,,Csak olyat mondj, amit valóban úgy is gondolsz. Az élet rövid, nem szabad tönkretenned azzal hogy folyton a következményeken aggódsz.Teljes,intenzív és boldog életet kell élned akár egy nyitott könyv, amely elérhető bárkinek,aki bele akar olvasni."


,,Ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád halálod után, írj valamit, amit érdemes olvasni, vagy tégy valamit amiről érdemes írni"





2012. július 25., szerda

A Tekergők rabja


leírás: Ezt a történetet Rebunak írtam, aki Tekergő mániás. Ha úgy tetszik, a Tekergők rabja. De nem csak ezért lett ez a fanfic címe. James minden áron meg akarja szerezni Lilyt, ám valaki nagyon útban van, és barátai foglyul ejtik az illetőt. A történet végére pedig, talán az is kiderül, hogy Ágasnak sikerül-e elrabolnia a Liliom szívét…
A fic pedig nem születhetett volna meg Viki nélkül *-* Ő volt a múzsám, szóval minden elismerés őt illeti! A jog természetesen a nagy Rowlingé! 
A bétázást köszönöm Tudjakinek :D

A Nap nevű égitestnek határozott szándéka volt, hogy kicsalogassa a kastély falai között gubbasztó diákokat, és úgy tűnt, hogy sikerül megvalósítania tervét. A roxfortosok inkább a parkot választották, mint a könyvtár magányos csendjét. Egy idő után már szinte nem is lehetett hűs helyet találni, mindet elfoglalták a felsőbb évesek. Csupán egyetlen hatalmas, tekintélyes fa maradt gazdátlanul, de senki nem merészkedett még a közelébe sem. Ez ugyanis a Tekergők tulajdona volt, tudta még ezt a legzöldfülűbb elsőéves is.

Mindenki érezte, hogy nem marad sokáig üres a hely, ugyanis ahol tömeg volt, ott a Tekergők is megjelentek. Egyetlen alkalmat sem szalasztottak el, ha lehetőségük volt nyilvánosan felbukkanni valahol.
Nem is kellett sokat várakoznia a diákseregnek. A Nap már magasan járt az égen, amikor megjelentek. James Potter és Sirius Black a kis csapat élén haladtak, zsebre tett kézzel, meglazított nyakkendővel, mögöttük Remus Lupin lépkedett könyvvel a kezében, majd Peter Pettigrew, aki egy rakás kötetet cipelt. Úgy vonultak, mintha nem is vennék észre a több száz szempárt, ami rajongva követte minden mozdulatukat. Peternek bizonyára éveknek tűnt, míg elérték a céljukat, és ő letehette terhét, aminek súlya igazán nehéznek bizonyulhatott lehetett számára, mert többször is úgy tűnt, mint aki közelebbi ismeretséget készül kötni a varázslóképző cseppet sem mágikus füvével. Ezzel szemben Remus egyszer sem botlott meg, annak ellenére sem, hogy végig a könyvébe temetkezett. Miután mindenkinek sikerült felfognia, hogy a Tekergők kegyeskedtek leereszkedni közéjük, visszatértek addigi teendőikhez, s már csak lopott pillantásokat vetettek feléjük.

A Tekergők kényelmesen elhelyezkedtek a fa lombkoronájának hűsében, miközben tudatában voltak annak, hogy a fél Roxfort figyeli minden mozdulatukat.

– Komolyan nem értem, Holdsáp, hogy miért kellett még feltétlenül bemenned a könyvtárba, amikor már rég élvezhetnék a napsugarak jótékony hatását – szólalt meg elsőként James. Remus tettetett felháborodással nézett rá.
– Azt hittem azért jöttünk, hogy elkezdjétek végre a felkészülést az RBF vizsgákra. Már csak két hét van addig, és ez alapozza majd meg a jövőtöket. Azt hittem, hogy komolyan gondolkodtok az aurori pályán…
– Persze, hogy komolyan gondolkodunk rajta – legyintett Sirius. – De csak nem képzeled, hogy egy ilyen csodálatos tavaszi napon a tanuláson jár majd az eszem!
– Peternek nem is kellett volna a könyveitekkel vesződnie – ráncolta össze a homlokát Lupin.
– De Peter örül, ha ilyesmivel foglalkozhat, igaz, Féregfark? – kérdezte Sirius az említettet, mire ő hevesen bólogatott.

Remus elnézően csóválta a fejét, majd újra belemélyedt az olvasmányába. A mágiatörténet soha nem érdekelte különösebben, főleg a rengeteg koboldlázadásokkal gyűlt meg a baja. James eközben saját találmányukat nézte: a Tekergők Térképét. Fel sem emelte a fejét, és úgy mondta Holdsápnak más téma felé terelve így a beszélgetést, vagy inkább visszakanyarodva az eredeti felé.

– Még mindig egy kicsit sápadtnak tűnsz, ezért jöttünk ki a parkba. Hogy legyen színed – jegyezte meg pimaszul vigyorogva, csak úgy mellékesen. Remus egy pillanatig nem szólt, csak hálásan pislogott barátja felé. Sirius nevetett.
– Ejnye, Ágas, hogy te milyen anyáskodó lettél hirtelen! Hány teliholdat is éltünk át együtt? Tudhatnád, hogy majd elmúlik…
Igen, ebben Siriusnak igaza volt. Telihold után egy héttel, Remuson még látszottak a vérfarkas tünetek, majd amikor kezdte átlagosnak érezni magát, megint szörnyen nézett ki. Mindenesetre jólestek neki James szavai. Nem tudott rájuk válaszolni, de eszébe jutott, hogy akart valamit mondani Ágasnak, ami esetleg érdekelheti őt.

– Amikor a könyvtárban voltam, láttam Lilyt Pitonnal beszélgetni. – James egyszerre élénkebbnek látszott Lily Evans említésére. A Tekergők mind tudták, hogy barátjuk már hosszú évek óta próbálta behálózni a lányt, de eddig sikertelen volt minden próbálkozása.  Remus fogadni mert volna, hogy most is a vörös hajú lány helyét jelző pöttyöt nézte a térképen.
– És? – szólt izgatottan James, ezzel is többet akarva hallani a találkozás részleteiről.
– Ha jól hallottam, találkozót beszéltek meg estére itt a parkban. Lily egy kicsit vonakodott arra hivatkozva, hogy tanulnia kell az RBF vizsgákra, de végül beleegyezett.
– Tökéletes. Két legyet üthetünk egy csapásra! Itt a te nagy esélyed, Ágas! – lelkendezett Sirius, majd ördögi vigyorral kísérve dörzsölte össze a két tenyerét.
– Mire készülsz, Tapmancs? – Peter eléggé fészkelődött a helyén, bár ő inkább az a típus volt, aki a tervezésnél még mindig izgatott volt, de amint a tettek mezejére kellett lépni, elhagyta a bátorsága.
– Van egy tervem – szólt sejtelmesen a Black-fiú.

***

Este, pontosan fél tizenegykor, jóval takarodó után, négy pár láb jelent meg a Kövér Dáma portréjában. Bizonyára azt hitték, hogy a tisztelt Dáma már régen a lóbőrt húzza, így nagyon nagy volt a meglepetés, amikor a festmény utánuk szólt:

– Hová, hová, jómadarak?

Sirius vállalta a megtiszteltetést, hogy elcseveg a nagyra becsült hölggyel. Kibújt James láthatatlanná tévő köpenyéből, és a Kövér Dáma elé állt, egy kacifántos meghajlás kíséretében. Remus a szemét forgatta a köpeny alatt, James  kivételesen nem tett semmilyen humoros megjegyzést, azonban idegesnek látszott.

– Szép jó estét kívánok, kedves Dáma! – köszönt Tapmancs kitűnő modorral. – Kérem, had magyarázzam meg, hogy miért is kell haladéktalanul elhagynunk a jó meleg klubhelyiséget.
– Alig várom – szólt a festmény –, de ezúttal az igazat akarom hallani! Belefáradtam, hogy mindig átvágtok valami hazugsággal.
– Az igazat? – vonta fel a szemöldökét Sirius. – Biztos benne, hölgyem? Ha esetleg nagy bajba kerülnénk, akkor nyilván önt is kérdőre vonnák, hogy miért engedett ki minket, és hogy miért nem akadályozta meg borzalmas cselekedetünket. Bűnrészességgel vádolnák! Akár el is távolíthatják több száz éves posztjából!

Sirius Black az utolsó mondatokat már igazán meggyőzően adta a Dáma tudtára, és a mélyen tisztelt festmény ijedtében a szája elé kapta a kezét, és így szólt.

– Igazad van. Ezt nem kockáztathatom meg. Menjetek! Ne is lássalak benneteket! – Majd meglehetősen zaklatott állapotban kivonult festményéből.

Sirius kuncogva bújt vissza a mágikus köpeny rejtekébe, és a többiek elismerő biccentéssel jutalmazták teljesítményét. Igaz, nem volt veszélytelen vállalkozás éjjelente kisurranni, de abban mind egyetértettek, hogy a Kövér Dáma portréján kijutni volt az egyik legviccesebb része a kalandnak. Lassan tudtak csak haladni. Peter nézte a Tekergők Térképét, és a bejárati csarnokban hirtelen „Megállj!”-t suttogott. Sirius, aki az éjjeli akció kitalálója, és parancsnoka volt belekezdett, hogy még egyszer ismertesse a tervet.

– Eljött a pillanat, amire régóta vártunk – szólt ünnepélyes hangon. – Végre kimutathatjuk Pipogyinak az iránta érzett szeretetünket.
– Szerinted nem különös, hogy minden ilyen akció előtt ezt mondja? – bökte meg James Remust és úgy csinált, mintha ezt csak Holdsápnak suttogná, de valójában olyan hangosan mondta, hogy a másik kettő is tisztán hallotta.
– Neked akarok segíteni, Ágas – durcáskodott Sirius –, erre te nem is méltatod az erőfeszítéseimet!
– Dehogynem, Tapmancs, csak szerintem egy cseppet túlkomplikálod az ügyet. Egyszerű a nagy terved, mind felfogtuk. – Szavait megcáfolta az, hogy kétkedve nézett Féregfark nevű barátjára, majd legyintett egyet. Nyoma sem volt a korábbi idegeskedésének, próbált magabiztosnak látszani. – Te elkábítod Pipogyuszt, amikor kilép a rejtett ajtón, Holdsáp átlebegteti az SVK terembe, Féregfark őrt áll az ajtónál, és árgus szemekkel figyeli a térképet, nekem csak az a dolgom, hogy elbűvöljem Evanst – vigyorgott.
– Ha baj van, üzenek – tapogatta meg Tapmancs a talárja zsebét pontosan ott, ahová az ikertükör egyik fele volt rejtve.

James biccentett egyet búcsúzás gyanánt, majd elindult a hatalmas tölgyfa ajtó felé, és eltűnt az éjszakában. A három Tekergő a térképükre szegezte tekintetét, és azt figyelték, hogy a Perselus Pitont jelző pötty mikor indul el a Mardekár klubhelyiségéből. Amikor tíz óra előtt pár perccel az utolsó kígyó is elhagyta a szobát, és a hálókörlete felé távozott, Piton pöttye elindult feléjük. A három fiú kibújt a köpeny alól, és három különböző sötét sarokba húzódott. A rejtekajtóval szemben Sirius helyezkedett el, hogy pontosan be tudja célozni a zsíros hajú fiút. Óráknak tűnő percek teltek el, míg végre-valahára nyílt az ajtó, és egy árny surrant ki rajta. Ezzel egy időben hangzott fel Tapmancs kiáltása is: Relaxo! A mardekáros fiú élettelen bábuként dőlt el, amint a varázs eltalálta. Sirius odament a mardekároshoz és áttapogatta a zsebeit.

– Bolond! Még pálca sincs nála. Na, vigyétek innen! – mondta társainak. – Alig várom, hogy elszórakozhassak a fogságunkba eső rabbal.

***

Mindeközben James Potter elszántan igyekezett egy kis bátorságot önteni magába. Hiába próbálta magára ölteni a közönyösség állarcát, belül nagyon ideges volt, és ezt nem kis erőfeszítésébe sikerült lepleznie a barátai előtt. A gondolatai Lily Evans körül jártak. Először még játéknak fogta fel a lány meghódítását, ám mindez tavaly megváltozott. Akkor ébredt rá, hogy nem csak egy újabb trófeaként tekint Lilyre, inkább arra vágyik, hogy a lány egyszer az életben igazán beszélgessen vele. Azt akarta, hogy Lily ne csak a híres kviddicsezőt lássa benne, a mindig laza, hű de menő James Pottert, hanem az embert. Gyakran maga elé képzelte, hogy vajon milyen érzés lenne, ha Lily úgy nézne rá a smaragdzöld szemeivel, mintha a világot jelentené neki. Olyan pillantással, amelyből süt a szerelem. Minden gondolata körülötte járt, s legtöbbször már az álmaiban is megjelent. Akkor is látta maga előtt a kecses alakját, vörös fürtjeit, amikor a közelében sem volt a boszorkány. Ennyire elvakult rajongást még soha, senki iránt nem érzett.
Lépésről lépésre haladt előre, gyakran megállt és körülnézett. Úgy ismerte a Roxfort parkját, mint a konyhát. A Tekergők ugyanis gyakran meglátogatták a házimanókat, akik nagyon szívesen látták őket. Bármikor tájékozódni tudott, akár sötétben is a holdvilágnál. Lassan haladt, de csak azért, hogy idejében észrevegye Lilyt, és a lány ne szaladjon el, ha előbb látja meg őt. Végül a tó előtt állva talált rá. Karjait fázósan összefogta mellkasa előtt, s a vizet szemlélte. James megértette a boszorkányt. Ha csak tehette, ő is a tó tükrét nézte álmatlan éjszakáin, vagy a Tekergőkkel kinn töltött teliholdas estéken. James halkan közeledett, csendesen, akár egy kóbor kísértet.
Fogalma sem volt, hogy mit mondjon Lilynek. Ezúttal nem tervezett semmit előre. Nincsenek tükör előtt ismételgetett szavak, féloldalas mosolyok, mesterkélt mozdulatok, amiktől a lány hányingert kap. Most csak James van. Mégis, oly’ nehéznek tűnt, az első pillanatban levetkőznie régi, önző önmagát. James nagy levegőt vett, hogy megszólítsa Lily Evanst, szíve egyetlen hölgyét.

– Hidd el, Evans, teliholdkor sokkal jobb bámulni a tavat – sétált oda James zsebre tett kézzel.
– Honnan tudod? – Tisztán látta, hogy Lily megborzongott a meglepetéstől, amikor meghallotta a hangját. Nyilván Pipogyuszt várta. Fúj!
– Gyakran állok itt a parton, és nézem a Hold tükörképét. Megnyugtat – vonta meg a vállát a kócos fiú. És, hogy elterelje a témát magáról, s az érzéseiről, inkább mást kérdezett, holott pontosan tudta a választ. – Te miért vagy itt?
– Találkozóm van.
– Biztosan Pipogyival – vigyorgott James, a sötétben csak úgy világítottak hófehér fogai. Majd, inkább, mintha csak saját magának mondaná, hozzátette: – Őt ma már szerintem nem igen látod.
– Mi? Miért? – A lány mérgesen összehúzta szemöldökét, és várakozón nézett rá, ám nem bírta kivárni, amíg James választ ad. – Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúzni belőled, Potter! – James elég értetlenül nézett rá, bizonyosan nem értette a mugli közmondást, mire Lily legyintett, hogy nem érdekes.
– Perselus Pipogyusz Piton jelenleg a Tekergők rabja. – James úgy nevetett, hogy Lily egyszerűen képtelen volt megállapítani, tényleg komolyan beszél, vagy csak ugratja. James felvett egy-két kavicsot a partról, és teljes nyugalomban a tó felé hajította őket, mire azok kettőt-hármat pattantak a víztükrön. Lily a biztonság kedvéért hátranézett, majd az óráján próbált kiigazodni a mutatók állásán. Perselus késett. Ez furcsa, hiszen soha nem felejtette el a találkozóikat. Ráadásul mindig előbb érkezett.  Lily Evans pedig rájött, hogy James Potter komolyan beszél. Semmi nem okozna neki nagyobb örömet, mint az, ha Perselusnak bosszúságot okozhat. Az, hogy az éjszaka közepén, kettecskén vannak egy holdfényes parkban, még akár romantikus is lehetne, ha nem ez a balfácán álldogálna mellette. Igen, kétség kívül Persi emiatt nagyon mérges lesz a Tekergőkre. Megint.
– Ó, hogy én mennyire utállak téged, James Potter! – A fiú kezéből kihulltak a kavicsok, hallva a lány hangjának élét. James sejtette, hogy Lily nem önmagának próbálja bebeszélni a már unalomig ismételgetett mondatokat. Rájött, hogy a boszorkány komolyan gondolta szavait. Ó,ó,ó! Nem állt jól az üstöke… A helyzetet még tovább rontotta, hogy Lily sarkon fordult, búcsúzóul egy gyilkos pillantást küldött felé, s távozni készül. James utána rohant, és szorosan megmarkolta a karját, majd maga felé fordította.
– Eressz! – villámlottak a lány mandulavágású szemei.
– Evans, kérlek, hadd magyarázzam meg! – könyörgött James. – Én csak beszélni akartam veled. Négyszemközt.
– Erre igazán megkérhettél volna. Nem kellett volna Persit elrabolni! – James megemelte az egyik szemöldökét a becézést hallatán. Véleménye szerint, a Pipogyusz sokkal találóbb, és eredetibb.
– Csak emlékeztetnélek, hogy számtalanszor megkértelek már, de te mindig visszautasítottál.
– Azok randi meghívások voltak!
– És?
– Mi az, hogy „És”?
– Mi ezzel a probléma?
– Az, hogy NEM akarok veled randevúzni. Talán szótagoljam, hogy végre felfogd a csökött agyaddal?
– Nem, köszönöm szépen, az első is elég kiábrándító volt. De nem adom fel! Addig teszem fel a kérdést, amíg igent nem mondasz.
– Nem lehetsz ennyire fafejű!
– Úgy látszik, mégis.
– Csak egy értelmi fogyatékos nem bírja felfogni, hogy a nem, az nem!
– Értelmi fogyatékos? Nem tudom, hogy az mit jelent, de szerintem ezt dicséretnek szántad, szóval köszönöm. – Lily erre csak a szemét forgatta, majd megdörzsölte a karját, kezdett egy kicsit fázni.
– Be kellene mennünk, mielőtt halálra fagysz.
– Nem ártana… – Lily úgy gondolta, hogy ilyenkor általában egy valamirevaló lovag leveszi a kabátját, és a nőre teríti, ezzel is megóvva őt a hidegtől, elnyújtva a séta időtartamát is. Legalábbis a mugli filmekben ez szokott történni. Nyilván James híján van még némi jó modornak is. E helyett mit tesz? Felajánlja, hogy térjenek vissza a kastélyba! Ilyen hamar meg akar szabadulni tőle, vagy mi? Hiszen ő akart négyszemközt beszélni! Most meg lerázza. A férfiak érthetetlenek.

Igazából James fejében megfordult a kósza gondolat, hogy valahogy kiküszöböli a hideg problémáját, mert szeretett volna még több időt eltölteni Lilyvel. Pálcája jelenleg az éjjeliszekrényén nyugodott, tehát varázsolni nem tud. A talárját viszont nem merte a lány vállára teríteni, mert attól félt, hogy a boszorkány esetleg visszautasítaná. Az álmában sem feltételezte, hogy esetleg Lily ezt várja tőle.  A nőkön lehetetlen kiigazodni!
Lilynek eszébe jutott, hogy esetleg megkérdezhetné Pottert, hogy hol tartják fogva Persit. Bizonyára, „csak azért sem” alapon nem árulná el neki. Mindenesetre azért nem ártana Potterrel maradni, és bájcsevegni vele, hátha ki tudná szedni belőle Perselus tartózkodási helyét. Nagyon mérges volt a Tekergőkre, de próbálta nem kimutatni haragját. Most csak az a fontos, hogy mardekáros barátja biztonságban legyen. Nem gondolhat csak magára, és hagyhatja cserben Persit azzal, hogy nem próbál meg mindent a rab kiszabadítása érdekében. Ez csekély áldozat tőle ahhoz képest, amit a fiúnak kell elszenvednie. Ha nekiesne Potternek, akkor valószínűleg elrontaná az összes esélyét. Meg kellett játszania, hogy semmi probléma, minden rendben van. Ez eleinte nagyon nehezen ment, de később meglepő módon élvezte a beszélgetést. Édes kis semmiségekről csevegtek útközben. Lily alig tudta leplezni megdöbbenését James Potter viselkedésén. Nem voltak beszólásai, nem menőzött előtte. Egészen úgy tűnt, hogy nem is azzal a Jamesszel beszélget, akit eddig ismert. Azonban teljesen biztos volt benne, hogy holnap régi ismerősként üdvözölheti a régi Pottert. Maga is meglepődött rajta, hogy mennyire élvezi a fiú társaságát. Már jó ideje beszélgettek a lányok hálókörletébe vezető lépcső előtt. Lily később nem volt képes felidézni, hogy miről, bár ő is jócskán kivette a részét a társalgásban. A gondolatai minduntalan elkalandoztak, és az új James Potter körül jártak. Többek között azon, hogy bár a talárját nem adta neki oda, de a portré ajtaján besegítette, holott nyilván ő is képes lett volna egyedül bemászni. Furcsa módon nem idegesítette figyelmessége, inkább jólestek neki az apró gesztusai. Azon kapta magát, hogy már jó ideje nem beszél a fiú. Lázasan kutatott az agyában, hogy netalán  választ kellene adnia, vagy csak James befejezettnek tekinti a beszélgetést. Végül a fiú szólalt meg.

– Hát, akkor jó éjszakát kívánok, Lily. Köszönöm, hogy velem töltötted ezt a kellemes estét. – Majd nagyon lassan felé hajolt. Lily éppen azon gondolkodott, hogy felpofozza azért, mert meg akarja csókolni, vagy inkább viszonozza-e, ám a griffendéles, csak egy jó éjt puszit adott az arca bal felére.
– Jó éjt… – Sikerült végül kinyögnie, majd gyorsan elfordult, nehogy a fiú meglássa a lázas arcát.

Másnap minden a megszokottak szerint ment tovább. James naponta legalább négyszer randira hívta, Lily visszautasította ezeket, ennek köszönhetően csípős megjegyzéseket vágtak egymás fejéhez. A kívülállóknak soha nem jutott a tudomására, hogy mi történt aznap este. Piton sem szenvedett maradandó sérüléseket, bár ezt nem Siriusnak köszönheti, sokkal inkább Remusnak. A Tekergők folytatták soha véget nem érő, apró párbajaikat a mardekárosokkal. Szóval, minden maradt a régiben. De Lily Evans aznap éjjel azzal a gondolattal aludt el, hogy már ő is visszavonhatatlanul a Tekergők rabja lett.

2012. július 17., kedd

Pattanj, babám, a seprűmre, irány az Ispotály, „csuhajja” !


Ronald Bilius Weasley reggelje ugyanúgy indult, mint minden reggel. Meleg nyári nap volt, és ő szokásához híven a legutolsó előtti pillanatig az ágyban maradt. Hermionénak kellett szó szerint kirugdalnia az ágyból, ami elég nehéz műveletté vált, mivel a boszorkány már a nyolcadik hónapban járt. Ron végül engedelmeskedett felesége parancsának, és elindult a Mágiaügyi Minisztériumba.

Szerette a munkáját, de olyan típus volt, akit nem egykönnyen lehetett felkelteni, és ha nem volt muszáj, akkor inkább nem kelt fel hajnalok hajnalán. Amint belépett a munkahelyére, sok ismerős és ismeretlen arccal találkozott, akik már jó előre köszöntek neki. Szórakozottan visszabólintott, és tudta, hogy ezzel a gesztussal valakiknek már garantáltan jól indul a napja. Az emberek szerették köszönteni egymást, és ha viszonozzák kedvességüket, az általában mindkét félnek boldog mosolyt csalt az arcára. Hát, ha még egy igazi híres ember méltatja őket annyira, hogy „Jó reggelt”-et kívánjon. Élvezte, hogy nem csak egy szürke egér a tömegből, hanem megbecsült és elismert tagja a varázslótársadalomnak. Igaz, hogy ezt mind Harrynek köszönheti, de ő maga a végsőkig barátja mellett harcolt Voldemort ellen. Vagyis majdnem végig. Inkább úgy gondolta, hogy hanyagolja a borús emlékfoszlányokat, és élvezi ezt a csodás reggelt. Nincs már Voldemort, vagy háború, az emberek boldogok, és elégedettek. Csak rossz, és kitörölhetetlenül fájó emlékek maradtak fájó emlékek maradtak a rettegéssel töltött hónapokból. Amikor beért az irodájába, Harry már az íróasztal mögött ült, és javában dolgozott.

- Micsoda koránkelő  vagy, haver! – köszönt rá barátjára. – Csak nem Ginny miatt dolgozol hajnalok hajnalán? Komolyan mondom, hogy a feleségeink biztosan összeesküdtek ellenünk, és nem hagyják aludni az embert – nevetett, miközben talárja levetésével vesződött.

 - Az az igazság, hogy mostanában Ginny sem a legkipihentebb – mosolygott rá halványan Harry. – Albusnak hatalmas tüdeje van, és az éjjel többször is felébredt. Utoljára már nem is próbáltam meg visszaaludni, inkább bejöttem. Itt legalább csend és nyugalom van.

 - Áhh, nem lehet az olyan vészes! – nevetgélt Ron Harry szenvedésein.

 - Úgy sem érted, amíg meg nem tapasztalod! Jamesszel könnyebb volt, de most, hogy kicsit nagyobb és nem egyedül van, szerintem úgy érzi, nem kap elég figyelmet. Ginnyt pedig az őrületbe kergeti azzal, hogy folyton láb alatt van, vagy hogy őt kell hajkurásznia az udvaron, esetleg felébreszti az éppen elaltatott öccsét. – Harry sóhajtott egyet, majd más mederbe terelte a beszélgetést. – Tényleg, választottatok már nevet a kicsinek?

- Nem értem, hogy mit kell ezen annyit gondolkodni! Ifjabb Ron lesz a neve!

- Miért vagy benne olyan biztos, hogy fiú lesz?

- Weaslyéknél a lányok ritka vendégek – vonta meg a vállát a fiú. – Neked is két fiad van.

- Ne hülyéskedj! – nevetett Harry. – Ott van Ginny – Ron erre csak legyintett, de barátja folytatta: – Victoire, Dominique, Molly, Lucy.

.- Hidd el, hogy Merlin így próbálja kiegyenlíteni a hat fiút. Szerintem eljött a férfiak ideje, és biztos vagyok benne, hogy fiam lesz – jelentette ki határozottan, és inkább Harry ráhagyta a dolgot.

Ron utálta a papírmunkát, de be kellett látnia, hogy az élete nem állhat kizárólag veszélyes küldetésekből, amiből jócskán kijutott az utóbbi hónapokban. Amikor legközelebb felpillantott látta, hogy még két óra van hátra a munkaidejéből. Fáradtan hunyta le a szemét, alig várta, hogy végre az otthon melegét élvezze, és nézhesse Hermionét, miközben a boszorkány a vacsoráját készíti. Merengésből egy hang ébresztette fel, ami kitartóan ismételgette a nevét.

- Ron! Ron! Ron! – kiabálta valaki, ám a tulajdonost nem találta, bármerre fordította a fejét. Végül Harry sietett megzavarodott barátja segítségére.

- Öhm… Ron, Hermione keres a fényképből. – Ron lenézett az asztalán lévő esküvői fényképre, ahol felesége most egyedül, csípőre tett kézzel állt. Ron feltételezte, hogy az ő képmása kimenekült a képből, s ezt az óvatosságát nem is csodálta, ha felbőszült boszorkányra pillantott. Hermione mosolyt erőltetett arcára, és így szólt:

:- Ronald! – Ez a hivatalos hang semmi jót nem jelentett. – Haza tudnál jönni, mondjuk úgy MOST? – A mondat végére felesége szinte már ordított.

- Hát hogyne, drágám – sietett a válasszal a szerető férj, s közben igyekezett visszagondolni, hogy mit követhetett el, amivel sikerült ennyire feldühítenie Hermionét.


 Harry huncut vigyorral az arcán engedte el azzal, hogy ő majd befejezi a dolgát. Különös módon Ron nem érezte ennyire felszabadultnak magát. Talán Hermione tudomást szerzett arról, hogy meglepte magát egy új seprűmodellel? Hiszen azt hitte, hogy jól elrejtette a padlás egyik eldugott sarkában… Hermionéval mindent meg lehetett beszélni, kivéve a kviddicset. Véleménye szerint, ő volt a legokosabb boszorkány a Földön, és az agya már egyszeri hallás után is elraktározta a megszerzett információkat, ám a varázslók sportjára nem volt fogékony. Gyorsan kijutott a Minisztériumból, most nem volt nagy a nyüzsgés, és a házuk elé hoppanált. Hermione már az ajtóban várta, kezét a hasán nyugtatta, és az arca elég kétségbeesettnek látszott.


 - Mi történt, Hermione?

- Ron, azt hiszem, itt az  idő – közölte Hermione sírós hangon. Ron ledöbbent.

- Hiszen még hátra van egy hónap!

- Tudom – tördelte a kezét a felesége. Ron nem gyakran látta őt idegesnek. Még a roxforti csatában is megőrizte a hidegvérét és a józan eszét. Érezte, hogy Hermione most tényleg nem tudja, mit tegyen. A kapcsolatukban mindig ő volt az, aki gondolkodott, és Ron látta, hogy most felesége képtelen ésszerűen végiggondolni a dolgokat.

- Jól van. Nem lesz semmi baj. Várj itt egy percet! – monda határozottan, majd faképnél hagyta Hermionét.


 A terve másodpercek alatt készen állt, és céltudatosan a padlás felé tartott. Egyenesen a sarokban elrejtett seprűhöz ment, és elhárította maga elől az akadályokat. Egy doboz tartalma a lába előtt végezte. Felkapta a még ki sem próbált seprűt, és csak akkor pillantott le a földre. Azonnal tudta, hogy mit lát, és rögtön elhatározásra jutott a doboz további sorsát illetően.


 Hermione ugyanott állt, ahol pár perccel ezelőtt hagyta. Arckifejezése mit sem változott, és gépiesen simogatta hatalmas pocakját. Amikor megpillantotta a férjét, kerekre tágult szemekkel nézett rá.

- Ron Weasley! Mit akarsz azzal…?

- Mivel sem hop-porral nem utazhatunk, sem a hoppanálás nem tenne jót az állapotodnak, így seprűvel megyünk – fojtotta Hermionéba a szót.

 - És miért vannak nálad a baziliszkusz fogak? – Úgy tűnt, hogy felesége egyre inkább kétségbeesik az ötletei láttán.

- Úgy gondoltam, hogy szerencsét hozhatnak. Amikor először megcsókoltalak, akkor is nálunk voltak, és abból kiindulva, hogy az esküvőnkön nem lehettek jelen, és hogy Muriel néni miatt az kész katasztrófa volt, nem vagyok hajlandó megválni tőlük. És azt akarom, hogy a fiam születésénél ne legyen semmi baj, szóval a fogak is jönnek.

 - És mondd, mégis hol akarsz a seprűdön lovagolni? A muglikkal zsúfolt utcákon? A metró aluljárójában? – tette hozzá gúnyosan.

- Ez pompás ötlet, drágám!


 Úgy tűnt, hogy Hermionét nem sikerült megnyugtatnia, és inkább a tettek mezejére lépett, a seprű felé terelte a mélyeket lélegző boszorkányt. A művelet, hogy feleségét felsegítse az alig egy méteres magasságban lebegő seprűre, korántsem volt egyszerű. Úgy tűnt, hogy Hermione, látva legnagyobb félelme megtestesülését, új erőre kapott, és vehemensen tiltakozni kezdett a jármű használatát illetően. Rengeteg érvet hozott fel ellene, és egyet sem mellette. Végül Ron nem bírta tovább, és némító bűbájt szórt a boszorkányra, látva, hogy semmire sem mennek a veszekedéssel, Hermione pedig egyre sűrűbben kap fájdalmasan a hasához. Felnyalábolta a lány testét, és a seprűre ültette, majd a kezébe adta a baziliszkusz fogakat. Mindig is úgy találta, hogy Hermione gyönyörű, amikor mérges. Áldotta Merlint, hogy nem tud szájról olvasni, mert attól tartott, hogy Hermione nem éppen kedves szavakkal illeti őt. Végre elindultak a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba.


 Amikor odaértek látták, hogy már az összes Weasley  jelen van. Mivel az unokák jöttek szép sorban, Molly úgy döntött, hogy nem fogja megvárni, amíg a gyerekei értesítik,  megbűvölte az öreg varázsórát. Így mindig időben megtudta, ha újabb unokája volt születőben. Majdnem négy órával ezek után újabb taggal bővült a népes Weasley család. Ron híres megérzései ellenére egy kislánnyal. Az újdonsült apuka büszkén tartotta a karjában a bömbölő újszülöttet, aki a Rose Weasley nevet kapta, anyukája kérésére. Már majdnem azon volt, hogy elújságolja családjának az örömhírt, amikor Hermione hangja megállította:


 - Tévedtél.

- Tessék? – fordult vissza döbbenten.

- A Titkok Kamrájában én csókoltalak meg téged – vigyorgott rá, majd arcán hirtelen vészjósló kifejezés jelent meg – Az elnémításomért pedig, még számolunk! – fenyegetőzött.


 Ron vigyorogva lépett ki a szobából azzal a gondolattal, hogy hat Weasley fiú után megérkezett a hatodik lány is.


 - Biztos, hogy legközelebb fiam lesz! – motyogta.



Ugye, hogy ez a kép azt ábrázolja amit én írtam le! Ugye?
___________________________________________________________________________

2012. július 14., szombat

A legtisztább kötelék



„Akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket.
 Ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban.” 


Joanne Kathleen Rowling








Nyitott szemekkel feküdtem az ágyamban, és a szobám plafonját néztem. Meg sem tudnám számlálni, hogy hányszor forgolódtam már álmatlanul a kicsiny szobában. Már rég nem volt senki, aki esti mesét olvasott volna, hogy aztán elszenderedjek a hangjától. És mindez csakis az én hibám. Először apát veszítettem el. Csupán hat éves voltam, csöpp kicsi lány, és mégis sikerült mindent tönkretennem.

Verőfényes nyári nap volt. Szokatlan Angliához képest, de kellemes változatosságot jelentett a borús napok után. Tipikusan olyan idő ez, amikor a gyerekek boldogan rohannak a szabadba a szobában töltött hosszú, esős napok után. Én sem tettem másként. A bátyáimnak más dolguk akadt, már iskolába jártak mindketten, és mivel egyedül nem mehettem ki az utcára, a házunk mögötti kert felé vettem az irányt. Megálltam a kert közepén, és felnéztem az égre. Mit csináljak most? – kérdeztem magamtól. Mivel én voltam a legkisebb a családban, soha nem voltam magányos. Valaki mindig akadt, hogy vigyázzon rám. Először fordult elő, hogy egyedül voltam, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Egy kicsit elszontyolodtam, arra gondoltam, a bátyáim mindig kitaláltak valami remek játékot a szórakoztatásomra, és hogy milyen jó lenne, ha itt lennének velem. Emlékszem, sóhajtottam egy nagyot, és igyekeztem egyedül boldogulni. Visszanézve azt kívánom, bárcsak ne tettem volna. Ha csak egy hatéves kislány lettem volna, akkor az események más fordulatot vesznek. De nem voltam az.

A családom nem volt teljesen hétköznapi.
Igazából semmilyen tekintetben nem lehetett átlagosnak nevezni, mert varázslattal megáldott emberek voltunk, bár igyekeztünk nem használni a mágiát a mugliktól hemzsegő környéken. Próbáltuk titkolni azt, amik vagyunk, és mugliként viselkedni. Én is próbáltam tartani magam a családom által felállított szabályokhoz, de a gondolataim sokszor ugyanott kalandoztak.
Leültem a már nagyra nőtt, puha fűre, és mint minden korombeli varázslógyerek, én is elkezdtem ábrándozni a Roxfortról. Már akkor féltékeny voltam Albusra és Abra, mert ők harmad- és elsőévesek voltak a varázslóképzőben. Anyáék roppant büszkék voltak rá, hogy fiaik a Griffendélbe kerültek, és a levelekből az is kiderült, hogy nagyon szorgalmas tanulók, bár Ab legutóbb azt írta, nagyon unja a rengeteg házidolgozatot, legszívesebben azonnal hazajönne. Ezzel ellentétben szerintem, ha Al megtehetné, egész nyárra bevackolná magát a Roxfort könyvtárába. Leírása szerint, soha nem látott ennyi könyvet egy helyen.
Nagyon szerettem volna végre én is ott lenni, de erre nem egy vagy két évet kellett várnom, hanem egyenesen ötöt! Addig pedig, maradtak a színesen megírt levelek, amelyek kitértek a Nagyterem leírására, a klubhelyiség berendezésére, a hálószobai ágyak puhaságára. Legszívesebben felgyorsítottam volna az időt, hogy hamarabb peregjen, és én is roxforti diák lehessek. A sors azonban úgy alakította az életemet, hogy mindez álom maradt csupán, soha nem léptem át a Roxfort vadkanos kapuját.

Amíg ezen merengtem, nem is vettem észre, hogy varázsolok. Az egész olyan önkéntelen és váratlan volt, meglepődtem, és felkiáltottam. Nem volt annyira hangos, hogy anyáék odabent meghallják, de sajnos mások észrevették.

Alig egy méterre a földtől törökülésben lebegtem, kezemet a számra szorítottam, hogy nehogy hangosan ujjongani kezdjek. Még soha nem repültem! Igen tudom, a lebegést ne tévesszük össze a repüléssel, de akkor így éreztem magam. Kinyújtottam a lábaim, nem értek le a földre. Hirtelen úgy csináltam, mintha arccal előre bele akartam volna zuhanni a fűtengerbe, és megint csak nem sikerült elérnem a talajt. A felfedezés boldog mosolyt csalt az arcomra. Lássuk csak, vajon el tudok-e még jobban távolodni? Igaz, hogy egy méternél soha nem merészkedtem volna magasabbra, de nem is volt rá lehetőségem. Amikor elégnek éreztem a magasságot, hirtelen a hátamra fordultam, és néztem az eget. Olyan érzés, mintha a fűben feküdnék, de én tudtam, hogy csupán a levegő az. Kezeimet a fejem alá tettem, hogy kényelmesebbé tegyem a helyzetet.

Megreccsent a bokor, és váratlanul megszólítottak.
- Te meg mit csinálsz? – A hang egy fiútól származott, és követelőző volt.

Nagyon megijedtem, és elvesztettem a kontrolt varázserőm felett, lehuppantam a fűbe. A fiúk, mert három is volt belőlük, körém gyűltek. Látásból ismertem őket, mind az utcában lakott, és idősebbek voltak nálam. Aki megszólított a szomszédunk volt, valami Normannak hívták. Sokszor hallottam, hogy a szülei kiabálnak vele. A fűből néztem fel rájuk, s képtelen voltam megszólalni. Ezután még százszor is feltette nekem a kérdést, de nem válaszoltam. Kezdtek idegesnek tűnni, és én egyre jobban féltem. Anyáék elmagyarázták, hogy nem szabad muglik előtt varázsolni, vagy különben nagy bajba kerülnénk. A gondolat pedig, rettenetes volt, hogy gondot okoztam a családomnak. Összekuporodtam a fűben, kezeimmel átöleltem a térdem, mert azt hittem, ha nem veszek tudomást róluk, akkor békén hagynak. Buta voltam, csak még idegesebbek lettek.  
Nem kiabáltak, hanem a fülembe sziszegtek alattomos kígyó módjára, és azt mondták, ha segítségért kiáltok, akkor nagyon megbánom. Így csendben maradtam. A szüleim soha nem bántottak tettekkel, inkább szavakkal próbáltak meggyőzni, és a lelkemre beszélni, ha rossz fát tettem a tűzre.

Váratlanul ért az első ütés. Fogalmam sincs, kitől kaptam. A tenyere hatalmas volt, és égetett a helye. Az arcomra szorítottam hideg kezemet, és üveges tekintettel meredtem magam elé. Botor módon azt hittem, hogy a hatalmas csattanásra felfigyel majd egy szomszéd, de a házak ajtaja nem nyílt ki. Szerettem volna, ha valaki hallja néma kiáltásaimat, vagy ráébrednek, hogy nem szólalok meg egyhamar, annyira rettegek tőlük. Még most is rám tör a remegés, ha arra a rettenetes délutánra gondolok.
Végül apám mentett meg. Ennek azonban hatalmas ára volt. Megfizethetetlen.
Nem láttam semmit, a képek azonban mégis megelevenedtek, s a mai napig felrémlenek. Szorosan csukva tartottam a szemem, a fejemet ráztam, de az ajtó csapódása még hozzám is eljutott. Apa nem kérdezett semmit, talán egyből tudta, hogy mi történt? Felemelt, és bevitt a házba, mire újra kiért az udvarra, a fiúk elszeleltek. Tisztán emlékszem anya könyörgésére, amint arra kérte, ne tegyen semmi meggondolatlant.

- Nem tehetek mást, Kendra. Azok a muglik bántották a lányunkat. Nézz rá Arianára! Ezt nem lehet szó nélkül hagyni.
- Drágám! – suttogta anya, de apa nem hallotta már. Magához vette a varázspálcáját, és elviharzott.

Még aznap este baglyot kaptunk. Apát azonnali hatállyal a Mágiaügyi Minisztériumba rendelték, hogy a Wizengamot előtt feleljen bűneiért. Nem sokra emlékszem azokból a napokból, utólag raktam össze az eseményeket. Percival Dumbledore-t azonban soha nem láttam, miután kilépett a házunk ajtaján. Napok, hetek, hónapok estek ki, és a következő emlékem egy teljesen új szobában való ébredés volt. Később sötét óráknak neveztem el, mert vaknak éreztem magam, és csak Aberforth hangja hozott vissza néhány percre a fénybe.

Négy éve élünk Godric’s Hollowban, és én csak a szenvedéssel tudom összekötni ezt a helyet és az új házat. Nem tagadom, hogy voltak jó pillanatok, de legtöbbször az őrület határáig sodródtam, és sodortam azokat az embereket, akik közel álltak hozzám. Ha visszagondoltam a régi időkre, akkor nem lehetett bírni velem, ezt tudtam jól. Bár soha nem hallottam egy zokszót sem anyától, Albustól a pillantásuk azonban minden szónál beszédesebb volt. Szánalom tükröződött a kék szempárokban. Annyira utálom ezt a szót! Egyszerűen nem értettem, hogy miért néznek így rám.

Ők már akkor is tudták, amiről nekem sejtelmem sem volt, ezentúl majd soha nem mehetek emberek közé, mert elhurcolnának a Szent Mungóba, ha kiderülne, hogy nem tudom irányítani a képességemet. Ab azonban ugyan olyan szeretettel nézett rám, és ha vele voltam, akkor minden jó volt, de az iskolában kellett lennie a tanév idején. Ilyenkor csak anya, meg én éltünk a hatalmas és üres házban. Nagyon szerettem anyát, és a kedvéért igazán próbáltam jó lenni, mégis néha képtelen voltam elviselni a közelségét, hazug szavait. Talán a tizenegyedik születésnapom volt a legrosszabb. Mindennél jobban el akartam menni a Roxfortba, ez volt a leghőbb vágyam. Azt azonban nem tudtam, titkolták előlem, hogy ez lehetetlen. Albusra hárult a feladat, vagy talán csak ő merte magára vállalni, hogy közli velem. Én pedig, érthető módon kiborultam. Korábban is voltak mágikus kitöréseim, de emlékeim szerint ez volt a legrosszabb. Csodálom, hogy nem esett valakinek baja.

Nem úgy, mint legutóbb.
Hatalmas vihar volt, villámok cikáztak az égen. Félelmemben a takaró alá bújtam, bár már nem voltam kislány, hogy megijedjek egy kis égiháborútól. Érdekes, hogy kisebb koromban soha nem féltem a vihartól. Inkább csodálatosnak találtam, egyszerűen gyönyörűnek! Azóta, azonban újra hallottam a dörgésekben a pofonok csattanását, az ijesztően hangos zajokat. A paplan viszont nem védett meg a hangoktól.

Megint csak ketten voltunk otthon. Aznap volt apa halálának évfordulója. Az emléke megelevenedett, és ott volt mindenütt a házban, ahol valójában soha nem járt. Aberforth általában azzal nyugtatott, hogy képzeljem el apát itthon. Mindig működött. Valahányszor ott láttam anya mellett a konyhában, vagy a vacsoraasztalnál, sokkal könnyebb volt. Többször is arról álmodtam, hogy egyszer csak belép az ajtón, és kitárja felém a karját, én pedig futok felé, ő a magasba emel, megpörget. Valahogy mégis sikerült elaludnom a félelmeim ellenére is, ám a saját sikításomra ébredtem. Az álomra már nem emlékszem, mert nagyon zavaros volt. Kapkodva szedtem a levegőt, mintha futottam volna, és felültem az ágyban. Kezemmel védelmezőn átkaroltam magam, s próbáltam lecsillapodni. Nem ment. Éreztem, hogy gyűlik bennem a varázserő, és nemsokára megállíthatatlanul kitör. Anya berohant a szobámba, egy pillanatra megállt az ajtóban, és a folyosóról beszűrődő világosság megvilágította még mindig karcsú, törékeny alakját. Olyan volt, mint egy angyal. Egyedül az arca volt kétségbeesett. Letérdelt az ágyam mellé, a hátamra tette a kezét, és lassan simogatta.

- Ab! Ab! Ab! – hívtam a bátyámat, holott tudtam, hogy nincs itthon.
- Kislányom – suttogta anya –, Aberforth nincs itthon. Kérlek, nyugodj meg, nincs semmi baj, minden rendben lesz.
- Nem, nem lesz. Abot akarom! – követelőztem, mint egy gyerek. Nem sikerült lenyugodnom. A szobában tisztán lehetett érezni a mágia perzselő remegését, majd néma csönd lett, és anya a lábaimnál esett össze…holtan.

Elviselhetetlen volt. Mindig gyötört a bűntudat amióta apa elment, és most újult erővel tört rám, de sokkal erősebben, mint eddig bármikor. Nem csak anya életét vettem el, hanem Albusét is. Miattam nem tudott elmenni a világ körüli útjára az én tehetséges és okos bátyám. Anya annyira büszke volt rá, a díjait nem bírtuk már számon tartani, és minden varázsló elismerően nyilatkozott róla. Néhány hónapja pedig, tönkretettem a bátyáimat. Aberforthot is. Makacs volt, nem akarta befejezni a tanulmányait a Roxfortban, hiába kértem erre. Anya halála után úgy tűnt, Albus hamar megvigasztalódott, új barátra lelt Gellert személyében. Féltem attól az embertől, igaz, senkinek nem mondtam. Mindezek ellenére egy kicsit mégis megnyugodtam. Ab és én itt voltunk egymásnak, de Albus eddig egyedül cipelte a magára vállalt terheket. Mikor elmondta, hogy elmenne világot látni, és engem is magával vinne, nem ellenkeztem, bár egy cseppet sem bíztam az önkontrolomban. Mégis, hogy éreztem volna magam azután, hogy az első kalandját tönkre tettem? Eszemben sem volt ismét felrúgni a terveit.

Aberforthnak viszont szándékában állt. Eddig azonban sikerült lebeszélnem róla. Az ágyamban fekve eltűnődtem azon, hogy mikor vonja kérdőre a két kalandort.
Hangokat hallottam. Hangos kiabálást. A Dumbledore házban mindenki csak halkan beszélt, mert próbáltak tekintettel lenni rám. Azt hitték, hogy ha suttognak, akkor azzal nem zavarnak össze. Szokatlan volt a felemelt hangszín, amely az udvarról jött. Jóval szürkület után voltunk, és nem tudtam elképzelni, hogy ki lehet odakinn ilyen későn. Leszaladtam a lépcsőn, és kimentem a kertbe. Három magas férfialakot pillantottam meg. A telihold fénye megvilágította arcukat. Mindegyikőjüket jól ismertem. Albus, Gellert és Aberforth egymásra szegezték pálcáikat. Nyilván Ab a szemükre hányta azt, amit délelőtt nekem már elmondott.


Most beigazolódnak a félelmeim. Igaz, hogy eddig képes voltam őt visszatartani, de makacs volt, és nem lehetett eltántorítani az elhatározásaitól.

A torkomban érzem a szívem, a lábam remeg. Mit tegyek?
Nem tudom, mit tegyek, mozdulni sem bírok.

A párbaj elkezdődik.

Gellert átkokat kiabál Ab felé, és Albus elkerekedett szemekkel bámulja a jelenetet, majd észbe kap, próbál fegyverszünetet hirdetni. Villognak a pálcák, én pedig soha nem láttam senkit varázsolni. A családom mindig tekintettel volt rám, és nem használta a pálcát. Ab vesztésre áll, – döbbentem rá. Nekem pedig csak egy gondolat jár a fejemben: nem akarom anya és apa után elveszíteni a bátyáimat is. Érzem, hogy megmozdul a lábam, lassan feléjük sétálok. Ők pedig egyszerre kiáltanak rám. De nem érdekel! Meg kell akadályoznom, hogy ostobaságot csináljanak.

Azután már nem fáj semmi. Érzem, hogy a félelemtől örökösen szorongó szívem felenged. Már soha többet nem kell attól rettegnem, hogy bántok valakit.
Azt mondják, hogy a vér kötelez. Igazuk van, de azt mi döntjük el, hogy csak azért tartozunk valakihez, mert a rokonunk, vagy tiszta szívünkből szeretjük, és érte még a halált is vállalnánk. Soha nem létezhet ennél tisztább kötelék.

„Mint tenger köztük, annyi csak barátoknak a halál: egymásban
élnek akkor is.
Hisz’ mind itt kell legyen, ki abban él s szeret, mi mindenütt
jelen.
Mennyei tükör, mely színről színre láttat, szabadon egymást s
bűntelen.
Ez nyújt barátnak enyhet, legyen bár múlandó mind, a barát s a
társ,
köztük a legtisztább kötelék mégis örök, mert halhatatlan.”
William Penn
(Bocsor Péter fordítása)

Sziasztok! Nagyon remélem, hogy sikerül átadnom nektek a bennem keringő érzéseket, és izgulok, hogy mit gondoltok az irományról. Szóval, ha van egy percetek, akkor nagyon örülnék a véleményeteknek! Pixie

2012. július 10., kedd

Mitől repül a repülő? III. rész


Mitől repül a repülő?



III. rész


Molly még az év elején elképzelte a győzelem utáni pillanatokat, de valahogy nem ezeket a képeket látta maga előtt, amiket most kellett átélnie. McGalagony gyorsan szedte a lábait, talárja csak úgy repült utána, de Molly azt kívánta, bár megállíthatná az időt, mert nem akart azzal szembesülni, ami rá várt. Az öt év alatt, amit az iskolában töltött, még egyszer sem hívatták be az igazgató úrhoz. Az már persze előfordult, hogy házvezetőnője tartott neki egy húsz perces előadást a heves vérmérséklete kezeléséről, de ennél tovább egyszer sem fajult a dolog. Milyen megalázó egy helyzet!

Jobb ötlete nem lévén, elkezdte tanulmányozni a mellette lépkedő boszorkány arcát, hátha abból meg tudja állapítani, mekkora bajban van. Ám a mindig szigorú arcról szinte lehetetlen volt olvasni. Úgy tűnt, most tényleg nem ússza meg egy dorgálással, pedig volt annyira jó kapcsolata a professzor asszonnyal, hogy ha McGalagony akarta volna, könnyedén elsimíthatta volna az ügyet. Molly ebből arra következtetett, hogy a mardekárosok nagyon eltúlozták az este megvívott párbaj részletezését, ami nem is volt nevezhető igazi párbajnak. Végiggondolva az estét, ha Arthur nem lépett volna közbe, akkor sokkal nagyobb zűrben lenne. Abban a pillanatban nagyon mérges volt a fiúra, de rájött, hogy már egyáltalán nem haragszik rá, inkább hálás neki mindazért, amit érte tett. McGalagony a szeme sarkából vette észre a lány hirtelen megtorpanását. Most már szemben álltak egymással, és lehullott a közönyösség álarca a boszorkány arcáról. Molly mérhetetlen kiábrándulást látott professzora szemében. Sírni támadt kedve, mert nem akart csalódást okozni kedvenc professzorának. Hirtelen elkapta pillantását, hogy ne kelljen ezt látnia. Kutatta az emlékeiben, hogy McGalagony valaha is nézett-e így rá, de nem talált ilyen eseményt. Még soha nem látta ilyennek. Dühös az igenis sokszor volt, de csalódást még soha nem okozott. Molly érdekesebbnek találta a cipője tanulmányozását, és még akkor sem nézett a tanárnő szemébe, amikor az végre megszólalt.

- Tudnom kell, Miss Prewett, hogy mi történt pontosan múlt éjjel. – Erősen megnyomta a pontosan szót, így a lány sejthette, ezúttal nem fogadja el a hazugságait, nem mintha hazudott volna valaha is neki. Igyekezett mindig őszinte lenni kedvenc professzorával.

- Tegnap este későig tartott az edzés… – kezdte volna, de McGalagony félbeszakította:

- Tudomásom szerint, csapattársai már mind aludtak, amikor maga még az iskolában bolyongott, jócskán a takarodó után!

- Nem bolyongtam! – kérte ki magának emelt hangon és felháborodottan a lány, erre a számonkérésre. McGalagony penge vékonyra préselte össze a száját, és megemelte szemöldökét, így Molly gyorsan kijavította magát: - Nem bolyongtam a kastélyban, tanárnő. Mindössze annyi történt, hogy még a pályán maradtam gyakorolni egy kicsit, miután a többiek elhagyták az öltözőt. – McGalagony szája sarka megrándult, ebből Molly arra következtetett, hogy mosolyát sikerült még éppen idejében elrejtenie előle. McGalagony élt-halt a mágusok sportjáért, persze Molly is tudta jól ezt a nyilvánvaló tényt, és az, hogy ezt hozta fel kifogásként nagyon is tetszett a professzorasszonynak. Ahogy ránézett a szigorúan előtte álló házvezetőnőre, megint tizenkét évesnek érezte magát. Eszébe jutott, ahogyan akkor először négyszemközt beszélgettek a kviddicsről. Élénken élt benne a kép, ahogyan McGalagony felajánlja az egyik hajtói posztot, és ő boldogan igent mond.
Aznap délelőtt volt a kviddicsválogató, és Molly teljesen összetört, mert hiába edzett oly’ sokat a nyáron, mégsem jutott be a Griffendél csapatába. Először és utoljára McGalagony is részt vett a szemrevételezésen, és nem volt elégedett az új csapatával. Molly a későbbiekben szerette azt képzelni, hogy a tanárnő csakis azért ment ki aznap a pályára, hogy lássa az ő teljesítményét. Nem sokan tudták a tanárnőről, hogy mielőtt a Roxfortban kapott volna átváltoztatástan tanári állást, a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, és Gideont, a bátyját vették fel a helyére távozása után. Persze Molly nem igen faggatózott a bátyjától, hogy mennyire vannak jóban, de a professzor gyakran vacsorázott náluk, s amíg ő otthon volt, gyakran futottak össze Muriel néni házában is. Csak évek múltán jött rá, hogy Gideon keresve se találhatott volna jobb barátot magának. Így fordulhatott elő, hogy Minerva McGalagony ott találta magát háza kviddicsválogatásán, és legjobb barátja húgának teljesítményét mérlegelte. Azon a délelőttön hat új játékost kerestek a Griffendél számára. A csapatkapitány mindössze negyedéves volt, és saját barátait kívánta a csapatba, akik ráadásul nem is voltak annyira ügyesek! Akadtak náluk sokkal ígéretesebb játékosok. Molly Prewett azonban messze túlszárnyalta az összes jelentkezőt. A tanárnőt teljesen lenyűgözte a boszorkány teljesítménye, és mindent bevetett, hogy vörös talárban lássa a kis boszorkányt, új seprűvel a kezében, a Griffendél csapatában. Természetesen nem csalódott a lányban, bár abban az évben még nem nyertek. McGalagony tudta jól, hogy nem mehet minden tökéletesen már az elején, előbb össze kell szoknia a csapatnak, és ez így is lett. Ma végre megnyerték a kupát.

- Nagyon fáradt voltam, nem is tudom, hány óra lehetett, de belebotlottam Bellatrix Blackbe és a mardekáros különítményébe.

- Értem. És ezek után mi történt?

- Hát… megfenyegettek, sértegettek és párbajra hívtak. Majd Arthur Weasley sietett a segítségemre, és együtt harcképtelenné tettük őket, utána pedig elfutottunk. Ennyi történt se több, se kevesebb. Nem tudom, hogy Black mit mesélt be Lumpsluck professzornak, de nyilvánvalóan hazugság volt! – Molly nem is vette észre, de a végére már valósággal kiabált a hirtelen feltámadt haragtól.

- Elhiszem magának, Prewett kisasszony, de kérem, higgadjon le. Nem lenne tanácsos, ha az igazgató úrnak ilyen állapotban mondaná el a történteket – nézett rá szigorúan a tanárnő. Ezzel a mondattal befejezettnek tekintette a társalgást, és elindultak eredeti céljuk felé. Molly még soha nem látta az igazgatói irodát belülről, de azt nagyon is tudta, hogy hol található. Egy hatalmas kőszörny takarta el a kíváncsi tekintetek elől, és ha a megfelelő jelszót mondtuk neki, akkor félreugrott, és egy mozgólépcsőn felvitte Dumbledore irodájába. Amikor McGalagony megmondta a jelszót, leesett az álla. Már a Kövér Dáma jelszavai is komolyan elgondolkoztatták a portré épp eszét illetően, de ez még rajtuk is túltett:

- Színesen sercegő szalonna – Molly alig bírta leplezni hirtelen támadt jókedvét. Mindig is tudta, hogy az igazgatónak enyhén szólva furcsa ízlése van, na de ez?! Végül sikerült megreguláznia arcizmait, mert a helyzet megkövetelte a komolyságot. Elérték a szoba ajtaját, és Molly hangosan fújta ki a levegőt, ekkor professzora ránézett, és bátorításként megszorította karját. Feltárult az ajtó, és a tanárnő elengedte a boszorkány kezét, együtt léptek be a szobába. Úgy tűnt, hogy mindenki csak rájuk várt.

Ott voltak a mardekárosok, Lumpsluckkal az élen, Bellatrix Black, Rodolphus Lestrange, Lucius Malfoy. A negyedik tagot nem látta, és elképzelése sem volt, hogy hol lehet. Hiába voltak évfolyamtársak, még a nevét sem tudta az illetőnek. Neki minden Mardekár-házbeli egyformának tűnt, látásból ismerte őket, de szóba soha nem elegyedett velük. Kivételt képezett persze Black, aki szinte követelte a figyelmét egy-egy undok megjegyzéssel vagy bármivel, amivel sikerült felbosszantania a hirtelen haragú lányt.

Jelen volt még Arthur Weasley is, egyedül ácsorgott a szoba másik végében, és nagyon magányosnak látszott. Érzelmeket nem tudott leolvasni az arcáról, pedig Molly kíváncsi lett volna, hogy haragszik-e rá a történtek miatt. Arthur könyvet tartott a kezében, nem tudta leolvasni a címét, ám szinte biztos volt benne, hogy valami muglikkal kapcsolatos dolog lehet. Végre az igazgató is megszólalt, nem hagyta őket az ajtóban ácsorogni.

- Kerüljenek csak beljebb, Minerva és Prewett kisasszony! – szólította meg őket Dumbledore. Két kezét a széke karfáján tartotta, sátorként támasztotta össze hosszú ujjait, és pajkosan nézett rájuk félhold alakú szemüvege fölött. Molly észre sem vette, mikor került a kezébe, de pálcájának egyetlen intésére két kényelmes széket termett elő a semmiből.

McGalagony végül úgy döntött, hogy nem ül le, átadta a helyét Arthurnak, és a két szék között helyezkedett el, karját védelmezően a háttámlára helyezve. Kicsit olyan volt, mintha szárnyaival óvná őket, bár a tanárnőt nem lehetett tyúkanyó típusnak nevezni, azonban mindenre elszántan igyekezett védeni a diákjait.

- Dumbledore professzor – szólalt meg, mikor elhelyezkedek –, Prewett kisasszony elmesélte nekem a saját szemszögéből a múlt éjszaka eseményeit, és biztos vagyok benne, hogy maga is kíváncsi néhány elhallgatott részletre, amelyet…

- Na de, McGalagony professzor! Csak nem hazugsággal vádol minket? – A közbeszóló természetesen Bellatrix volt, aki most sem tudta befogni a száját. Molly őszintén nem tudta, hogy vajon a Black lányok milyen nevelést kaptak otthon, de Bellatrix viselkedése nem hagyott kétséget benne. Ellenben az is lehet, hogy testvérei közül egyedül ő nem volt fogékony az illemre, mert minden egyes találkozásuk alkalmával bebizonyítja, hogy őt nem érdekli semmi, pedig az aranyvérű lányoktól ez alapkövetelmény.

- Eszembe sem jutott, Black kisasszony – mosolygott kényszeredetten McGalagony –, csak bátorkodtam jelezni iskolánk igazgatójának, hogy nem minden pontosan úgy történt, ahogy maga állítja, és talán meg kellene hallgatnia a másik fél történetét is, mielőtt döntést hozna és… – A professzorasszony mondandójába megint közbevágtak, de ezúttal nem Bella, hanem az igazgató úr kért szót:

- Ugyan, ugyan, kedves Minerva – ingatta a fejét Dumbledore, és előredőlt az igazgatói széken, mélyen a kollégája szemébe nézve –, csak nem azt képzeli, hogy nem akartam a maga diákjait is meghallgatni? Ezért kellett idejönniük ilyen sürgősen. – Dumbledore elgondolkozott, és csak egy nagyon hosszú hatásszünet után folytatta – Őszintén szólva nem igazán értem, hogy miért engem kerestél fel, Horatius. Ezeket az ügyeket, ha jól tudom, a házvezetők elintézik egymás között.

- Így is van, Albus, de most a diákjaim súlyosan megsérültek! – Molly úgy érezte, hogy Lumpsluck erősen túloz, mert ő viszont egyetlen karcolást sem látott rajtuk.

- Mivel külső sérülést nem látok a diákjaidon, felteszem, hogy a lelkük sérült, azon belül, pedig az önbecsülésük. – Dumbledore szája sarka vészesen felkunkorodott, és Mollynak is a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy leplezni tudja vigyorát. A lány nem volt benne teljesen biztos, de úgy tűnt neki, mintha az igazgató rákacsintott volna! Vagy csak képzelődött, és csupán hunyorgott a professzor?

- Albus… – hápogott Lumpsluck professzor. – Ez a viselkedés nem jellemző rád. Követelem, hogy vegyél minket komolyan! Négy diákomat sérelmek érték a múlt éjszaka, és az elkövetőknek meg kell érte fizetnie! Én a büntetőmunkát javasolnám…

- Horatius, nem gondolod, hogy ez túlzás? A mardekárosaid sem annyira ártatlanok az ügyben, és tényleg nem történt bajuk.

- Minerva, nekem az a dolgom, hogy megvédjem a diákjaimat, és épp a kötelességemet teljesítem. A kedves Mollynak még meg tudnék bocsátani, de a Weasley-fiúnak ezt a tettét már nem lehet elnézni. Botrányos, hogy miket művel. Egyszerűen botrányos…

Molly meg sem tudott volna szólalni a döbbenettől, még ha akart volna sem. Egyszerűen nem értette, hogy az öreg Lumpsluck vajon miért próbálja besározni Arthurt? Hiszen nem tett semmi rosszat! Ez égbekiáltó igazságtalanság volt. Ha valakit hibáztatni kellene a történtekért az ő maga, nem Arthur!

- Professzor úr, pontosan mivel is vádol minket? – Haragja ellenére Molly hangja egészen jámbornak tűnt, ahogy feltette a kérdést a bájitaltan tanárának.

- Azzal, hogy lesből támadtatok az őrjáratot teljesítő prefektusaimra, pusztán szórakozásból! Esélyt sem adtatok, hogy védekezzenek, és használják a pálcájukat. – Lumpsluck még szólásra nyitotta a száját, de döbbenetében nem tudta folytatni mondandóját. Molly Prewett ugyanis úgy kacagott, hogy majdnem leesett a székről. Mert igazán fel akart készülni minden szóba jöhető hazugságra, de ez azért mégis túlszárnyalta az összes lehetséges variációt, amit másodpercek alatt futatott le a fejében. Még hogy lesből támadni? Ezzel Bella átlépte a határt.

Albus Dumbledore nézte a szeme előtt kialakuló vitát, és nem tudta, hogy mit is tegyen, mit várnak tőle. Minervának adott igazat, ez tényleg semmiség volt, és szerinte sem kellene így felfújni az ügyet, de Horatius nagyon elszánt, és nem lehet megmásítani az elhatározását. Molly vidámsága egyértelműen arra utalt, hogy a Bellartix által előadott történet szín tiszta hazugság. Persze, tudta ezt ő magától is, a lány arcára volt írva minden kiejtett szó után, hogy nem mond igazat, de azért remélte, hogy van valami valóságalapja a történetnek. Ismerte azonban Horatiust annyira, hogy tudja, addig nem hagyja békén, amíg nem teljesíti követeléseit. Szörnyen makacs bájitaltan tanárral hozta össze a sors. Pályafutása alatt még nem volt dolga ilyen esettel, pedig nem tegnap kezdett el tanítani. Minden szem rá szegeződött, várva a döntését. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy mugli filmben, amikor a főhős megvilágosodik, és feje felett felgyullad egy villanykörte.

- A problémát nagyon könnyen orvosolhatjuk. Nem kell mást tennünk, csak mindenkinek egy egyéni feladatot találni.

- Úgy érti, hogy büntetőmunkára küld? Mindenkit? – kérdezte Malfoy, aki a szobába lépése óta először szólalt meg, amit Bella egy gyilkos pillantással jutalmazott. Molly nem ismerte a lányt, de ha tippelnie kellett volna, azt mondta volna, hogy Bella megfenyegette a fiúkat, ne merjenek mondani semmit, mert nagyon megbánják. A tegnapi esetből tanulva, nyilván nem szívesen adta ki a kezéből az irányítást.

- Ahogy mondja, Mr. Malfoy – kedélyeskedett Dumbledore.

- Mégis milyen alapon, ha szabad kérdeznem, Albus? – háborodott fel Lumpsluck professzor.

- Azért, mert varázsoltak a folyosón, kedves Horatius. Ha megszegjük a házirendet, akkor viselnünk kell a következményeit tetteinknek. Nem látok hát más módszert, mint azt, hogy Apollyonra bízzuk a büntetőmunka meghatározását. Mindenki jelentkezzen nála, és majd megbeszélitek a részleteket. Ez így igazságos. Esetleg javasolnám a holnap estét, hogy mihamarabb túl legyetek rajta.

- Igazán remek ötlet, Albus! – nevetett fel a bájitaltan tanár. – De meg tudnád nekem mondani, hogy a Mardekár ház itt jelen levő diákjai mikor varázsoltak a folyosón a tegnap este folyamán?

Ekkor pedig Bellatrix Black arcán megjelent valami, amit Molly ördögien gonosz vigyornak nevezett.


ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ


Arthur nagyon kíváncsi volt, hogy Molly vajon merre járhat, ugyanis a szeme sarkából látta, hogy a boszorkány nem a klubhelyiség felé vette az irányt. Megfordult a fejében, hogy utána megy, de hamar elvetette az ötletet, ugyanis a lány nagyon feldúltnak tűnt. Molly valósággal elcsörtetett a folyosón, és mintha motyogott is volna magában. Bizonyára ez lesz élete első büntetőmunkája, pont mint neki. Persze, ezt a világ minden kincséért sem vallotta volna be bátyjának, Biliusnak, aki olyan bajkeverő volt, hogy hét év alatt, amit a varázslóképzőben töltött, minden napra jutott egy-egy elvégzendő büntetőmunka. Otthon azt mesélte testvéreinek, hogy már nem is egy estét kellett Apollyon Pike-kal eltöltenie, mert megszegte az iskola házirendjét. Persze, ez hazugság volt. Még soha nem követett el olyan súlyos szabályszegést, amiért vállalnia kellett volna a következményeket. Hirtelen felvidult attól a gondolattól, hogy talált egy hasonlóságot önmaga és a Prewett lány között. Azért, hogy tovább fokozza jókedvét, maga elé idézte Belláék arckifejezését, ahogy megtudták, megússzák egy estés büntetőmunkával a kis kalandot. Annyira felfújták az egész „párbajt”, és minimum azt szerették volna elérni, hogy csapják ki őket a Roxfortból. Ha Dumbledore nem simítja el az ügyet ilyen gyorsan, bizonyára Malfoy-papa fülébe jut, hogy megtámadták a drága fiacskáját, és drasztikusabb módszerekhez folyamodik. Persze, ez mind nevetséges. Arthur utálta az olyan elkényeztetett aranyvérű ficsúrokat, mint Malfoy. Az olyan kölyköket, akiknek az apja mindent megvesz, akiknek alig fér bele a Gringotts banki széfjébe a sok ezer galleon, akiknek nem kell keményen dolgoznia a megélhetésért. Tisztában volt vele, hogy ezeknek a családoknak az élete sem fenékig tejfel, de akkor is irigyelte őket. Nem tehetett róla. Annyira gondolataiba merült, hogy észre sem vette, hogy a Kövér Dáma portréja várakozón tekint rá, és a jelszóra vár.
- Kiméra tojás – mondta a festmények, de a maga részéről nem értette, hogy a Dáma milyen oknál fogva talál ki ilyen jelszavakat?! Semmi értelme az egésznek, ahogy öregszik a festmény, annál borzalmasabb lesz a kreativitása.

Amikor Arthur belépett az ajtón, hatalmas hangzavar fogadta. Az igazgatónál lejátszódott közjáték szinte el is feledtette vele a Griffendél győzelmét. Azt tervezte, hogy elmegy a könyvtárba, mert a bűbájtan házi dolgozatából hiányzott még hetven centiméter, amit meg kellett írnia hétfőre. Azonban, ahogy körbenézett látta, hogy ez nem a legalkalmasabb időpont a házi dolgozat elkészítésére. A griffendélesek tomboltak, és Arthur nyilván nem számíthatott Bianca segítségére, egyedül kell megoldania a problémát. Szemet hunyt a kisebb szabálytalanságok felett, de amikor előkerült egy üveg Lángnyelv whisky, akkor szigorúan elkobozta az italt, és lefújta a bulit, mindenkit a hálókörlete felé terelt. Háztársai nem éppen kedves szavakkal illették, szerintük még túl korán volt a lefekvéshez. A fiú azzal érvelt, hogy örüljenek, amíg őt látják és nem McGalagonyt. Ez valahol igaz volt, de aznap este a házvezetőnőnek eszébe sem jutott a griffendélesek körmére nézni, annyira örült, hogy végre az ő háza nyert, és nem kell másnap Horatius dicsekvését hallania a mardekárosok bravúros győzelme miatt.

Végignézett a kiürült klubhelyiségen, és úgy döntött, nem árt kiszellőztetnie a fejét. Egy ilyen nap után nagyon is ráfért a friss levegő.



ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ


Molly fejéből gyakorlatilag minden aznapi öröme kiröppent. Úgy érezte, hogy most egyedül kell lennie, különben valami olyat mondana, amit később nagyon megbánna. Így történhetett, hogy mikor kiszabadult Dumbledore professzor irodájából, egyenesen a kastély udvara felé vette az irányt.

- Ó, Merlinem, miért teszed ezt velem? Komolyan mondom, hogy nem értelek. Büntetőmunkára, ezért? Az öreg Lump is teljesen bekattant! Miért kellett így felfújni ezt az ügyet? Színtiszta önvédelem volt, amit tettünk. Egyébként sem lett komoly bajuk, semmi olyan, amit a javasasszony ne tudott volna gyógyítani. Ez annyira igazságtalan!

Elhatározta, hogy nem fog sírni. Élete során átvészelt nagyobb dolgokat is ennél, egy csepp könny nélkül is. Elvégre már nagylány. És nem szabad sírnia.

Annyira el volt foglalva saját magával, hogy azt sem látta merre megy, amíg bele nem ütközött valamibe. Pontosabban valakibe.

- Szervusz, Molly, de rég nem láttalak! – vigyorgott rá az illető, majd hirtelen elkomorult, látva a dühtől és a visszatartott könnyektől csillogó szemeket. – Hát veled meg mi történt?


2012. július 8., vasárnap

Harry Potter: Megmentő vagy csaló? 4. fejezet

Megérkezett a negyedik fejezet is, amely többek között Marge néniről, Remus Lupinról, Sirius Blackről szól. Kicsit rövidebb, mint a megszokott, ezért bocsánat. Köszönöm az előző fejezetekhez írt kritikáitokat, remélem, tudjátok, hogy nagyon ösztönzőek tudnak lenni :P Szóval ha most is kapok sokat, akkor lehet, hogy előbb neki látok megírni az 5. fejezetet ;)



4. fejezet
Ismeretségek, avagy bárcsak sohasem találkoztunk volna

Mint mindig, Harry most is nagyon szívesen tért vissza nagynénje házába. Dursleyék viszont egy csepp lelkesedést, vagy örömöt nem mutattak irányába. Hiába, az a tizenegy év, amit náluk töltött, minden csínytevésével együtt sem nevezhető kellemesnek a család számára. Harry persze annál jobban élvezte ezeket a nyaralásokat, érthető módon, hiszen a mágusiskolában nem adtak neki annyi szabadságot, mint a muglik. Bár ő tudta, hogy varázserejét nem használhatja, viszont nevelőszüleinek fogalma sem volt erről. Természetesen ezt a helyzetet Harry ki is használta. Dursleyék folyamatos rettegésben éltek, leginkább attól tartván, hogy Harry végez drága fiacskájukkal, Dudleyval. A két fiú nem nagyon barátkozott egymással, ez persze nem csoda, hiszen Harryben még élénken éltek a pókos incidens előtti idők, amikor a fiú mindig terrorizálta. Természetesen a kis túlélő sem teljesen ártatlan ebben a kérdésben! Sőt! Minél inkább felnőtt lett, annál jobban igyekezett megkeseríteni „szeretett” unokaöccse mindennapjait. Ehhez pedig nem átallott minden eszközt felhasználni. Természetes hát, hogy Dursleyéknél is meg volt az a bizonyos határ, amit Harry mindig csak félve és óvatosan lépett át, DE (ezt hangsúlyoznom kell) igenis átlépte. Egy napon már nem bírták tovább, és segítséget kértek.

Dumbledore-hoz hiába fordultak volna, az öregember már régen nem foglalkozott azokkal az emberekkel, akikre a varázsvilág megmentőjét bízta – legalábbis ő ezt hangoztatta Harryről. Ez is azt mutatja, milyen képmutató is volt valójában az öregember. Mindenkivel elhitette, hogy a muglik jogainak legfőbb pártfogója. Mégsem törődött a legfontosabb varázstalan emberekről akik, annak a gyermeknek az életének útját egyengették, aki a nagy Albus Dumbledore szerint legyőzi őt, Akit Nem Neveztünk Nevén.

Felmerült még, hogy Mrs. Figgre bízzák Harryt – ez sem lett volna kézenfekvő megoldás, hiszen Arabella (már sokadszorra mondta ezt, de most tényleg) végleg feladta a küzdelmet, és kijelentette: ,,Ez a gyerek – akárki legyen is – soha többet nem teheti be a lábát a házamba! Ne is próbálkozzanak, én befejeztem!” Azzal Petunia orrára csapta az ajtót, a csattanás majdnem olyan hangosra sikeredett, mint az előbbi kirohanása. Petunia persze teljesen megdöbbent, ugyanis szegény, öreg, de kedves Mrs. Figg azelőtt soha nem tett volna ilyet. Csak később jutott el odáig, hogy a teljes kétségbeesés első jelei mutatkozzanak rajta.
Nem maradt semmilyen más lehetőség, egyedül Marge Dursley. Marge, Vernon nővére, történetesen nagyon jóban volt Harryvel. Legalábbis annyira igen, hogy egy kicsit megfékezze és beszélgessen vele, ha a fiúnak egy kis lelkisegélyre volt szüksége. Persze ez régen volt. Még azelőtt, hogy kiderült volna, Harry kicsoda, micsoda. Petunia és Vernon nem mondták el azt az aprócska tényt, hogy Harry nem egy Londoni javítóintézet diákja, hanem egy, a muglik számára ismeretlen helyen tanul. Ismerve a Potter fiút mindenki elhitte, hogy egy szigorú szabályok szerint működő iskolában tölti az évet immáron két esztendeje. Harry pedig még élvezte is a kialakult a helyzetet! A szomszédokat gyakran ijesztegette különböző rémtörténeteivel. Elképesztő meséket talált ki a katonás szigorról, s arról, hogyan csent egy kis élelmet a konyháról, és ezért nem kevesebb, mint 30 botütést kapott. A muglik kivétel nélkül minden szavát elhitték, és heteken át csámcsogtak a szaftosabb részleteken.  A Privet Drive-ot keresztül-kasul bejárták a történetei, és felteszem, hogy a muglik erősen kiszínezve adták tovább értesüléseiket, de nem tudhatjuk pontosan, a Potter fiú hogyan adhatta elő nekik a hazugságait. A kedves olvasók nem is tudják elképzelni, hogy miket hallottam a szomszédoktól! De én nem szándékozom bemocskolni ”a nagy megmentőnk” nevét!

Harry tisztában volt azzal a ténnyel, hogy soha nem lesz ugyanolyan a kapcsolata kedves nénikéjével, Marge-dzsal, mint azelőtt, hogy elkezdte volna az első évét a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Amióta megkapta a roxforti levelét, azóta még csak nem is látta a nénit. Meglepő módon semmi csínyt nem követett el ezen a napon, legalábbis olyat nem, ami a mugliknak szemet szúrt volna. Különös véletlen, nemde? Mi lehet ennek az oka?

A kérdést nagyon könnyen megválaszolhatjuk.

A tizenhárom éves Harry Potter sajnos mély depresszióba esett, mert nem tudta, hogyan viszonyuljon Marge nénihez. Soha nem dicsekedheti el neki mindazt, amit tanult, a sportsikereket, és azt, hogy már másodszor nyerték meg a házkupát, természetesen neki köszönhetően. Nem lesz már semmi, amit elmondhatna, hiszen mindig ugyanoda lyukadnának ki: a varázslathoz. Aggódott azért is, mert tudta, Marge néni érezni fogja, hogy nem mond el neki mindent, faggatni fogja, kéri majd, hogy avassa be, azt mondván, nem árulkodik senkinek. Száz százalékosan megbízott benne, és tudta, nem árulná el még a saját bátyjának sem a teljes igazságot, amit megoszt vele. De arról, hogy varázsló még neki sem beszélhetett. Ilyen gondolatok foglalkoztatták éjjel és nappal, hogy szinte alig aludt, és valóságos inferusként bolyongott a házban. Az idő múlását viszont nem tudta megállítani, és egyre közeledett az óra, amikor Vernon bácsi nővérének érkezését várták.

Végül megérkezett a nagy termetű néni. Harry eleinte nagyon zavart volt, és a vacsora elfogyasztása közben kezdte egyre kínosabban érezni magát. Ez nem csoda, hiszen Marge néni vizslató szemei elől nem tudott elbújni. Igyekezett minél szótlanabbnak lenni, hogy ezzel is üzenjen nagynénjének, nem akar vele beszélgetni. A nő viszont nem vette a lapot (ahogy a mugliknál szokás mondani). Rögtön vacsora után félrehívta Harryt. A fiú azonban nem ment vele, jól tudta, hogy felesleges, mert semmit sem fog mondani neki, amiért félre kéne vonulniuk. Ezt a nagynénje tudtára is adta, aki elhűlve hallgatta őt.

- Harry, biztosan nem akarsz beszélgetni? Attól a te lelkednek is jobb lenne. Elmondhatnád mi bánt, és megkönnyebbülnél. Én csak jót akarok neked.

Petunia és Vernon valószínűleg már az elején sejtették, hogy nem egészen jó ötlet a kedves nagynéni szeretetét ráuszítani Harryre. Mégis megtették, és ennek beláthatatlan következményei lettek. Marge kérdezett, ám Harry makacsul hallgatott. Nem lehetett belőle egy kukkot sem kihúzni. Végül persze betelt a pohár: Harry annyira dühbe gurult a rá záporozó kérdésektől, hogy varázslathoz folyamodott! Annak ellenére, hogy teljes tudatában volt annak, hogy az iskolán kívül tilos a varázslás! Ez is mutatja Harry Potter épp elméjének hiányát. Nem higgyük azt, hogy az a fiú egy szent! Bizonyára sokan elhűlve olvassák azt, hogy a kis túlélőnek, a Kiválasztottnak, ennyire labilis lenne az idegrendszere, de így van. A külvilág felé persze nem mutatja, hiszen Lockhart professzortól remekül megtanulta, hogyan tartsa fenn a hírneve épségét. A nyilvánosság előtt a világ megmentőjét játssza, már tapasztaltuk jó párszor, de a családias környezetben egyszerűen őrült módjára viselkedik. Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy beutalót kellene kérnie a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba.

A varázslat következtében Marge néni olyan lett, mint egy lufi. Szépen lassan elkezdett felfújódni.  Bárki remek tréfának tarthatná, ismerve Harry közönségnek mutatott vicces, csínytevő arcát. Akkor a Mágiaügyi Minisztériumnak sikerült eltusolnia ezt a kellemetlen ügyet. Kitörölték a muglik és a nagynéni memóriáját, így nem emlékeztek a történtekre. Ám egy informátor mégis akadt, aki elmesélte ezt a felettébb furcsa históriát. Az informátor neve eltitkolását kéri, hiszen ha megtudná a nagy nyilvánosság, hogy a nagy és szentéletű Harry Potter ellen beszélt, akár az állását is elvesztheti! Felháborító, hogy a varázslótársadalom mennyire példaképének tekinti Pottert. Könyvem írása közben arra próbálom ráirányítani a kedves olvasók figyelmét, hogy a Kiválasztott bizony nem tévedhetetlen, és még ő is követhet el hibákat. Természetesen mindenki hibázhat. De ez Potter esetében elég gyakran előfordul (amiket persze vagy nem hoznak nyilvánosságra, vagy pedig eltusolják az ügyeket).

Harry megbabonázva nézte a varázslata miatt károgó-meglepett-felfújt nénikéjét, és közben felidézte a régi kellemes emlékeit vele kapcsolatban. Már az érkezése előtt is tudta, hogy ezentúl a bizalmas és végtelen szereteten alapuló kapcsolatuk a nagynéni-unokaöccs státuszba került, és már semmi nem hozhatja vissza a kellemes beszélgetéseket, a megértő szeretetet. Furcsa, hogy nem voltak vérrokonok, de mennyire különleges volt a viszonyuk. Szegény Marge valahol mélyen (nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, mélyen), talán meg nem született fiát látta Harryben. A fiú pedig bizonyára érezhette és élvezhette egy kicsit az anyai gondoskodást, amit Petuniától mindenféle formában elutasított, hiába is igyekezett egy darabig annyira kitartóan a kedves nagynéni.

Harry az egyre jobban az égbolt felé távolodó nagynénjére tekintett és érezte, hogy ők is ilyen gyorsan messzire kerülnek a másiktól. Egyszerűen nem bírta tovább már majdnem elsírta magát, de nem mutatta mennyire fáj ez neki. Főleg nem Dursleyék előtt! Nem hagyja, hogy Dudley élete végéig ezzel szekálhassa.
Aznap este egy szál ládával és a bagolyketrecével a hóna alatt hagyta el a Privet Drive négyes számú házát, ahonnan még mindig jól hallható volt Vernon Dursley óbégatása a nővére után. Szinte észre sem vették a távozó nevelt fiukat. Harry egy része örült ennek, nem akart búcsúzkodni azoktól az emberektől, akik folyton csak szidják, a csínytevései miatt, és akiket soha nem tekintett a családjának, bármennyire is próbálkoztak azok.  Petuniát természetesen (utólag) nagyon bántotta a lelkiismerete, amiért hagyta elmenni nevelt fiát. A mugli rendvédelemhez persze nem futhatott azzal, hogy eltűnt a varázsló unokaöccse, és fogalma sincs, hol van, merre jár. Így továbbra is maradt az eszeveszett aggódás a fiú után.

Aznap este Harry csak rótta az utcákat, ténfergett jobbra-balra, és nem tudta, hova mehetne. Mivel Ronnak és Hermionénak minden mozdulatukról be kellettek számolni a leveleikben, így Harry tudta, hogy Ron Egyiptomban, Hermione pedig Franciaországban nyaral a családjával. Tehát senkihez sem fordulhatott. Valóságos rejtély az, hogy miként jutott el a Foltozott Üstbe, mivel szemtanúk állítják, hogy a nyári szünet utolsó heteit a jobb napokat is látott, fogadónak sem igazán nevezhető helyen töltötte. Érthetetlen számomra továbbá az is, hogy hogyan volt képes egy ilyen helyen megszállni? Köztudott volt ugyanis, hogy Harry James Pottert privet drive-i otthonában naponta legalább egyszer, esetenként többször, tejben-vajban fürösztöttek.  A Foltozott Üst-beli ellátás pedig, korántsem üti meg ezt a szintet. Sőt! Kész csoda, hogy az otthoni koszt után meg bírta enni azt a trolltakonyt, amit az Üst felkínált neki.
Ezeket az ínséges heteket megélve, Harry jogosan vonhatta le a következtetést, hogy bárcsak soha ne találkozott volna Marge Dursleyvel, minden baja legfőbb okozójával!

Amíg a Foltozott Üstben tartózkodott, Harry gyakran bájolgott a vendégekkel. Elővette a már korábban tanult, behízelgő modorát, és elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kamatoztassa a Lockharttól ellesett praktikákat. Mivel sikerült szinte mindenkinek a kegyeibe férkőznie, hamar értesült az akkori nagy szenzációról, nevezetesen arról, hogy a gyilkos Sirius Black megszökött az Azkabanból. Az informátorai azt is elárulták neki, hogy a szökevény valószínűleg rá vadászik. Soha nem hallott azelőtt Sirius Blackről, de az még neki is egyértelműnek tűnt, hogy veszélyes lehet rá nézve. Ekkor döntött úgy, hogy sürgősen hazarendeli a megérdemelt pihenésüket töltő barátait, hogy vigyázzanak rá. Ron és Hermione természetesen olyan gyorsan hazautaztak, amennyire csak tudtak.

Sirius Black elől azonban nem lehet elbújni.

Harrynek erre rá kellett volna jönnie. Közeledett a Roxfort Expressz indulásának a napja, és bár még mindig foglalkoztatta a szökésben lévő varázsló, nemsokára egészen más kötötte le a figyelmét. Nevezetesen az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár, Remus Lupin professzor. A Potter fiú akkor, még nem tudta, hogy Lupin apja egyik csodálója volt. Legalábbis Dumbledore így tudta, és azért alkalmazta a férfit, mert úgy látta, hogy a kisfiúnak szüksége van valami kapocsra a szüleivel. Egyesek szerint a vaskalapos tökfilkó remek emberismerő volt. Kérdem én, hogy ha rendelkezett ezzel a csodás képességgel, akkor miért nem jött rá, hogy Remus Lupin tiszta szívéből gyűlölte James Pottert? Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért? Nyilvánvaló, hogy Lupin megvetette a Griffendél bajnokát népszerűsége miatt, ami neki soha nem adatott meg. Mivel Harry nagyon hasonlított apjára, Lupin őt sem szívlelhette. Újra előtörtek azok a fájdalmas iskolai emlékek, amiket Remusnak át kellett élnie a kócos bálvány miatt. Kézenfekvő volt hát a megoldás, hogy Harryn fogja megbosszulni sérelmeit.

Mivel Harrynek a tantárgy nem okozott gondokat, naivan azt hitte, hogy csakúgy, mint előző tanévben, nem kell majd semmit csinálnia az órákon. Ebben óriásit tévedett. Lupin haragjának tüze már a vonaton megégette. Abban az időben az a hír járta, hogy Sirius Black Harry után megy a Roxfortba. Így az Azkaban őrei is a mágusiskola felé vették az irányt. Talán Merlin akarata volt, hogy az új professzor, Harry és hűséges talpnyalói (Ron és Hermione) egy fülkébe kerültek. Amikor a dementorok felszálltak a vonatra, Lupin szándékosan, a gyűlölete segítségével, az ő fülkéjükbe irányította a félelmetes lényeket.  Ő maga könnyűszerrel el tudott bánni a dementorral, ám egy harmadéves tanulónak ez minden bizonnyal meghaladja a képességeit, még abban az estben is, ha az illető nem más, mint a híres Harry Potter.
Lupin ezek után abban a szerepben tetszelgett, hogy ő mentette meg a kis túlélő életét. Ezzel a gesztussal, akaratán kívül, Harry csodálatát is kivívta. Innentől kezdve úgy járt utána a griffendéles, mint egy kis kölyökkutya.

Bár ismét csak hiányolta Piton professzor társaságát, beérte Lupin közelségével is a professzor nagy bánatára. Megpróbált mindent, hogy levakarja magáról a kis piócát,(egyszer még egy kviddicsmeccs közepén is ráuszította a dementorokat, eredménytelenül) ám Harryt nem abból a fából faragták! Végül valahogyan mindketten túlélték az évet.

Legalábbis ezt hitték. Sirius Black csak az utolsó héten bukkant fel, Harry már csaknem meg is feledkezett rosszakarójáról. A szökevény csapdába csalta őt az egyik szolgálója (Ron) elrablásával. Harry pedig nem engedhette, hogy elveszítsen egy olyan kitartó és hűséges embert, mint Ron. Harry könnyűszerrel legyőzte a csontsovány, beesett arcú, betegeskedő, éhhalál szélén álló, kimerült varázslót, akinek még pálcája sem volt. Akkor azonnal át akarta adni a dementoroknak, hogy megkapja a csókot. Hermione azonban közbelépett. Még magának sem volt képes bevallani, de titkon szerelmes volt a fiúba és nem akarta, hogy olyan dolgot kövessen el, amit később nagyon megbánna. Igen jól olvasták, Hermione Harry lábai előtt hevert, olvadozott már csak a látványától is, és bármire hajlandó volt, ha Potter utasította. Bármire.

De Harry csak akkor vette igazán nagy hasznát a szegény lánynak, amikor következő évben elhatározta, hogy Bajnok lesz…