga!

Hihetetlen volt, amit véghezvittek tavaly, és igazságtalan a vereség. Az egész iskola kinn ült a lelátókon, hiszen a Kupáért játszott döntőt a Griffendél és a Mardekár. Igazán izgalmas mérkőzés volt, már vagy jó két órája tartott és a szerencse a Griffendélnek kedvezett. Ez nem is csoda, ugyanis kiváló hajtói voltak a csapatnak. Úgy passzolgatták a kvaffot, hogy alig lehetett szemmel követni. A vörösen lobogó hajat, azonban ezer közül is felismerte volna Arthur. Sajnos hiába voltak kiváló hajtói a Griffendélnek, a Kviddics Kupát végül mégsem az oroszlánok nyerték. Egyetlen pillanat műve volt az egész és a boszorkány mind a mai napig magát hibáztatja a történtek miatt. A Griffendél oroszlánjai kétszázhetven pontot szereztek, míg a mardekárosok csak százharmincat. A vörös talárokban játszó hajtóknál volt a kvaff, amikor a diákság felhördült, mert mindkét fogó meglátta a cikeszt! A mardekárosok hajtója azonban gyorsabb volt. A hajtók világosan látták ezt és felismerték, hogy a Griffendél győzelme csakis rajtuk múlik. Azonban elrontották a cselt, s mire újabb támadást indítottak volna, az ellenfél fogója a markába zárta az aranycikeszt. A meccsnek vége volt, a Kviddics Kupát a Mardekár nyerte.

Aznap a klubhelyiségben az egész ház együtt szomorkodott, kivéve egyetlen boszorkányt. Nem tudta senki pontosan hová tűnhetett a hajtólány, pedig Arthur úgy szerette volna megvigasztalni. Utólag már nagyon hülye ötletnek tűnik, hiszen mit mondhatott volna neki? Azt, hogy majd jövőre megnyerik? Ilyen szavakkal nem lehet senkit jobb kedvre deríteni egy kudarc után.
Mollynak feltűnt az egy pillanatig tartó mosoly, ami átfutott „megmentője” arcán.

– Mit vigyorogsz? – kérdezte tőle számonkérő hangon. Arthur mintha kissé zavarba jött volna. A gyér fényben persze nem láthatta tisztán, de mintha a fiú elvörösödött volna a kérdés hallatán. – Na, ki vele! Mi jár a fejedben?

– Én… öhm… csak… azon gondolkodtam… hogy milyen képet vágott Bella, amikor leringyóztad. – Arthur tartott tőle, hogy Molly kiérzi szavaiból, nyíltan hazudik neki. De hát az eredeti gondolatait csak nem oszthatja meg a lánnyal! Molly azonban nyilván félresöpörte gyanakvó gondolatait, mert őszintén és szabadon felnevetett. Erre már Arthur is elmosolyodott, de inkább megkönnyebbülésében.

– Valakinek meg kellett mondani Bellatrix kisasszonynak az igazat, mert különben még azzal a tudattal lépett volna a felnőttkorba, hogy ő a tökéletesség megtestesítője. És egyébként is ez a már régen kijárt neki. – Mivel Arthur kíváncsian felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy nem igazán érti a lány utóbbi mondatát, ezért Molly  hozzáfűzte magyarázólag: – Csak a különlegesen ellenszenves és rosszindulatú lányoknak mondom meg az őszinte véleményemet szerény személyükről.

– Áh! Így már értem.  – Csendben ballagtak egymás mellett és Arthur lázasan kutatott az agyában valamilyen téma után, hogy fenntartsa a lány érdeklődését, és ne gondolja unalmas alaknak. Óvatosan oldalra pillantott, a lány még mindig mosolygott. Ezt jó jelnek tekintette és felbátorodva így szólt:

– És mi a véleményed rólam? – Molly arckifejezéséből tudta, hogy ezt a kérdést nem kellett volna feltennie. Hirtelen megtorpant és a mosoly is eltűnt az arcáról. Éppen egy fáklya közelében álltak meg mind a ketten, így Arthur láthatta a lány elkerekedett szemeit, ahogyan őt vizslatja.

Molly nem értette Arthur kérdését és fürkészőn nézte a fiú arcát, hogy megállapítsa tréfál-e vagy komolyan gondolja, őszintén kíváncsi-e a válaszára. Arthur gyorsan rendezte vonásait és nem tudott belőle kiolvasni az égvilágon semmit.

– Arthur, nem is ismerlek téged. Nem váltottunk soha két szónál többet egymással.

– Szerintem Bellatrixra sem vesztegettél ennél több szót megismerkedésetektől fogva. Mégis könnyen tudsz véleményt mondani róla.

Molly Prewett élete során nem sokszor fordult elő, hogy nem tudott szóhoz jutni. Most mégis ez történt. Arthur Weasley olyan esdeklően nézett rá, hogy nem volt szíve megsérteni. Szinte minden emberről határozott és megmásíthatatlan véleménye volt, így Arthurról is. Ezt azonban egy cseppet sem volt kedvező a fiúra nézve, ezért eszében se volt elárulni neki. Ezért inkább a hallgatás mellett döntött és folytatta az útját. Némán fohászkodott Merlinhez, hogy Arthur ne kövesse, de csakhamar meghallotta a fiú lépteinek neszét a háta mögött.

– Nem válaszoltál a kérdésemre, Molly. – A hangja nem volt számonkérő vagy türelmetlen, inkább kedvesen érdeklődő, mint aki nem érti a helyzetet. A faggatózás azonban cseppet sem volt ínyére a lánynak, felhúzta magát rajta. Mindig utálta, ha olyasmire akarták rávenni, amit nem akart megtenni.

– A fenébe is, Arthur! – Hangja idegesen csengett, de próbált halkan beszélni, hogy ne zengjen a folyosó az ő dühödt kiabálásától. – Hagyj békén, fáradt vagyok!

Egy darabig csendben mentek tovább egymás mellett, de Arthur úgy látszott, nem ért a szép szóból, újból beszélni kezdett. Eddig nem sok alkalma volt a lánnyal beszélni, és úgy tűnt, pótolni szeretné a mulasztását.
– Azért nem volt semmi, ahogy ketten kiálltunk négy mardekáros ellen!

– Az egyikük még csak másodéves – válaszolta unottan a lány.

– Fogadni mernék, hogy egyszerre futnak Lumpsluckhoz – elmélkedett Arthur.

– Nyilván. – Molly közönnyel próbálta leplezni egyre növekvő dühét. Ám Arthur nem vette észre magát és azt, hogy a lány egy cseppet sem kíváncsi a mondandójára.

– Egyébként mit kerestél olyan későn a folyosón?

– Edzésről jöttem – válaszolt szűkszavúan a lány.

– Hiszen már vagy két-három órája láttam őket a hálókörleteikbe menni. Eléggé fáradtnak tűntek, biztosan kemény edzés áll mögöttetek…

– Így van –sóhajtott fel, és füle mögé tűrte szemébe lógó vörös tincseit.

– Nagyon remélem, hogy Malfoy nem tud holnap játszani – kuncogott a fiú. – Múltkor láttam játszani a Hugrabug elleni meccsen és valami szörnyű teljesítményt nyújtott. – Molly a szemét forgatta, a fiú ártatlan jókedve Bellatrix tervét juttatta az eszébe, és hiába tudta, hogy a fiú korántsem ütne ki készakarva egy mardekárost egy kviddicsgyőzelem reményében, dühe megállíthatatlan vulkánként tört ki belőle:

– Ne tegyél úgy, Arthur, mintha bármit is konyítanál a kviddicshez! És ne próbálj nálam azzal felvágni, hogy ezt hozod szóba, mert nem válik be, kár erőlködnöd! – Sejtette, hogy utólag nagyon meg fogja bánni a szavait, de ebben a pillanatban forrongott benne a düh. Nem bírta magát türtőztetni és nem tudott a fiúra nézni, miután a szavak elhagyták az ajkait. Mérgesen tovább csörtetett, de hallotta, hogy Arthur ezúttal nem követi. A szeme elé kúszott a fiú magas alakja, amint összetörten áll a folyosó közepén és távolodó alakja után néz. Nem kellett ahhoz sem hátrafordulnia, hogy elképzelje a fiú arckifejezését, de megálljt parancsolt csapongó gondolatainak. Most nem szabad ilyesmin töprengenie, a holnapi létfontosságú meccsre kell koncentrálnia! Minden idegszálával összepontosítani és kipihennie magát, hogy a legjobb formáját hozza. Nem ér rá felületes fecsegést folytatni egy fiúval. „A merlini búbánatba, Arthur Weasley! Miért nem tudtál nyugton maradni és befogni a szád?” – gondolta mérgesen.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

Másnap reggel Molly Prewett úgy érezte magát, mint egy házimanó, aki egész éjjel dolgozott. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mikor került végül az ágyba és hirtelen arra sem emlékezett, hogy miért nem feküdt le előbb. Aztán szépen lassan felderengtek előtte a tegnap éjjeli események: Bella, Arthur és a folyosón lejátszódott kínos pillanat. „Nem! Nem lehet bűntudatod miatta!” – emlékeztette magát – „Most csakis a meccsre szabad koncentrálni”. Megrázta a fejét, mintha ezzel a mozdulattal el tudná űzni a keresetlen gondolatait, és amikor végre kikászálódott az ágyból, akkor vette csak észre, hogy szobatársnői ágya már mind üres, szépen be van vetve és egy lélek sincs a hálóban. Az ágyával szemben lévő faliórára pillantva mindjárt tudta is ennek az okát: a mutatók háromnegyed tizenegyet mutattak! Egy pillanat alatt ugrott ki az ágyból, kapta magára a ruháit, s már a lépcsőn száguldott lefelé. Nem nézett a kíváncsian rábámuló diákokra csak az járt a fejében, hogy oda kell érni élete legfontosabb kviddicsmeccsére! Nem érzékelte, hogy hány roxfortost lök félre az útból és az utána kiáltó fiú hangja is csak halványan tudatosult benne. Nem szabad megállnia, nem szabad elkésnie. Ezt az egy mondatot hajtogatta magában. Vagy talán hangosan is kimondta? Már erre sem emlékszik. Lélekszakadva rontott be az öltözőbe, ahol már pattanásig feszültek az idegek távolmaradása miatt. Némán öltötte magára a vörös talárt és közben azért fohászkodott, hogy Hills csak most az egyszer ne ordítsa le a fejét. Csapatkapitányként neki is fontos volt a győzelem, így jogosan haragudhatott a lányra. Úgy tűnik, hogy ő is ideges lehetett, mert nem emelt szót a késésért.

– Miről maradtam le? – kérdezte meg suttogva a mellette ülő hajtótársát, Minnie-t.

– Semmiről – felelte a másik lány halkan – kivételesen nem mondott beszédet. – Bármilyen gyomorgörcsöt is érzett, Molly elmosolyodott. Mióta Hills a Griffendél kapitánya, minden meccs előtt tartott lelkesítő beszédeket és igazi ritkaságszámba ment, ha mégsem készült egy méter tekercshosszúságú beszéddel. Tavaly ilyenkor is elmaradtak a buzdító szavak és ezt a hagyományt Molly rossz ómennek vette, így hát vette a bátorságot és Hills felé fordult.

– Nem akarsz esetleg néhány szót szólni a csapathoz? – kérdezte kicsit félve tőle. A fiú az órájára nézett és felvonta az egyik szemöldökét.

– Az idő rövidsége miatt most csak ennyit: nyerjétek meg a Griffendélnek ezt a meccset!

Ezzel a végszóval indultak ki a pályára. Mint mindig, a kapitány mögött lépdelt, mint rangidős hajtó. Nem látott semmit az ellenfél csapatából, Hills széles vállai eltakarták előle a kilátást. Igazából nem is érdekelte, hogy kik a mardekárosok apuci pénzén beválogatott játékosai. Az sem érdekelte, hogy Malfoy részt vesz-e a Kviddics Kupáért folytatott végső ütközetben. Nem érdekelte, mert nem számított. Molly egész pályafutása alatt eddig minden pillanatát kiélvezte a mérkőzéseknek. Az elejétől a végéig teljes figyelmét a játékra összpontosította. Nem volt az az izgulós típus, nem érdekelte a közönség üdvrivalgása vagy épp nemtetszésük kinyilvánítása. Egyszerűen nem hallotta őket. Nem mintha nem üvöltötték volna teljes hangerővel, hogy GRIFFENDÉL vagy azt, hogy MARDEKÁR, hanem mert kizárta őket a fejéből.
Egyszer csak azt vette észre, hogy a levegőben van a többi tizenhárom játékossal együtt. Nem is emlékezett rá, hogy mikor szállt fel a seprűjére! „Mi van velem?” – kérdezte magától. Az első húsz percet úgy játszotta végig, mintha egy jól begyakorolt táncot járna. Gondolatban teljesen máshol járt, de ennek ellenére a Griffendél már jócskán több pontot dobott az ellenfél karikáiba. Aztán a mardekárosok kezdtek bedurvulni. Elsőként a csapat leggyengébb, legkisebb játékosára szálltak rá, Minnie-re. Szegény fogólányt hiába próbálta Hills úgy megvédeni, hogy sorozatosan küldte a gurkókat a boszorkány támadóira, végül mégis letaszították a seprűről. A fekete hajú lány éles sikítással zuhant a föld felé. Nem látta pontosan, hogy ki, melyik vörös taláros kapta el a pici boszorkányt, de attól rettegett, hogy már nem tud visszajönni a pályára. Mi lenne, ha fogó nélkül kell folytatniuk a mérkőzést? Ennél nagyobb veszteség nem is érhetné őket! Ha Minnie nem tud játszani, akkor ki kapja el a cikeszt? Nincs tartalék játékosuk, emberhátrányban játszanának, és akkor még bele sem gondolt abba, hogy mi lesz, ha még pár embert lelöknek a levegőből? Ahogy ezt magában végiggondolta, úgy döntött, hogy Molly Prewett ezt nem hagyhatja! Nem is figyelt arra, hogy a fogólány végül újra csatlakozott-e csapatához. Újult erővel vetette bele magát a legnagyobb szenvedélyébe, minden cselt olyan jól csináltak, ahogyan azt még egyetlen edzésen sem. Minden erejét beleadta a dobásokba, hihetetlen sebességgel repkedett a pályán keresztül-kasul… De úgy tűnt, hiába! A Mardekár már csak száz ponttal volt lemaradva, mindjárt utoléri őket!

Hihetetlenül méregbe jött, amikor arra gondolt, hogy ismét nem nyerhetnek a Mardekárral szemben! Olyan erősen sikerült elhajítania a kvaffot, hogy a Kviddics történelmében soha nem látott gólt szerzett a csapatának. A piros kvaff egyenesen a mardekáros őrzőnek csapódott, de olyan erővel, hogy a seprűje hátrafelé repült és keresztülesett a karikán. Így a mardekáros őrző szerzett maguknak öngólt, ráadásul Molly ezzel a húzásával meg is sebesítette, mivel esés közben eltört a jobb válla. Innentől kezdve szabad volt az út a griffendéles hajtónak a Mardekár karikáihoz. Molly már kezdett fáradni, az állás pedig négyszázharminc – kettőszáznyolcvan volt a Griffendél javára. Gyors fejszámolást végzett és megállapította, hogy ha a Mardekár fogója véletlenül elkapná a cikeszt, még akkor is döntetlen lenne a mérkőzés eredménye. A döntetlen végkimenetel pedig majdnem olyan, mintha elvesztették volna a játékot.
Hajtótársai ismerték minden rezdülését, így amikor élesen balra rántotta a seprűt, tudták, hogy a cikk-cakk cselt kell alkalmazniuk. Szeme sarkából látta, hogy mindkét fogó egyenesen az ég felé száguld és a kommentátor hangja is eljutott a fülébe:

– Végre egy kis izgalom, kedves roxfortosok! Már azt hittem, hogy itt őszülünk meg, és soha nem tűnik fel az a rohadt cikesz! A házak fogói sebesen száguldanak az apró szárnyas labda után, de a legfőbb kérdés az, hogy ki kaparintja meg előbb? Én személy szerint a mardekárra tettem a galleonjaim. Bízva abban, hogy a Griffendél megint elbénázza a dolgot. Az elsőévesek még nyilván nem ismerték fel a helyzetet, de ha nem tévedek, a pontok nagyon hasonlítanak a tavalyi utolsó mérkőzés állásához. Hajrá Mardekár!

Mollyt elöntötték a düh vörös hullámai. Már hetekkel a meccs előtt kiderült, hogy ki fog a megafon mögött ülni és tudta, hogy erősen bírálja majd a Griffendéles kviddicscsapatot, de ezt azért mégsem gondolta volna! A méterek pedig egyre fogytak a sebesen cikázó cikesz és a fogók között. Ebben a pillanatban a mardekárosok terelői még nagyobb vehemenciával pofozták a gurkókat a griffendéles hajtók felé. A cikk-cakk műveletnek annyi, Mortont telibe találta az egyik. Még idejében megkapaszkodott a seprűjében, így nem zuhant le, de a játékot már nem tudta folytatni, kiesett a ritmusból. Közben a fogók macska-egér játékot játszottak a cikesszel. Igen fürge volt ma a szárnyas aranylabda, bár Molly nem csodálkozott rajta, mert fontos mérkőzéseknél mindig gyors az aranycikesz, valamint a fogók is csak most kerültek be a házuk csapatába, nincs nagy gyakorlatuk. Csupán gyors reflexeinek köszönhette, hogy ki tudott térni az egyik gurkó elől és már repült is a karikák felé a piros kvaffal.

 Az állás tehát négyszáznegyven – kettőszázharmincra módosult. Molly kezdett reménykedni, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetük ellenére talán mégis megnyerhetik a Kviddics Kupát. Mihelyt elindították volna a mardekáros hajtók a támadásukat, már meg is szólalt a mérkőzés végét jelentő sípszó. Malfoy elkapta a cikeszt. Molly olyan boldog volt, hogy azt hitte, semmi nem ronthatja el széles jókedvét. Most még azt is bevállalta volna, hogy tesz egy kellemes sétát telihold éjszakáján a Tiltott Rengetegben. Ám ami a határtalan örömöt illette, az hamar tovaröppent. Még a cirkáló cikeszek sem vehették fel a versenyt a sebesen közeledő rossz hírrel. Amint földet ért a lába, megpillantotta a felé siető McGalagonyt. Először naivan azt hitte, hogy gratulálni jön a házvezetőnő, hiszen mindig örült, ha háza csapata győzött. Egy ilyen fontos mérkőzés megnyerése pedig mindig is a vágya volt, hiszen a Griffendél már időtlen idők óta nem győzött. Ám szigorúan összepréselt szája nem erről árulkodott.

– Miss Prewett, kérem, hogy haladéktalanul fáradjon velem Dumbledore igazgató úrhoz. Azonnali hatállyal beszélnünk kell a tegnap éjjeli incidensről. Már várják önt.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

2012. május 21., hétfő

Pretty Little Liars

Csinos kis hazugságok



Emily, Spencer, Aria és Hanna sms-t kapnak A-tól.

A sorozat öt 15 éves lányról szól, akik elválaszhatatlanok, azonban egy személy köti őket össze igazán: Alison. Ő az aki mindenkinek a titkát tudja, legfőbb bizalmasa a négy lánynak: Emilynek, Spencernek, Hannának és Ariának. Egy este, amikor erdőszéli titkos pajtájukban, erősen ittas állapotban beszélgetnek, majd elnyomja őket az álom, Alison eltűnik.

Egy év múlva Aria és családja visszaköltözik Rosewoodba, eddig Izlandon éltek. Aria nem tartotta a kapcsolatot kebelbarátnőivel és meglepve veszi észre, hogy az otthon maradottak szintén eltávolodtak egymástól. Néhány nappal később minden lány rejtélyes üzenetet kap A-tól, olyan személyes célzásokkal, amiket egyedül Alisonnak árultak el. Alison pedig pontosan egy éve tűnt el barátnői titkaival és azóta sem került elő. Még az első részben megtalálják Ali holttestét, valószínűleg meggyilkolták a lányt. Aria, Hanna, Emily és Spencer mind elmennek a temetésére, hogy végső búcsút vegyenek tőle, ám a temetés után kiderül, hogy gyilkosság vádjával gyanúsítják őket és mindannyian kapnak egy sms-t A-tól....

Vajon ki lehet A, aki miatt összerezzenek ha megcsörren a mobiljuk, aki betör a lakásukba üzeneteket hagyva maga után? Mielőbb ki kell deríteniük ha nem  akarják, hogy titkaik napvilágra kerüljenek...


a sorozat dala, szerintem ez is nagyon jó! :) remélem meghoztam hozzá a kedvet és ha nem ismered belenézel :) Pixie

2012. május 16., szerda

Mitől repül a repülő? I. rész

Végre! Végre! Végre feltehetem nektek a beígért történetet! Jó szórakozást kívánok hozzá, én nagyon élveztem az írást :) Folytatás hamarosan!



Mitől repül a repülő?


I. rész


Mikor ötödév elején megérkeztek a roxforti levelek és a borítékban egy csillogó prefektusi jelvény is rejtőzött, nem gondolta volna, hogy ilyen unalmas ez az egész. A szülei roppant büszkék voltak legkisebb fiukra, ő is igazán örült a megtiszteltetésnek, és izgatottan várta a nagyszerű feladatokat, amelyek rá várnak.

Prefektustársa, Bianca McRoy azonban – mint év eleje óta már annyiszor – ismét cserbenhagyta! Bianca vegyes családból származott, édesapja mugli, édesanyja boszorkány volt. Egyetlen lányukat okos, becsületes és talpraesett boszorkánynak ismerte mindenki már első éves kora óta. Viszont úgy tűnt, hogy az év végéhez közeledve nagyon megváltozott, prefektusi teendőit rendre ráhagyta, csak azért, hogy mindig más fiúkkal találkozzon. Ha jól értesült, most újabban egy mardekáros évfolyamtársukkal, Averyval látták együtt. Erre azonban egy knútot sem tett volna, lehet ennyi erővel az is, hogy már egy hugrabugossal mulatja az idejét, amilyen gyorsan változott az érdeklődése. Így történhetett, hogy sokadjára hallgathatta a lány végeláthatatlan kérlelését és mentségeit arra vonatkozólag, hogy miért életbevágó, hogy már megint vegye át helyette az éjjeli őrséget, mert más programja van, ami persze halaszthatatlan. Ő pedig, amilyen jószívű lúzer, el is vállalta. Bianca persze nem győzött hálálkodni és ígérgetni, hogy majd valahogyan meghálálja a kedvességét. Ez persze eddig nem valósult meg, és ha őszinte akart lenni, volt egy olyan halvány sejtése, hogy soha nem is fog.

Leroskadt az egyik lépcsőre és azon kezdett gondolkodni, hogy milyen jó lenne most a mugliismeret tanártól kölcsönkapott replógépről szóló könyvet tanulmányozni. Legalábbis úgy emlékszik, hogy így hívják a szárnyas, de mágia nélküli mugli találmányt. Múlt órán éppen erről a röpmadárról beszélgettek, amely képes a muglikat szállítani a levegőben. Talán annak is a nyomára bukkanhatna, hogy ha madárról mintázták a gépet, akkor miért szerepel a találmány nevében a ló állatnév. Ha itt lenne Bianca, megkérdezhetné tőle ezt a nagyon fontos információt, hiszen a lány az órán bejelentette, hogy már számtalanszor repült a levegőben mugli módon, hogy meglátogassa nagyszüleit. Bianca annyi mindent tud a muglik világáról! Az első hetekben, amikor még együtt őrjáratoztak, folyton ilyesmiről kérdezte. Miért emberek szállítják a leveleket, hiszen régebben mindenki madarakat használt? A muglik miért nem pennát használnak? Mi az a rövid pálca, amivel írnak? Miért nem mozognak a képek, úgy, mint a varázslóknál? Ezen kívül pedig száz meg száz kérdést tett fel a lánynak, ami nem hagyta nyugodni. Valószínűleg Bianca ezért is kerüli, mert már az idegeire megy a sok mélyreható magyarázat a muglikról.

Igazából soha nem tudta, hogy hogyan viszonyuljon a lányokhoz. Egyedül Biancával beszélgetett néha-néha, de vele is csupán egyetlen közös témája volt; ami a fiúnak a szenvedélye volt, a lányt az őrületbe kergette. Legnagyobb sajnálatára egy cseppet sem volt népszerű a boszorkányok körében. Mindenki csak a nyúlánk, szemüveges fiút látta benne, akinek túl hirtelen nőttek meg a kezei-lábai, akinek az arcát temérdek szeplő borította, és akinek fura hobbijai vannak. Pedig más nem járt a fejében, csak ő. Menthetetlenül a szeme elé kúszott a lány vörös haja, igéző barna szeme, karcsú alakja, amint előtte sétál, és nyughatatlan természete. Úgy szeretne csak egyszer bizalmasabban beszélgetni vele! Az egyetlen baj csak az, hogy ez a kívánsága valószínűleg soha nem fog teljesülni.

Valljuk be, hogy semmi értelmeset nem tudna mondani neki. Bizonyára csak hebegne-habogna, és szokás szerint leégetné magát előtte ezzel is megerősítve őt abban a hitében, hogy ő csak egy nagy rakás szerencsétlenség. Miért ilyen nehéz a boszorkányokkal? Felsóhajtott.

Ezzel a gondolattal felállt a lépcsőről, ahol eddig üldögélt, nyújtózott egyet, megtörölte a szemüvegét, majd rávette magát, hogy körbejárja az ötödik emeleti folyosót is.
Éppen be akart fordulni a sarkon, amikor beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét. Mivel ilyen későn már a prefektusokon kívül nem tartózkodhatott más diák a klubhelységeken kívül, arrafelé vette az irányt, amerről a hang jött.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ


Szinte élőhalottként botorkált fel a kastély kopott lépcsőin azon a bizonyos estén. Magában nem éppen kedves szavakkal illette a négy alapítót, akik a Griffendél klubhelyiségét és hálókörleteit az egyik magas toronyba tervezték. Talán már két órája is lehet, hogy csapattársai beájultak a pihe-puha ágyukba.

Biztosan azt hitték, ő is nem sokára követi őket. De neki eszében sem volt! Mikor már mindenki hullafáradtan elhagyta az öltözőt egy különösen nehéz és kemény edzés után, visszalopózott Nimbuszával a pályára, kvaffal a kezében, azzal a szándékkal, hogy még dob néhányat a karikákra. Seprűjén száguldozva azonban mindig elveszti az időérzékét, és mire újra leszállt a földre, már az orráig sem látott. Enyhe csalódottságot érzett, amikor rájött, hogy megígérte Oggnak, meglátogatja a kviddicsedzés után. Szüksége volt ugyanis néhány bájital-hozzávalóra, amiket az üvegházakból nem tud beszerezni, a Tiltott Rengetegben viszont jócskán terem belőlük. Mivel a Roxfort öreg vadőrével már időtlen idők óta jó baráti viszonyt ápolt, ő szerezte be neki az alapanyagokat.

Na, mindegy! – gondolta. – Majd holnap elmegyek hozzá valamikor. Ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy holnap valószínűleg egyetlen szabad perce se lesz. Elvégre nem hagyhatja ki az év legfontosabb kviddicsmérkőzését! Nemhiába izzadta végig az utóbbi négy órát és az egész évi, többnyire órákig tartó edzéseket, lehetetlen, hogy holnap ne nyerjenek! Griffendél a Mardekár ellen. Kemény ütközet lesz. Úgy, mint tavaly is. Egyáltalán nem akarta újból felidézni az eseményeket, és újra átélni a bűntudatot, amit akkor érzett. Egyedül csakis ő a felelős a vereségért és megfogadta, hogy ez nem történhet meg még egyszer! Többet nem tereli el semmi a figyelmét! Megrázta a fejét, mintha ezzel el tudná űzni a kellemetlen gondolatokat, és ezzel a mozdulattal a haja is kibomlott a szétpattanó hajgumi szorításából. Dühösen csörtetett tovább a folyosón, azt sem nézte igazán, hogy merre tart, hiszen kívülről tudta már az utat a Griffendél-toronyba. Így azt sem vehette észre, hogy négy alak vált ki az egyik homályos sarokból. Csupán a gúnyos lányhangot hallotta meg a háta mögül, amit olyan jól ismert.

– Mondd csak, hova tartasz ilyen késői órán, amikor már jócskán a hálókörletben lenne a helyed?

– Ó, hogy az a…! – ugrott egyet a meglepetéstől, majd önkéntelenül is válaszolt: – Edzésről jövök.

– Ó, milyen tüneményes! Halljátok ezt fiúk? Azt hiszi, hogy nem tudjuk, honnan jön! – A mögötte felsorakozó fiúk hangos hahotával jutalmazták a társuk riposztját. A másik lány ezzel szemben leeresztette a seprűjét, és csípőre tette a másik kezét. Kezdett dühbe gurulni, mert már szeretett volna az ágyában lenni. Valamint nem értette, hogy minek zaklatják a mardekárosok, amikor holnap szemtől szemben is megmérkőzhetnek egymással.


– Hát, ha pontosan tudod, akkor miért kérdezed? – A gúnyolódó lány kacagását visszhangozták a folyosó falai. A festmények már valószínűleg rég felébredhettek, ám szokásukkal ellentétben ezúttal meg sem mukkantak. Nem nyavalyognak a felébresztésük miatt, meg azért, hogy a pálcák fénye a szemükbe világít. Most bezzeg feszülten figyelnek, hogy aztán elpletykálják a részleteket barátaiknak.

– Tudod, kislány, én igazán szeretek játszani, de tegyük félre a kellemes bájcsevejt, mást kellene megbeszélnünk! Hm-hm… mit is? Csak nem elfelejtettem? – nézett kérdőn a mögötte felsorakozó ifjú varázslókra, akik rázkódtak a visszafojtott röhögéstől. A lánynak egyszerre leesett, hogy megint csak játszadoznak vele, de úgy döntött, hogy nem idegesíti magát tovább. Eközben mintha megvilágosodott volna a gúnyolódó lány – Hát persze! Mit szólnál, ha mondjuk, megbeszélnénk a kétséges részvételedet a holnapi meccsen...

– Kétséges? Hogy érted ezt?

– Ó! Emlékszem, amikor még én is ilyen kis naiv és mit sem sejtő voltam. – A szavait annyi iróniával ejtette ki szép ívű és érzéki ajkán, hogy az már komikus volt. Szempilláit „kislányosan” rebegtette, de valahogy ezt az ártatlanságot kifejező gesztust nehéz lett volna elképzelni róla annak az embernek, aki egy kicsit is ismeri. Sűrű fekete haját kibontva viselte, alakja akár egy vadmacskáé, kecses volt, de közben minden mozdulata óvatosságra intette a becserkészésre váró áldozatokat. Tartása olyan, mint egy királynőé, hiszen születésétől kezdve nevelkedett a tiszta vérűeket jellemző elegáns viselkedésre. Ő volt a megtestesítője a gyönyörű jelzőnek, olyan nő, aki minden férfi álma. Külsőre gyönyörű volt, ezt bárki elismerte, de belül a velejéig romlott volt, és mint egy túlérett gyümölcs, szép lassan rohadt.

– Ne gúnyolódj velem! – emelte fel a hangját a megszólított.

– Miért? Mit teszel, ha mégis játszadozni lenne kedvem veled? Egyedül vagy – A szavakat kínosan lassan ejtette ki, és már villant is a kezében a pálca. A szemben álló griffendéles lány hátrált egy lépést, bár ez egy cseppet sem a bátorságának hiányát jelentette. Arcán a döbbenet és felismerés suhant át. Eddig nem is nézte meg magának a lány mögött felsorakozó fiúkat, de egyszeriben ismerősnek tűntek. Ledermedt. A Mardekár-ház ifjú fogója is közöttük volt. S egyszeriben összeállt a kép. A Griffendélnek nincs tartalék játékosa holnapra, ha egyikük nem tud részt venni a mérkőzésen, emberhátrányban játszanak! Most már világos: az éjjeli találka azért szükséges, hogy ne is jusson eszébe a pálya közelébe menni holnap. Egyben biztos volt, ha a mardekáros bagázsnak nem sikerül meggyőzniük a fenyegetéseikkel és számukra kedvezően alakítani az eseményeket, akkor nem ússza meg egy pár karcolással. A lány jól mondta: egyedül van, és a hosszú pálca még mindig fenyegetően szegeződik rá.


ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ


Amikor elérte a folyosó sarkát, hirtelen megállt. Nem mintha félt volna, a prefektusi és pláne griffendéles mivolta miatt sem engedhette meg magának az ijedezést, elvégre házának tanulói a bátorságukról híresek, de úgy gondolta, hogy nem tanácsos rárontani a – hangokból ítélve – pattanásig feszült idegű roxfortosokra. Óvatosan kidugta a fejét és a pillanat töredéke alatt felmérte a helyzetet, ami a folyosón elé tárult; majd gyorsan visszahúzta, hogy átgondolja, mit tegyen. Egy pillanatig, amíg a folyosón a tett színhelye felé tartott, megfordult a fejében, hogy csak a festmények és portrék zajonganak ilyen késői órán, de itt és most sokkal komolyabb dologról volt szó. Kapásból négy, zöld-ezüst színbe öltözött diákot számolt össze, ámbár ez is túlerőnek tűnt a háttal álló lánnyal szemben. A mardekárosok élén álló boszorkány abban a pillanatban vette elő a varázspálcáját, és szegezte a neki háttal álló lánynak, akit hatévi ismeretség után rögtön felismert. Ugyanabban az évben érkeztek a Roxfortba és a Teszlek Süveg mindkettőjüket a Griffendélbe osztotta be. Bár nem ismerte túlzottan, azt tudta, hogy a lány nem tűri, ha beleavatkoznak a dolgaiba, és mivel elég tűzrőlpattant természete volt, attól is tartott, hogy a lány rövid úton elküldené, ha segítséget próbálna nyújtani. Ugyanakkor azt is tudta, hogy mint az iskola diákja és prefektusa, kötelessége segíteni, ha megtámadnak egy védtelen lányt. Mérlegelnie kellett azt is, hogy a támadók számbeli fölényben vannak, és hiába állna ki ellenük párbajban, még ha győzne is, akkor az egész Mardekár ház gyűlölete üldözné további itt töltött két évén keresztül. Állandó céltáblája lenne az ártásoknak, és rosszindulatú megjegyzéseiknek, amihez nem fűlött a foga. Közben hallgatta az egyre jobban elharapódzódó vitát és az emelkedő hangot. Nem mert többször kinézni rejtekéből, és így nem tudta megállapítani, hogy a megmentésre és segítségre szoruló boszorkány előhúzta-e már a pálcáját vagy van-e nála egyáltalán pálca? Mielőtt még meggondolhatta volna magát, kilépett a folyosóra. Szinte érezte, hogy egész életében bánni fogja ezt a túl hirtelen hozott döntést, de mégsem hagyhatott egy hölgyet a bajban! Először a mardekáros csapat élén álló boszorkány vette észre, ahogy kilépett a félhomályból, és arcára felkúszott egy lassú és gúnyos vigyor. Arckifejezését látva az eddig háttal álló lány is ránézett, és a fiú tudta, hogy ezt a pillantást soha nem fogja elfelejteni, mert sajnos semmi olyan nem volt benne, ami megmelengette volna a szívét és éreztette volna vele, hogy „Ó! Én hősöm!” . Mégis mire számított? Egy hatalmas nyakba borulásra a lány részéről és őrült sikoltozásra? Nem olyan fából faragták őt! Ez a helyes kis fintor – ami persze nem igazán növelte benne azt az érzést, hogy igenis jól tette, hogy előjött rejtekhelyéről – azonban abszolút illett a lány személyiségéhez.

– Üdvözlöm, prefektus úr! Csak nem őrjáratozik ilyen késői órán? Hogy lehet ilyen kegyetlen a sors, amiért éppen ilyen rendbontókkal sikerült összetalálkoznia, mint amilyenek mi vagyunk? – Színtiszta játék volt csupán, bár a mardekáros lány minden szava udvariasan csengett, a hangszíne azonban rosszat sejtető volt. Mardekáros társai szinte gurultak nagy jókedvükben, pedig személyes véleménye szerint ebben a helyzetben nem volt semmi vicces. Négy diák ártó szándékkal közeledik egy náluk sokkal gyengébb boszorkány felé. Fenyegetik, megfélemlítik, pálcát fognak rá. Hol itt a vicc? Ezt bizonyára csak ők értik. Az egy más kérdés, hogy a lány cseppet sem örül a váratlan megmentőnek, és a pokolba kívánja őt. Legalábbis erre utal a viselkedése.

– Én perpillanat arra lennék kíváncsi, hogy te mit keresel itt harmadmagaddal, láthatólag párbajra készülődve?

– Igazán nem tudom, hogy hova tűnt a régi rendszer, amikor a tiszta vérűek bármikor, bárhol kihívhatták a söpredékeket egy élet-halál párbajra. Mostanában a legjobb szórakozás mindössze az, ha a vérárulók körmére nézhetünk. Szinte visszasírtam a régi időket, és erre tessék: ma egyszerre két csemegét is küldött nekünk a nagy Merlin. Alig várom, hogy megkóstoljam őket.

– Tudod, Bella, a mama mindig arra tanított, hogy nem illik játszani az étellel, de talán ez esetben kivételt tehetünk – vigyorgott az eddig háttérben álló tejfölszőke gyerek.

– Jobb lesz, ha vigyázol, Malfoy! A végén még összepiszkítod a kezecskédet és a ruhádat, akkor aztán nem lesz olyan Suvickus, ami ki tudná tisztítani a makulátlan hírnevedet. – Haragja egy perc alatt lobbant fel. Mit képzel magáról ez a taknyos kisgyerek, aki midig csak befolyásos barátai talárja mögé bújik? Amikor nincsenek mögötte, akkor bezzeg már nem olyan nagy a szája! Egyenesen utálta az ilyen elkényeztetett ficsúrokat.

– Fogd be a szádat, te mocskos véráruló! – ordította a fekete hajú boszorkány.

– Ugyan már, drága Bella! Miért kezded megint a cirkuszt? Hagyjuk inkább őket elmenni, és gyere, sétáljunk egyet a holdfényes parkban. Az a lány már így is majdnem összeesik a fáradtságtól, nem lenne egyenlő a küzdelem –Első pillantásra beazonosította a varázslót, aki feszengve állt szorosan a lány mögött. Az iskola álompárja. Rossz nyelvek szerint már hétéves koruk előtt aláíratták velük a házassági szerződést, vagyonkérdésekkel és örökösödéssel együtt. Egy elrendezett házasságban ritkán boldog az ember, de a pár sülve-főve együtt volt, és úgy tűnt, hogy jól elvannak. A kialakuló vita azonban nem erre engedett következtetni. Olyan jól játszottak a külvilágnak, hogy mindenki elhitte a boldog szerelmes pár történetet.

– Az őrületbe kergetsz, Rodolphus! Te ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak! Arról pedig szó sem lehet, hogy sétálni menjek veled, pláne nem a parkba! Még hogy holdfényes séta! Ilyesmit csak a bénák csinálnak. Te bénának tartasz engem? – Bella arca vészesen közel került a fiúéhoz, egyik kezével még mindig a furcsa kettősre szegezte a pálcáját, a másikkal pedig Rod ezüst és zöld színű mardekáros nyakkendőjét markolta meg.

– Nem… dehogy, drága Bellám! – sietett válasszal a fiú – Csak bátorkodtam megjegyezni, hogy egyenlőtlen lenne a küzdelem egy holtfáradt kviddicsjátékossal és egy béna prefektussal szemben.

– Ugyan, kérlek! Mit számít nekem, hogy egyenlőtlen-e a küzdelem? Egy hajléktalan Prewettet és egy csóró Weasleyt nem fogok futni hagyni!

2012. május 9., szerda

Jó hír? Döntsétek el Ti!

Mitől repül a repülő?

Félre ne értsetek nem akarok hosszas fizikai fejtegetésekbe bonyolódni az üzemanyagról, a felépítésről, a szárnyak nagyságáról stb... Először is azért, mert nem értek hozzá és fizikából nem vagyok egy zseni palánta.
Másodszor pedig azért nem mert ez a készülő (valószínűleg 3 részes) mini "regényem" címe. A jó hír pedig az, hogy az első részt már el is küldtem a bétámnak. Ennél többet sajnos nem írhatok, mivel Orsi nagyon elfoglalt de azt ígérte, hogy igyekszik :) Ünnepélyesen megígérem, hogy az elsők között olvashatjátok majd :D
Addig is minden jót kíván: Pixie

2012. május 5., szombat

Végzősök Deszytől

Sziasztok!

Próbálok nektek egy spoiler mentes beszámolót írni a pályázaton nyert egyik nyereményemről, remélem sikerül.

Először is szeretném leszögezni, hogy a Végzősök egyenlőre csak munkacím de ha meghallom ezt a szót egyszerre szaporábban ver a szívem :D Így mikor kiderült, hogy Betty pályázatának ez a cseppet sem csekélység lesz a nyereménye Deszy (Mihóczy Mercédesz) jóvoltából, akkor rögvest jelentkeztem a pályázatra :P Aki nem ismerné Deszy regényét az Egy Dursley a Roxfortban-t, akkor egy kis ismertető:


A nagy csata után járunk több mint húsz évvel, ez ugyebár azt jelenti, hogy a hetedik kötet epilógusa után játszódik a történet. Deszy agyából pattant ki az ötlet, hogy mi lenne ha a világ legmegátalkodottabb mugli családjának, nevezetesen Dursleyéknak, születne egy boszorkány kislányuk. A tökéletes szülők persze nem figyelnek fel az egyértelmű jelekre, amik a lányuk boszorkányságátbizonyítják, ám amikor a kislány a cirkuszban megment egy kötéltáncosnőt a biztos haláltól, akkor kezdenek kétségbe esni, hogy az ő Dahliájuk is 'olyan'. Megérkezik a várva-nem-várt Roxforti levél, Petunia és Vernon pedig az idegösszeomlás szélén vannak. Vernon még szívrohamot is kap a sokkoló ténytől. Persze nem akarják elengedni szeretett lányukat a bolondokhoz, Dahlia azonban megszökik és szeptember elsején ő is ott ül a Roxfort Expressen, hogy Nagy-Britannia első számú boszorkány és varázslóképzőjében folytassa a tanulmányait egy eddig ismeretlen világban. És persze hamar barátságba kerül a Weasley és a Potter gyerekekkel. A történetben főszerepet kap az új nemzedék, akik szerintem legalább annyira érdekes és összetett karakterek mint Harryék. Dahlia első éve még nem ért véget de Deszy volt olyan kedves és aranyos, hogy elhintett egy olyan információt, Dahlia további iskolaéveit átugorva inkább az utolsó évre koncentrálna, ami bővelkedni fog rejtéylekben, szerelmekben, csalódásokban és sok-sok izgalomban. Ezen kijelentés után csoda ha nem akarjuk azonnal olvasni? :)

Az első fejezet már olvasható Deszy facebook oldalán: http://www.facebook.com/note.php?note_id=297314826981695
én pedig a második fejezetet kaptam meg néhány nappal ezelőtt. Íme a beszámoló:

Az első fejezetben Dahlia lázad a szülei ellen, (ezt a másodikban is folytatja) elmondása szerint már többször hívtak hozzá papot, ördögűzőt, hogy kiűzzék belőle a mágiát. Lia a tizenhetedik születésnapja előtt járunk és a lány mindenképpen egy házibulival szeretné megünnepelni ezt a jeles napot és nagykorúvá válását. Természetesen édesszülei próbálják ezt megakadályozni de a lány hajthatatlan, mindenképpen a barátaival szeretne lenni, azokkal akiket egész nyáron nem láthatott. Mindent bevet annak érdekében, hogy megszervezze a bulit és lehetőleg tökéletes legyen minden. Sikerül félrevezetnie szüleit, azt a hazugságot elhitetve anyjával, amire legjobban vágyott. Lia pedig megkezdi a buli előkészületeit, a vásárlást és tervezgetést.

Egy kis részlet:

"Dahlia gyorsan megfordult, és visszasietett a szobájába. Legangyalibb, legártatlanabb külsejét
kellett magára öltenie, és erre tökéletesen alkalmatlan volt a farmer és a kék pánt nélküli felső,
amit viselt. Elbűvölőnek kell lennie!
Dahlia feltépte a szobája ajtaját. Sietett, mert minél hamarabb szerette volna kivitelezni a
tervet, hogy aztán legyen ideje beszerezni mindent, amit akart."

2012. május 4., péntek

Emlékeid emléke

Emlékeid emléke



Úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Mindössze hétéves voltam, amikor apám egy borús, hűvös, október végi estén kivitt a Godric’s Hollow-i temetőbe. Akkor még sejtelmem sem volt a nagyszüleim halálának okairól. A háborúról is csak néhány lerövidített történetet hallottam, amit el lehet mondani egy gyereknek. Persze apa nem tudhatta, hogy George bácsi rendszeresen mesélt nekünk „esti mese gyanánt” különféle hátborzongató történeteket vérfarkasokról, hatalmas óriásokról, halálfalókról és Róla Akit Nem Neveztünk Nevén. Soha nem féltem, mert tudtam, hogy George bácsi meséit nem kell komolyan venni. Ő mindig csak tréfált, vagy legalábbis nem lehetett megállapítani, mikor beszélt komolyan. Soha nem féltem addig a napig, amíg hétévesen el nem látogattam a nagyszüleim sírjához.


Útközben végig csak nyafogtam. Már nem emlékszem pontosan, mi miatt, de valószínűleg arról lehetett szó, hogy sokkal szívesebben tölteném az időm Freddel vagy Lucyval. Apa nem reagált, végig szótlanul fogta a kezem, hogy el ne essek a sírkövek között botladozva. Amikor odaértünk, egy kicsit megszorította, majd hirtelen rám nézett, és elengedte. Amióta az eszemet tudom, nem láttam annyira komolynak. (Na jó, talán egyszer, amikor véletlenül kilöktem Rosie-t anya régi szobájának az ablakán. Egyébként is arról nem én tehettem! Magának kereste a bajt! Ő mondta a kviddicsre, hogy hülye sport! Azóta biztosan tudom, hogy Rosie nem teljesen százas. Igaz, hogy ilyet nem illik mondani a saját unokatestvérünkről, de akárki kérdezi, én mindig letagadom, hogy rokonok vagyunk. Szóval, most tulajdonképpen Rose Weasleyt sértegetem, aki egyáltalán nem illik a családi körünkbe, még távolról sem! Pedig ezt nehéz teljes bizonyossággal kijelenteni a Weasley család tagjairól, mert néhányan elég furák, de senki sem annyira, mint Rosie.)

Apa tehát komoly volt. Nagyon komoly. Kénytelen voltam abbahagyni a nyafogást, mert a hangulata rám is átragadt. „Hülye temetők! Semmi vidám nincs bennük!” – gondoltam akkor. Hirtelen feltámadt a szél, és majdnem ledöntött a lábamról. Apa szeme kissé összeszűkült, és úgy méregetett, mint amikor nem tudja, hogy milyen büntetést szabjon ki rám, az elkövetett (szerintem kicsi, az ő véleménye szerint nagy) bűnért. Végül elfordította a fejét (amit egy halk sóhajjal nyugtáztam), és az előttünk nyugvó sírkőre nézett. Követettem a pillantását. Mielőtt megpróbáltam volna kibogozni a betűket, beszélni kezdett:

– Ők itt a nagyszüleid, James. Lily és James Potter. Szeretnék róluk mesélni neked, bár én sem ismertem őket. Alig voltam egyéves, amikor meghaltak. Nagyon sokat nyomoztam, hogy kiderítsem, milyenek is voltak valójában. Az akkori barátaik és azok, akik ismerték őket, nagyon sokat segítettek nekem. Szeretném, ha meghallgatnád a történetet! – Nem szóltam közbe, egyrészt mert nagyon is érdekelt a történet, másrészt mert szerintem apa nem várt válaszra, rögtön bele is kezdett a történetbe: – Lily Evans mugli családból származott és egészen addig a pillanatig, amíg nem találkozott Perselus Pitonnal, nem sejtette, hogy boszorkány. Perselus félvér volt és az édesanyjától sokat tudott a varázsvilágról és arról, ami Lilyt legjobban érdekelte: a Roxfortról. Megismerkedésük nem sikerült valami fényesre, Lily nővére megijedt a kopott és túl nagy ruhákat viselő Perselustól, így haza kellett mennie vele. Nemsokára azonban elválaszthatatlanok lettek. Lily élvezettel hallgatta Perselus meséit, itta minden szavát. Csak a testvére miatt aggódott, ugyanis Petuniát nem vették fel a Roxfortba, mivel nem tudott varázsolni. Petunia ezért mindig is féltékeny volt Lilyre. Még a Roxfort Express indulásakor is veszekedtek. Attól a pillanattól kezdve, hogy Lilyről kiderült különleges képessége, Petunia gyűlölte, és ez nem változott az évek során sem. Tudomásom szerint soha nem látogatta meg az édesanyám sírját, és nem azért, mert nem tudott volna eljönni. Szerintem Lily egész életében bánta, hogy így alakult a viszonya Petunia nénivel. Bár a testvéri szeretetet nem pótolhatta semmi, a Roxfortban szerencsére nagyon sok barátra tett szert. Mindenki szerette attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a varázslóiskola kapuin. Bár Perselustól sok mindent hallott, rengeteg dolog volt, amiről nem tudott, olyan dolgok, amik a máguscsemetéknek egyértelműek. Azért, hogy ne maradjon le a többiektől, nagyon sokat olvasott. Legnagyobb szívfájdalma azonban mégis csak az volt, hogy Perselussal nem egy házba került. A süveg a Mardekárba osztotta Perselust, Lilyt pedig a Griffendélbe. Így került egy házba Lily Evans és James Potter. Már a vonaton megismerkedtek egymással, de ez nem volt egy szívderítő barátság kezdete. – Apa itt elnevette magát. Szinte már azt hittem, inkább magának mesél, annyira beleélte magát a történetbe. Bár a tekintetét az aranyló betűkre szegezte a sírkövön, éreztem, hogy gondolatban nagyon messze jár, és olyan eseményeket lát maga előtt, amelyek fontosak neki. Megfordult a fejemben, hogy emlékeztessem, nem egyedül van a temetőben, de mégsem tettem. Elképzelhető lenne, hogy a hétéves James Sirius Potter átérezte a helyzet komolyságát? Áh, dehogy! Ilyen még nem fordult elő velem.

– James és Sirius már a vonaton nagyon jó barátságot kötöttek, szerintem inkább Perselust akarták szekálni és nem Lilyt, de azzal, hogy a fiút bántották, kivívták a lány haragját is, mert Lily és Perselus annak ellenére, hogy két egymással versengő házba kerültek, akiknek a tanulói ráadásul szinte gyűlölték egymást, barátok maradtak. Az első évek során Jameshez és Siriushoz csatlakozott még két fiú: Remus Lupin, Teddy édesapja, és Peter Pettigrew. Ők lettek a híres Tekergők, akik felforgatták a Roxfort nyugalmas napjait. Harmadéves korukban készítettek egy térképet, ami megmutatta minden ember jelenlétét a Roxfortban. Annyi csínyt követtek el, hogy beleírták magukat a varázslóiskola életébe. Hidd el, tudom, miről beszélek, ugyanis hatodévben, büntetőmunkán nekem kellett rendszerezni az akkori aktákat, és bizony elég sokszor bukkantam ismerős nevekre. A legszörnyűbb azonban az volt, hogy a büntetést Perselus Piton szabta ki rám, aki az áldozata volt számos csínynek, amit a Tekergők elkövettek. Gyűlölték egymást. Lily pedig gyűlölte a Tekergőket azért, amit Perselussal tettek. Bizonyára Piton nem mondta el Lilynek, hogy ha párbajra került a sor, ő sem hagyta magát. Piton mindenáron azt akarta, hogy végre csapják ki őket az iskolából, és egy éjjel, amikor kilopóztak a kastélyból, követte őket. Akkor már sejtette, hogy Remus vérfarkas, és nyilván bizonyítékot keresve ment utánuk a fúriafűzön keresztül a Szellemszállásra. James még időben észrevette, hogy Piton követi őket, és mielőtt még Remus megharaphatta volna, megmentette az életét. Jamesnek nem árthatott a barátja, mivel a három Tekergő megtanulta az animágiát, így akármikor állattá tudtak változni. Piton tehát megmenekült, és mindenkinek terjeszteni kezdte a híreket, hogy a Szellemszálláson egy vérfarkas rejtőzik, persze senki nem hitt neki. Ettől fogva még jobban gyűlölte a négy fiút, a folyosón csak úgy röpködtek az átkok és ártások mindkét fél részéről.

Volt egy összetűzés, aminek személyesen is a tanúja voltam, egy merengőbe rejtett emléknek köszönhetően. A szüleim az ötödik évüket töltötték a Roxfortban, és éppen a Rendes Bűbájos Fokozaton a Sötét Varázslatok Kivédése vizsga után lazítottak a tóparton, amikor Sirius közölte, hogy unatkozik. Jamesnek több sem kellett, máris kiszemelte a csínytevés célpontját. A választás – mint mindig – Pipogyuszra esett. Egy akkoriban népszerű lebegtető átkot vetetettek be ellene, és pillanatokon belül Perselus a levegőben csüngött fejjel lefele, nyakáig csúszott talárban, a roxforti diákok nagy mulatságára. Illetve mégsem találta mindenki jó mókának. Lily azonnal barátja segítségére sietett. Perselus azonban nem kért a támogatásából, és sárvérűnek nevezte anyámat. James iszonyú mérges lett, Lily pedig ledöbbent. Azt hiszem, akkorra már mindkettőjük fülig beleszeretett a boszorkányba. Lily attól fogva nem állt szóba Perselussal, és eleinte inkább bosszúból, de a Tekergőkkel kezdett barátkozni. James és Lily egyre közelebb kerültek, hetedévben pedig (hosszas könyörgés után) Lily beleegyezett az első randiba.

Apa itt egy pillanatra megállt, és megtörölgette a szemüvegét, majd folytatta:
– Voldemort azután szervezte be a legtöbb halálfalót, miután a Tekergők elhagyták a Roxfortot. Sok Mardekárost sikerült meggyőznie, de akadtak más házból való diákok is. Valakit megfélemlített, voltak olyanok, akik viszont őszintén csodálták a Sötét Nagyurat. Perselus Piton is Voldemort csatlósa lett. Lilyvel megszűnt minden kapcsolata, és ezzel az utolsó kapocs is, ami még a jó oldalhoz kötötte. Lily és James összeházasodtak és Godric’s Hollowba költöztek, a régi Potter-birtokra. Nemsokára megszületettem én is. Keresztapámnak pedig James legjobb barátját, Siriust kérték fel. Anyám és apám, a többi Tekergővel egyetemben, tagjai voltak a Főnix Rendjének, számos alkalommal aktívan léptek fel a Nagyúr ellen. Eközben persze Piton sem tétlenkedett, kémkedett a Nagyúrnak, így történt, hogy sikerült félig kihallgatnia egy jóslatot. A jóslat egy gyermekről szólt, aki veszélyezteti Voldemort hatalmát, aki júniusban születik, olyan emberek fiaként, akik már háromszor dacoltak vele. A Sötét Nagyúr elkezdett kutatni a gyerek kiléte után, és két lehetséges kisfiút talált. Az egyik aranyvérű volt, a másik félvér, és mindkettejük tehetséges mágusok gyermeke. Voldemort választása mégis a félvér fiúra esett. Amikor Lily és James megtudták, hogy Ő Akit Nem Nevezünk Nevén az életükre tör, megpróbáltak elrejtőzni előle. Bizalmukat pedig egy olyan emberbe helyezték, aki később elárulta őket. Mindenki úgy tudta, hogy az áruló Sirius Black volt. Mivel a szüleim halála után Petunia nénikém családjához kerültem, harmadéves koromig nem is tudtam Black létezéséről és arról, hogy őmiatta haltak meg a szüleim. Ám amikor a harmadik évemet kezdtem a Roxfortban, Sirius Black megszökött a varázslók híres börtönéből, az Azkabanból. Ez az év nem csak ezért volt számomra jelentős, hanem amiatt is, mert ebben az évben végre normális SVK tanárt kaptunk Remus Lupin professzor személyében. Ő tanított meg patrónust idézni, és abban az évben sokszor a közelemben éreztem a szüleim szellemét. Mikor Sirius megtalált, elmondta, hogy az áruló valójában a tekergők negyedik tagja, Peter Pettigrew volt, aki szüleim halála után patkány képében a Weasley családnál, sőt barátomnál, Ronnál bujkált. Azon az estén a sors a kezembe adta a döntést: dementorok kezére adjam a szüleim régi barátját és árulóját, azt az embert, aki miatt család nélkül kell élnem, vagy megkegyelmezek neki.
– De Apa – szólaltam meg hirtelen – neked van családod! Nagy családod van, akik nagyon szeretnek
– Tudom, kisfiam – ölelt meg szorosan.





Képtelen lennék akár egyetlen pillanatot is felidézni a gyerekkoromból, ami ennyire mélyen érintett volna. Apa szavai nagyon nagy hatással voltak rám, és onnantól, ha George bácsi rémtörténeteit hallgattam, akkor tudtam, hogy komolyan kell vennem. (Vagy legalábbis van valami valóságalapja.) Hétéves korom óta csakis akkor megyek könyvtár közelébe, ha a kviddicset vagy a varázslóháborút taglaló könyveket keresek. Itt megjegyezném, hogy ezért Hermione néni roppantul büszke rám, Ron bácsi pedig megkérdőjelezi James Potter-mivoltomat (hallomásból Ő is ismerte a nagyapámat és persze apa se az a kifejezett könyvmoly). A következő évben Albus is elkísért minket a Godric Hollow’s-i temetőbe, majd néhány év múlva Lily is. Nem tudom, hogy őket mennyire változtatta meg nagyszüleink igaz története, de rám olyan hatással volt, ami egész életemre kihatott. Soha nem felejtem el apám komoly szavait, könnyes szemét és a múltat. Felnőtt fejjel pedig minden nap hálát adok, hogy élnek a szüleim, hogy végtelenül szeretnek, és nem kellett átélnem azokat a borzalmakat, amiket apának és még oly’ sok embernek, akiket a háború tanított meg felnőtté válni.


Szerzői megjegyzésem: Szívesen fogadok véleményt, kritikát :) Nem akarok könyörögni de nagyon jól esne ;)

2012. május 3., csütörtök

Friss (?) hírek

Kedves olvasók!

(mert kiderült, hogy itt vagytok)
Egy kis helyzetjelentés: Már komolyan mondom a föld alá süllyedtem szégyenemben, de kötelességemnek érzem, hogy beszámoljak néhány dologról:

- Hamarosan (pontosat nem mondok mert úgy sem tudnám betartani) felkerül az oldalra a már elkészült rövid novellám. Ezt a művet egy pályázatra írtam és a címe: Emlékeid emléke. Lehet találgatni, hogy miről szó :)

- Elkezdtem írni egy hosszabb történetet, mégpedig arról, hogy a már általunk ismert HP párocska hogyan ismerkedhetett meg. A nevüket egyenlőre fedje a köd jótékony homálya. Ebben az esetben sem merek ígérgetni mert kb. a történet egyharmada van kész így fogalmam sincs mikor lesz olvasható állapotban, Orsi elvállalja-e a javítását (mert azért ráfér!)lesz a kellő ihletem befejezni stb.. Vagyis egy csomó dolog jöhet közbe (ismét) :D

- Harmadik ígéretem pedig a következő és igyekszem betartani: a Harry Potter: Megmentő vagy csaló?-nak nyáron nekiállok és folytatom! Már amennyiben van igény a további fejezetekre, Rita spekulációira...

Sok puszi mindenkinek a továbbiakban is

Pixie