Kiből lesz a cserebogár?

Leírás: Rita Vitrol. Elgondolkoztál-e már azon, hogy miért lett olyan, amilyen? Miért kutatja ennyire megszállottan az igazságot, majd öltözteti fel más talárba? Miért feketíti be tisztes varázslók és boszorkányok nevét? Mi történhetett vele? Én elgondolkoztam rajta. Talán nem okozok meglepetést annak, aki nyomon követi a Megmentő vagy csaló? című történetemet azzal, hogy őt választottam a következő kisregényem főszereplőjéül. A történet egy cikksorozat, amelyet Beverly Braitwaite, Rita egyik csodálója vetett pergamenre. Folytatás érdeklődés szerint…

Mély fájdalommal tudatjuk a Reggeli Próféta olvasóival, hogy volt munkatársunk, Rita Vitrol nyolcvan éves korában elhunyt. Az idősödő boszorkány régóta nem lépett nyilvánosság elé, s úgy halt meg, hogy azt hitte, a varázsvilág elfeledte őt. Kérdem én, lehet-e egy olyan boszorkányt kitörölni az emlékezetünkből, mint ő? Számos elhallgatott információt köszönhetünk neki, amelyeket újságcikkekben vagy könyveiben (Hírnév és hazugságok - Albus Dumbledore élete; Harry Potter -Megmentő vagy csaló? ; A Sötét Nagyúr – Tiszta, mint a patyolat? Perselus Piton – Szélhámos vagy szent?*) írt meg. Rita egy különleges személy volt. Aki egyszer találkozott vele az soha nem tudta őt elfelejteni. Nagy űrt hagyott maga után a szerkesztőségben, miután úgy döntött, hogy a cikkek helyett, könyvek írásának szenteli életét. Rengeteget dolgozott, hogy elismerjék és emberszámba vegyék. Hirtelen halála pedig arra ösztönzött, hogy megemlékezzek róla. Tudniuk kell, hogy nagyon régóta követem Rita Vitrol munkásságát, és példaképemnek tekintem őt. Ezért választottam ezt a szakmát, és jelentkeztem a Reggeli Prófétához, ahol nagy szeretettel emlékezünk meg róla ma is. Mi, akik nap, mint nap vele dolgoztunk, nem ismertük őt. Nem tudtuk azt, hogy élnek-e rokonai, kivel tölti az ünnepeket, mit csinál munka után. Mint már említettem, én még csak nem rég csatlakoztam a Reggeli Prófétához, de Rita Vitrol egy legenda, és tényleg szinte minden nap szóba kerül a neve. Azt hittük mindannyian, hogy ismerjük, de nagyot tévedtünk. Valójában nem tudunk róla semmit. Édesanyám, Betty Braitwaite,személyesen is meginterjúvolta a Hírnév és hazugságok megjelenése előtt. Így mikor értesültem haláláról, szükségesnek éreztem, hogy megemlékezzek a kivételes tehetségű boszorkányról. Az eltávozottakról olyan közeli ismerősök szoktak írni, akik ismerték minden gondolatát barátjuknak. Én nem tartoztam Rita Vitrol közeli ismerősei közé, mégis úgy hozta a sors, hogy minden gondolatát ismerem. Én, Beverly Braitwaite, kezemben tartom Rita Vitrol tinédzserkori naplóját, amely megörökítette az utókornak gondolatait és a roxfortos éveit. Az első bejegyzés Rita életének egyik legmélyebb pontja, édesapja halála.

’62. augusztus 17.

Mostantól minden annyira más lesz. Egyszerűen érzem. És nem csak azért, mert szeptembertől a Roxfortba fogok járni. 
Meghaltál… 
Nem tudom, mihez kezdhetnék magammal ilyen egyedül, te bezzeg mindig játszottál velem. Anyu órák óta a szobájában sír, senkit nem enged közel magához. Még engem sem. Egyedül vagyok, és nagyon sötét van a szobámban.  
Kinek fogom felolvasni a meséimet? Te mindig meghallgattál. Anyut soha nem érdekelték a történeteim, pedig rajzoltam is hozzá. Anyu imádja a festményeket. 

’ Egyszer volt, hol nem volt ’ ¬– Az ő tündérmeséje is így kezdődött, ám a tündérmesék könnyen rémálommá válhatnak. Margarita Vitrol 1951–ben látta meg a napvilágot Maximilian és Miriam Vitrol első és egyetlen gyermekeként Spanyolországban. A szülők házasságuk első éveiben rengeteget utazgattak szerte a világban, így nem csoda, hogy Rita először csak tíz évesen lépett angol földre. A kis Margarita imádta az apját, anyjával viszont soha nem jött ki jól, aki végtelenül hiú és büszke személyiséggel áldott meg az ég, annak ellenére, hogy igen alacsony származású volt. Rátarti volt, de jogosan. Sikerült ugyanis megszereznie Marcus Vitrol mágiaügyi miniszter legidősebb unokáját. Hozzájárulhatott sikeréhez az is, hogy Miriam csodálatosan szép teremtés volt, és rajongásig szerette a férjét, ha lehetséges, házasságuk után még elbűvölőbb lett. Utazgatásaik során azonban Maximilian összeszedett egy olyan betegséget, amelyet az angol gyógyítók már nem tudtak kezelni a kór előrehaladott állapota miatt. Ekkor Miriam összeomlott. Alig tíz év házasság után elvesztette az egyetlen embert, akit valaha szeretett. Alkoholba fojtotta bánatát, és eltaszította magától Ritát, mint azt a naplórészletben olvashattuk. Érthető, hogy megsínylette azokat a napokat, de egy anyának nem szabadott volna eldobni magától a gyermekét még akkor sem, ha korábban sem ápoltak felhőtlen viszonyt. Az a hideg távoltartás, amelyet anyja irányában tanúsított, nagyban hozzájárulhatott későbbi személyisége alakulásában. Mint ahogy az is, hogy édesapja egy naplót hagyott rá halála előtt. Maximilian megígértette vele, hogy gyakran ír majd bele neki úgy, mintha egy soha el nem küldött levelet körmölne a számára, hogy tudja, mi történik a kis hercegnőjével. Rita pedig gyermeki esküvel fogadta, hogy mindig igazat ír. Határozottan hiszek benne, hogy apja sejthette, hogyha ő már nem lesz mellette, a kislánya bezárkózna, soha nem osztaná meg senkivel legtitkosabb gondolatait, saját történeteit. Bizony, bizony, tudom, hogy mire gondolnak éppen! A kislány tehetsége, fantáziája, képzelőereje már egészen ifjú korában megmutatkozott, és édesapja indította el ezen az olykor rögös úton, ami később híressé tette! Augusztus hónapban ez az egy bejegyzés található, szeptemberben viszont egy napra akár több is jut. Nem kell sokáig gondolkodnunk, hogy miért: elkezdődtek a roxforti évek.

’62. szeptember 1.

Olyan egyedül vagyok nélküled, apa! Egyedül kellett kijönnöm a vasútállomásra is, anya nem is ajánlotta fel, hogy kikísér. Egyedül gubbasztok a vonat fülkéjében, valahogy sikerült találni egy üres kupét. Egyedül voltam otthon, teljesen egyedül. Anya már egy cseppet sem törődik velem. Ha találkozunk, mindig kiabál. Úgy érzem, hogy nem szeret. Furcsa őt ennyire ápolatlannak látni, anyát, aki mindig csodálatos volt, akire felnéztem. Másnak nem merném mondani soha, de anya nagyon sokat iszik. Néha hallom, amint veled beszélget. Ilyenkor úgy érzem, a terhére vagyok, inkább a szobám magányát választom, és ő soha nem jön be érdeklődni, hogy mi van velem. Emlékszel, mindig lázadoztam, hogy miért kell korán lefeküdnöm? Visszasírnám azt az időt, mert most senki nem mondja meg, mit tegyek. Akár hajnalig is ébren maradhatnék, vacsorázhatnék este tízkor, de nem lelnék benne örömet. Hidd el, kipróbáltam. 
Miért van ez így, apa? Miért nem szeret már senki? Mintha azzal, hogy elmentél, minden öröm elszállt volna az életemből, tényleg így érzem. Nem is tudom, hogy mikor nevettem vagy mosolyogtam utoljára. 
Eléggé elhanyagoltam a tőled kapott ajándékot, tudom. Szégyellem is magam miatta, de túl fájdalmas lett volna úgy tenni, mintha még mindig itt lennél velem, és nem történt volna semmi sem. Bevallom, most is csak azért ragadtam pennát, mert hosszú a vonatút és unatkoztam volna. Sajnálom, hogy ilyen csalódást okozok neked, mely szerint nem teljesen önszántamból teszem mindezt. Ha már itt a vallomások ideje, akkor el kell mondanom azt is, hogy amióta elmentél, nem jutott eszembe egyetlen új mese sem. Lehet, hogy csak egy kis idő kell, de megígértem, hogy megpróbálom, és nem szegem meg a szavam.

’62. szeptember 1.

Biztosan furcsállod, hogy ma már másodszor írok, apa, de muszáj volt pennát ragadnom! Alighogy becsuktam a naplót, rátekertem a tintásüvegre a kupakot, benyitott egy lány a kupémba. Csodálatosan szép, bár anyához nem ér fel. Persze, nem a mostani külsejére célzok, hanem a régi önmagára. Bellatrix Blacknek hívják. Igazán illik hozzá ez a név, mert göndör, fekete haja van, sötét szeme. Olyan előkelően cseng, ha kimondom (mikor leírtam halkan suttogtam is), s rögtön felvilágosított, hogy miért van ez. Azért, mert Bellatrix Black aranyvérű. Sajnos nem tudom, hogy mit jelent ez, de úgy tettem, mintha tisztában lennék vele. Nem akartam butának tűnni Bellatrix Black előtt, gondoltam, majd megnézem a könyvtárban, mert azt olvastam, hogy a Roxfortnak hatalmas könyvgyűjteménye van. 
Szóval, Bellatrix Black beült mellém, de csomagjai nem voltak. Később aztán elmagyarázta, hogy a vőlegénye fülkéjében hagyta őket, és keresett más társaságot, mert unatkozott. Mondd apa, hogy lehet neki vőlegénye? Hiszen Bellatrix Black annyi idős, mint én! Nekem is jegyben kellene járnom, mint Bellatrix Blacknek? Olyan jó lenne, ha tudnál válaszolni ezekre a kérdésekre! Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem találom meg a könyvtárban. A vonaton (hosszú idő óta először)  nem voltam magányos Bellatrix Black jelenlétében. Ő csak beszélt az elvárásokról, amiknek meg kell felelnie, elmesélte tökéletes életét egészen a születésétől kezdve. Nekem nem kellett megszólalnom, csak csodálni őt. Annyira magabiztos volt, ahogy a jövőjéről beszélt, amit oly annyira pontosan megterveztek számára. Dicsőítette az aranyvérűeket, én pedig bólogattam a szavaira, mint aki érti, hogy miről is van szó. Már régóta beszélgettünk, amikor végre rákérdezett a nevemre, ami közel sem hangzik olyan jól, mint a Bellatrix Black. Miután megmondtam neki, hogy Margarita Vitrol, felcsillantak a szemei. „Nem vagy véletlenül Marcus Vitrol rokona?” Mielőtt befejezte volna a mondatot bólogatni kezdtem, és szólásra nyitottam a számat, hogy közöljem milyen ágon és melyik unokájának a lánya vagyok, de nem hagyott szóhoz jutni. „Áh, hiszen mindegy is! Azt hiszem, hogy Mr. Vitrol a Mardekárba járt, ugye? Feltétlenül neked is oda kell kerülnöd, érted? Muszáj, ez létfontosságú! Nem te vagy az első a vonaton, aki leendő mardekáros lehetne, de Merlinre mondom, hogy egyikőjük sem érdemli meg a barátságomat, csak te.” 
Igazából nem értettem, hogy Bellatrix Black honnan tudja, hogy kik a leendő mardekárosok, mert nem mondta meg, de ő annyira jól informáltnak tűnik ebben a dologban, hogy nem is érdekes ez. Bellatrix tudja, és kész. 
Ezek után még hosszan beszélt a Mardekár smaragd tündökléséről, ami már több száz éves múltra tekint vissza, de nem igazán figyeltem rá. Azt mondta, hogy barátok lehetünk! Ennek nagyon örültem, mert keresve sem találhattam volna jobb barátnőt Bellatrix Blacknél, akinek olyan jó belesuttogni a sötétségbe a nevét mindannyiszor, ahányszor csak leírom! De egy pillanatig eltűnődtem azon, hogy akarok-e a Mardekárba kerülni? Igaz, hogy anya odajárt, de te hugrabugos voltál. Mégis Bellatrix Black barátsága nagyon vonzó volt, és azt hittem, hogy ha anya meghallja, akkor talán végre szóba áll velem. 
Amikor a Teszlek Süveg felajánlotta nekem a választást, a Mardekárba kértem magam, és Bellatrix Black mellett foglaltam helyet a házam asztalánál. Hosszú idő óta végre boldog voltam abban a pillanatban. 

’62. szeptember 2.

Olyan nagyon izgatott voltam tegnap, hogy nem is értem, hogy tudtam aludni. Ha a tegnapi nap annyira felkavart voltam, akkor nem tudom elképzelni, milyen érzések kavarognak majd bennem ma. Csak egy kis részét láttuk a Roxfortnak, és alig várom, hogy felfedezzem minden egyes apró zugát. Nagyon kíváncsi vagyok továbbá a Nagyteremben látott tanárokra is. 
Az igazgatóhelyettes, McGalagony professzor nagyon szigorúnak tűnik nekem. Az egyik felsőévestől hallottam, hogy ő még csak hat éve tanít a kastélyban. Innen gondolom, hogy nem ismered őt, szóval gyorsan leírom neked, hogy el tud képzelni a külsejét. Amikor megláttam, akkor nyomban leolvadt arcomról a vigyor, és egy kis fenntartással néztem vissza rá. Első pillantásra nem tudtam volna megmondani, hány éves lehet, ugyan olyan kortalannak tűnik, akár anya régebben, de amikor tüzetesebben megvizsgáltam, arra jutottam, hogy negyven vagy annál fiatalabb lehet. Fekete hajában nyoma sincs ősz hajszálnak, smaragd szemeit szigorúan szegezte szerencsétlenül szobrozó évfolyamtársaimra. Komolyan azt hittem, hogy menten kifutnak a hatalmas tölgyfaajtón, annyira félnek attól, ami rájuk vár. Nekem Bellatrix már elmondta, hogy nincs mitől tartanom, csak egy koszos és régi süveget tesznek majd a fejemre, ami dönt a sorsomról. Ezt McGalagony is ismertette, de úgy mintha egy előre betanult szövegről lenne szó, amit már századszorra ismétel, így képzelem el a tanórákat is, amit a jövőben kell végigülnöm a tanárnőnél. Azt mondták, hogy átváltoztatástant tanít, a tantárgy neve már maga nagyon kíváncsivá tesz. Még nem ismerem annyira az igazgatóhelyettest, de majd, ha jobban kiigazodom rajta, akkor megírom ezt neked, apa. 
Aztán ott van a házvezetőnk, Lumpsluck professzor. Figyeltem vacsora közben, nagyon sokat evett. Főleg az édességek a kedvencei, úgy láttam. Még akkor is azokat rakosgatta a szájába, amikor Dumbledore professzor felszólalt a fenségesen fényűző vacsora után, ami szerintem tiszteletlenség volt tőle. Bellatrixtól tudom, hogy bájitaltant fogunk tőle tanulni. Bevallom neked, hogy már előre félek tőle, bár azt nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Lumpsluck nem tűnik olyan szigorúnak, mint McGalagony professzor. Inkább egy elnéző, szeretetre éhes agglegénynek képzelem. Van egy olyan érzésem, hogy kiállna a házába járó diákok mellett egészen a végsőkig, ha kell. Remélem, jól kijövök majd Lumpsluck professzorral! Bellatrix szerint nagyon fontos, hogy jó benyomást keltsük nála, mert ettől függhet a jövőnk a Roxfortban. 
A többi tanárról még nem tudok nyilatkozni, apa. Esetleg még Dumbledore professzorról írhatnék, de őt bizonyára ismerted, mert Bellatrix azt mondta, ő már olyan öreg, hogy nagyon sok generáció nőtt fel a keze alatt. Na jó, nem pont ezeket a szavakat használta, ezt tudnod kell. Van egy olyan érzésem, hogy Bellatrix nem szereti az igazgató urat. Azt nem mondta, hogy miért nem, hiába kérdeztem. Azt viszont elárulta, hogy addig jó, amíg nem kerülök a szeme elé, és nem tud befolyásolni. Szigorúan meghagyta, hogy kerüljem el Dumbledore-t. Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen nem szándékoztam ilyen nagy ember társaságát keresni! Minden esetre úgy érzem, hallgatnom kell Bellatrixra. Ő az egyetlen barátom, s nagyon kedves és figyelmes velem. Tegnap este megengedte, hogy kipakoljam a ládáját…

Rita első napjai a Roxfortban nagyon meghatározóak lettek. Kihatottak arra a hat évre, amit az iskolában töltött. Ha jobban elemezni akarjuk, akkor azt kell mondanunk, valójában Bellatrix Black gyakorolta rá a legnagyobb hatást. Szinte áradozik róla a naplójában. Bellatrix így, Bellatrix Black úgy… Szegény kicsi Ritát hamar az ujjai köré csavarta, aki egyébként is nagyon sérülékeny és kiszolgáltatott volt akkoriban. Az első éves kislánytól csupa-csupa olyan bejegyzést olvashatnák, amelyben Bella volt a mindene, egyedül az ő véleményére adott, valósággal áradozott róla. Ízelítőként azt hiszem, hogy ennyi megteszi Margarita Vitrol 1962-es roxforti évéről. Összegezzük az olvasottakat: Rita Ballatrix megismerésével rálépett arra az útra, amelynek során a híres, kegyetlenül igazmondó, sokak által megvetett, vagy éppen nagyra tartott újságírónő, Rita Vitrol lett. Ez az út azonban még tartogat nekünk meglepetéseket! Ha kíváncsiak arra, hogy mi történt még vele tiniéveiben, akkor Beverly Braitwaite megmutatja a kedves olvasóknak! Folytatás a visszajelzések szerint…




*Harry Potter wikia-n találtam egy angol Rita Skeeter-rel foglalkozó oldalt, ahol Rita későbbi életében említik ezt a könyvet: Snape: Scoundrel or Saint? (Szó szerinti fordításban ez ’Csirkefogó, gazember vagy Szent’-et jelent, de éltem a szabad fordítás lehetőségével, hogy alliterálhasson*

A halálának órája

Petunia Dursley az ablaka előtt ült, és kedvenc hobbijának hódolt, történetesen annak, hogy szomszédjait figyelte. Ez a máskor olyan kellemes elfoglaltsága most nem jelentett örömet neki. Hiányzott valami. Vagy talán valaki? Dudlus a kiságyban az igazak álmát aludta, Vernon egy későig tartó értekezleten volt a fúrógyárban. Igazgatóként kötelességei voltak, ezt megértette, de most mindennél jobban vágyott férje közelségére. Magányosnak érezte magát. Még az sem enyhített ezen az érzésen, hogy alvó fiacskáját nézhette. Így került hát az ablak elé, de itt sem vigasztalódott. Már késő este volt, s nem akadt semmi látnivaló az utcában, vagy a szomszédok háza tájékán. Délután bezzeg van nyüzsgés, amikor általában takarítani szokott. Igaz, hogy ragyogott az egész ház, de mert annyira unatkozott, neki állt kipakolni a kamrát, hogy újból megcímkézze az egy év alatt alaposan lekopott papírdarabokat a befőtteken. Petunia hitt abban, hogy rend a lelke mindennek, és e szerint az elv szerint élt. Miközben gyöngybetűkkel írt, halkan dúdolgatott. Az jutott az eszébe, hogy Lilynek mennyivel szebb hangja volt. A dal közepén abbahagyta az éneklést. Megrázta a fejét, így igyekezve kitörölni a kellemetlen emlékeket, és inkább másra gondolt. Nevezetesen arra, hogy hogyan töltötte el kifogástalan napját az imádnivaló Dudlicsekkel.

Késő őszi, hűvös hétfő délelőtt volt, ezért jól beöltöztette kisfiát, mielőtt kivitte volna sétálni. Dudley ennivalóan aranyos volt a meleg ruhákban, tökéletes egyéves. Már a kezét sem kellett fognia, egyedül járt, és ez mérhetetlen büszkeséggel töltötte el Petuniát. Arról már nehezebben sikerült lebeszélnie az eszményi fiúcskát, hogy ne rugdossa a cipőjét. Minden próbálkozása hasztalannak bizonyult, ám nem tudott sokáig haragudni egyetlen gyermekére. Mivel nem sikerült a tervek szerint kifárasztania, így Dudley meglehetősen eleven volt a nap további részében. Összesen négyszer kellett átöltöztetnie, mert akárhányszor megetette, az étel nagy része a ruhácskáján kötött ki. Petunia aggódott, hogy kisfia nem eszik eleget, ezért napjában legalább tizenegyszer próbálkozott beleerőltetni valami kis táplálékot. Mivel Dudlus megfelelően fejlődött, így arra jutott, hogy ezt az adagot tartania kell fia egészsége megőrzése miatt. Soha nem bocsátaná meg magának, ha alultápláltan látná őt!

Véleménye szerint, Dudlicsek minden szeretetet megérdemelt, és meg is kapott. Neki kell lennie az elsőnek a szemében, többek között ezért is döntöttek úgy Vernonnal, hogy nem lesz több gyerekük. Egyikük sem akarta, hogy Dudleynak versenyeznie kelljen valakivel, mint Petuniának egykor Lilyvel. És már megint húgánál kötött ki gondolatban! Petunia mérges lett, nem értette, hogy mi van ma vele, hiszen azelőtt soha nem gondolt ilyen gyakran Lilyre. Miért éppen ma? Nincs semmilyen különösebb évfordulója a családnak, ami rá emlékeztetné. Nem ma van Lily szülinapja.

Ám ekkor eszébe jutott, hogy mégis van valamilyen évforduló ma. Nem sok emléke maradt meg a gyerekkorából, lehet, hogy tudatosan akarta elfelejteni a boldog időket, amikor csak ketten voltak. Lily és Ő. Nem volt Piton, vagy varázslás, csak ők ketten. Sok évvel ezelőtt, Halloween napján együtt indultak el csokit gyűjteni. Ő akkor hét évesen kézen fogta a boszorkánynak öltözött kis Lilyt. Mintha csak valami jóslat lenne, Lily már harmadszor viselt boszorkány jelmezt, s azután is csak abban volt hajlandó csokit kéregetni. Az a Halloween azonban más volt, mint a többi. Petunia büszkén lépdelt az utcákon, hiszen édesanyja rábízta kishúgát, hogy vigyázzon a hatéves csöppségre. Még most is jól emlékszik rá, hogy Lily nagyon izgatott volt, ami persze nem csoda, egy ilyen kicsi lánynak felért egy karácsonnyal a halloween-i utcajárás. Akkor persze nem jutott eszébe, hogy ő is csak egy évvel idősebb nála, ez az aprócska tény hatalmat adott a kezébe, és az egy éve olyannak tűnt, mintha legalább tíz évvel lenne öregebb. Lassan már megtelt a kosárkájuk különféle édességekkel, de Lily nem tudott betelni vele, még egy helyre el akart jutni. Lakott az utcában egy bolondos öregember, aki mindig kedvesen szólt hozzá, Tuneyt azonban ki nem állhatta. Lily megígérte neki, hogy elmegy hozzá ezen az estén, s ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó helyről még meglátogassák Bilius bácsit. A gyerekek messziről kikerülték az agglegény házát mindig, de most még nagyobb távolságot tartottak tőle. Bilius bácsi csak nem rég költözött a környékre, az egyik öreg, elhagyatott házba az utca végén, s ezzel a cselekedett egyből kivívta a szomszédság megbotránkozását és csodálatát. Bilius bácsi minden bizonnyal nem hallotta, hogy a hely elátkozott. Lily pedig készséggel figyelmeztette erre. Az uraság csak nevetett, és megkérdezte a húgától, hogy ő is így gondolja-e. Lily természetesen nem értett egyet a szóbeszéddel, ő csak egy elhanyagolt, régi házat látott, amelynek az ablakait betörték, és a teteje beázott, ezért nem kell senkinek. Ettől a pillanattól kezdve a kislány és a rejtélyes bácsi barátokká váltak. Bilius bácsi pedig, halloween-ra való tekintettel, még hátborzongatóbbá varázsolta a házát, így nem csoda, hogy a kisgyerekek féltek még a járdára is rálépni. Lily azonban szinte futott, s majdnem elesett a lépcsőn, annyira igyekezett elérni a bejárati ajtót.

– Én inkább megvárlak idekinn – szólt remegve Petunia, aki hirtelen megtorpant a kertkapuban.
– Ugyan már, Tuney – nevetett fel Lily – ,nyugi, nem harap!
– Nem, én megleszek egyedül is idekinn, de siess vissza!

Lily tehát bement, Petunia pedig kint ácsorgott tíz méterre a háztól, olyan messze, amennyire csak lehetett. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideje állt karba tett kézzel az épülettel szemben, de szinte örökkévalóságnak tűnt, amióta húga itt hagyta. Újabb remegés fogta el, ahogy önkéntelenül újból a házra nézett. És ide engedte bemenni Lilyt? Úgy érezte, hogy sürgősen utána kell mennie. Összeszedte minden bátorságát, lépett egyet előre, aztán rögtön kettőt hátra. Nem megy ez neki, Lily mindig is sokkal bátrabb volt nála. De utána kell mennie! Ő az egyetlen kishúga, vigyáznia kell rá! Futva iramodott meg a ház felé, úgy gondolta, ha rohan, nem lesz annyira nagy a kísértés, hogy visszaforduljon. Feltépte a bejárati ajtót, és bevette magát a házba húga után. Az előszobában korom sötét volt, az orráig sem látott. Előre nyújtotta két kezét, hogy legalább az előtte lévő tárgyakat ki tudja kerülni, és vakon meresztgette a szemét a sötétbe, miközben húga nevét suttogta. Ám nem érkezett válasz. Petunia kezdett kétségbeesni. Mi van, ha Lilynek valami baja esett? Az csakis az ő hibája lesz. Ekkor hangokat kezdett hallani egészen közelről, így arrafelé vette az irányt.

– Nagyon tehetséges vagy, kis boszorkányom, ide tudnád adni a piócaleves üveget? *
– De ugye, ez nem igazi piócalé? – kérdezte Lily.
– Dehogy, aranyom! Elvégre honnan tudnék én olyat szerezni? Ez csak egy kis színesített víz, benne műanyagokkal. Ne feledd, mi nem bájitalt főzünk. – Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy Petunia meggyőződhetett róla, tényleg bájitalt főznek.

Petunia szemei elkerekedtek. Ez a szenilis bolond azt hiszi, hogy a húga boszorkány, csak mert annak öltözött ma este? Valahogyan ki kell hoznia Lilyt onnan. Ő a nagy, felelősségteljes nővér, akinek vigyáznia kellett volna testvérére. Lehet, hogy még jóvá tudja tenni a dolgot azzal, ha kiszabadítja innen. Először is kell valami, ami eltereli a figyelmét az öregnek. Zajt kellene csapnia valahogyan. Petunia elhatározta, hogy az lesz a legjobb, ha kicsalogatja a házból, majd befut Lilyért, és kihozza onnan. A terv jónak tűnik, de hogyan valósítsa meg? Ketté kellene szakadnia ahhoz, hiszen nem hagyhatja itt védtelenül Lilyt, miközben a kiszabadításának előkészületeit próbálja meg véghezvinni. Választania kell: Lily vagy a terv? Úgy okoskodott, hogy ha sikerül a dolog, akkor megkaparintja Lilyt is. Megpróbált visszabotorkálni az ajtóig a korom sötétben, ám sikerült feldöntenie valamit útközben, ami hatalmas zajjal a földön terült el. Hallotta, hogy elhal a szobában a halk motozás, és valaki megindul az előszoba felé. Petunia a falhoz lapult, még levegőt is elfelejtett venni. Ha most megtalálják, akkor vége mindennek, együtt kell raboskodniuk az idők végezetéig ennek a szenilis, vén bolondnak a fogságában. Hallotta, amint valaki elhalad előtte, szintén tapogatózva, és megcsapta orrát az alkohol bűze. Remek, még iszákos is a vén bolond! Amikor hallotta becsapódni a bejárati ajtót, futva indult el abba a szobába, ahol kishúgát sejtette. Lily egy magas asztalon ült, a lábát lóbálta, s kíváncsian nézelődött a szobában.

– Tuney, szia! – ragyogott fel testvére arca – Hát mégis bejöttél?
– Igen, de csak azért, hogy kivigyelek innen. Gyerünk, haza kell mennünk!
– De miér’ ?– nyafogott Lily.
– Csak – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Petunia. – Igyekezz már!

Azzal megragadta a kezét, és elkezdte kifelé húzni a házból. Bilius bácsi nyilván azt hiszi, hogy kintről jött a zaj, és ezért nem tért még vissza. Csak fél füllel hallotta, Lily megpróbálja rábeszélni, hogy maradjanak, hiszen még el sem köszönt Bilius bácsitól, aki biztosan megharagudna emiatt. Petuniát ez korántsem érdekelte, csak minél előbb el akarta hagyni a házat. Amikor ez végre megtörtént, fellélegezett. Élete legszörnyűbb Halloween estéje volt az.

– Fogadni mernék, hogy te is arra a bizonyos Halloweenra gondolsz most – szólította meg valaki. Felismerte a hangot, és meglepetésében majdnem elejtette a kezében lévő üveget.
– Lily? – kérdezte, de azonnal tudta a választ. A húga épp abban a pozícióban ült a konyhapulton, amelyben sok évvel ezelőtt Bilius bácsi házában: a lábát lóbálta. Mégis, nem az a Lily volt az, teste furcsán átlátszó volt, s ez megrémítette Petuniát.
– Igen, Tuney, én vagyok az – felelte.
– Mit akarsz tőlem? – remegett meg a hangja.
– Nagyon sok mindent kellene elmondanom, de nincs sok időm, James már vár. Hidd el nem így akartam közölni, de… Szóval az a helyzet, hogy… – Lily küszködött a szavakkal, s Petunia észrevette, hogy könny csordul ki a szeméből. Megértette.
– Szellem vagy? – kérdezte, de Lily megrázta a fejét.  Elfordította az arcát, s beszélni kezdett.
– Annyi mindent akarok mondani neked. Bocsánatot kérni, elsősorban. Minden nap az utóbbi tíz évben bántam, hogy boszorkánynak születtem. Valamikor kevésbé, de voltak olyan napok, amikor azt kívántam, hogy bárcsak ne lenne ekkora szakadék közöttünk. El kell nekem hinned, ha azt mondom, hogy akkor is nagyon szerettelek, amikor nem mutattam. És életem utolsó pillanatáig reménykedtem, hogy te sem gyűlölsz annyira. – Lily végre ránézett, talán választ várt, de Petunia szorosan összezárta a száját, néma maradt. Percekig csak nézték egymást, s Lily nem tudott úgy olvasni nővére tekintetéből, mint régen. Rádöbbent, hogy Tuney tényleg megveti őt. A pillanatnak a feljáróra begördülő kocsi zaja vetett véget. Petunia az ablak felé kapta tekintetét.
– El kell menned. Vernon nem találhat itt. Nem tudhat rólad. Mi normálisak vagyunk. El kell menned. – motyogta magában, mintha csak önmagának szánná a kijelentéseit.
– Kérlek, Tuney, nézz rám! – könyörgött Lily, aki most már nővére előtt állt.
– Csak képzelődöm. Te nem lehetsz itt. Menj el!
– Magadhoz kell venned Harryt. Csak így menekülhet meg. Kérlek, tedd meg nekem. Tuney, kérlek, vigyázz Harryre.
– Csak álmodom, te nem lehetsz itt – mondta Petunia egyre határozottabban, és feléje csapott a kezeivel. Lily még egyszer kétségbeesetten ránézett, majd köddé vált.

Petunia döbbenten nézett maga elé, de felocsúdott az autó ajtajának becsapódásától. Rájött, hogy képtelen lenne most férjével társalogni, tehát a szobájukba ment, és alvást színlelt. Miután Vernon befészkelte magát a hitvesi ágyba, hamar elaludt. Amikor már Petunia biztos lehetett abban, férje mélyen alszik, újból kiment a konyhába, hátha ott találja még Lilyt. De húga nem volt sehol.

Valójában ekkor tudatosult benne, hogy halott. Végleg elment. Lerogyott a konyha padlójára, és rázta testét a néma zokogás. Lily csak beszélgetni akart a nővérével, még egyszer utoljára. Ő pedig ismét cserbenhagyta. Most nem tud utána menni, mint gyerekkorában, hogy kihozza a félelmetes házból. Ellökte magától ,és ezzel örökre elveszítette a kishúgát.
________________________________________________________________________________

 „Ha én most meghalok, akkor engem voltaképpen megölnek. Nem úgy, hogy rám fognak valami fegyvert, hanem úgy, hogy nem segítenek, olyan órában, mikor segítségemre kellene sietnie mindenkinek, aki él, mert több vagyok önmagamnál, (...) egy kisgyermek édesanyja.” Szabó Magda

*********************************************************************************

*Egyébként, akit esetleg érdekelt a kis Lily és Bilius bácsi Zsugorító főzetet kotyvasztanak, ami elvileg a harmadévesek tananyagában van benne! Lily pedig (némi segítséggel ugyan, de) már hatévesen megcsinálja! Igazi tehetség! *-*

Édesem, nem akarod végre megkérni a kezem?

Hannah Abbott a Foltozott Üst nevű fogadó egyik apró, de világos szobájában állt, és próbálta összefogni kiszabadult szőke tincseit. Mikor ezt a roppant bonyolult műveletet végrehajtotta, engedélyezett magának néhány perc nosztalgiázást, mielőtt visszatért volna napi teendőihez. Ránézett a szemmagasságban lévő cserepes növényre, amely rögtön színt változtatott, mihelyst észlelte a kitüntetett figyelmet. Hannah szemébe hirtelen könnyek gyűltek a feltörő emlékektől. Mindig is imádta a gyógynövénytant, valószínűleg hugrabugos voltának volt ez köszönhető, hiszen, Bimba professzor jóvoltából a klubhelyiségük telis-tele volt a legkülönbözőbb fajtájú növényekkel. Hannah azt vette észre, néha már sokkal otthonosabban érezi magát ott, mint Borzaskában, a saját házában. Borzaska a Foltozott Üsttel együtt az ő öröksége volt, de szívesebben tartózkodott a fogadóban, mint a szülei házában. Igazából nem is nagyon járt haza az édesanyjával történtek után. Rengeteg rossz emlék kísértette, ha ránézett a házra, habár az évek már jócskán eljártak az épület felett, főleg az elhagyatottság látszott meg rajta. A roxforti csata utáni nyáron, egy ideig még küzdött az érzéseivel, főleg édesanyja iránti tiszteletből és szeretetből maradt a kihalt házban, de amikor visszatért a Roxfortba, a jó meleg hugrabugos klubhelyiségbe, tudta, hogy már soha többet nem akar oda visszamenni. Eladni mégsem szerette volna a házat, hiszen családi örökség volt, ott nőtt fel, ragaszkodott hozzá, mégsem tudott ugyanúgy ránézni, mint mikor elsőévesen a karácsonyi szünetben megpillantotta a hóval borított háztetőt, ahogy szinte összeolvad a dimbes-dombos tájjal. Hannhának nem volt testvére, akivel megoszthatta volna akkor ezeket a gondolatokat, a családjából pedig, már csak Tom bácsi, az Üst idős fogadósa élt. Akadt azonban rengeteg barátja a DS-ből, ők szívesen beszélgettek vele. Legtöbbször a Foltozott Üstben gyűltek össze esténként, és hallgatták egymás jövőbeli terveit. Hannhát azonban soha nem kérdezte senki, hogy mihez fog kezdeni az életével, ő se nagyon tudta.

Ott volt az öröksége, egy hatalmas idegennek tetsző ház, és egy koszos, poros, vén fogadó, legalábbis akkor így gondolta. Nem volt hozzá semmi kedve, hogy fogadósnét játsszon, gusztustalan, ittas varázslókat szolgáljon ki, egyedül a főzés miatt vállalt volna munkát ezen a helyen, ugyanis imádott főzni. Ám Tom bácsit nem olyan fából faragták, akit egyik napról a másikra le lehet váltani, mert ezzel Hannah halálosan magára haragította volna. Így pedig nem kellett neki a Foltozott Üst, semmi pénzért sem.

Az egyik ilyen spontán beszélgetéskor Luna került sorra. Elmesélte, hogy szeretné teljesíteni apja egyik régi álmát, hogy óriás terpevteveket keres a Skót-felföldön. Hannah remélte, hogy leplezni tudta megdöbbenését: még Lüke Lovegoodnak is konkrét elképzelései vannak az életét illetően, de neki egy icipici terve sincs. Hannah nem tudott tovább az asztalnál ülni, és az elképedt kérdéseket hallgatni, hogy mi is az az óriás terpevtev? Inkább egy kis magányra vágyott, hogy nyugodtan szabadjára engedhesse az érzéseit. Egyenesen a hátsó ajtóhoz ment, ami egy hatalmas raktárhelyiségbe nyílott. Bal kéz felől volt egy keskeny ajtó, itt még soha nem járt, szóval benyitott. A parányi szoba sötét volt, ám az összetört bútorok körvonalát halványan ki lehetett venni. Hannah megörült, itt biztosan soha nem keresik majd. Letelepedett egy székre, és halkan fohászkodott Merlinhez, hogy össze ne törjön alatta. Tom bácsi túlságosan jól főzött, és ez sajnos látszott Hannahán.

Hannah felkapta a fejét a halk, bizonytalan léptekre. Valaki mégiscsak utána jött, remek! Bizonyára Susan lesz, gyerekkori barátnője, aki mindig észrevette, ha valami bántotta. Hannah remélte, hogy ő lesz az, bár ez a feltételezése meghiúsulni látszott, amikor felidézte magában, hogy Susan és Ernie milyen odaadással legeltették egymáson a szemüket, alig néhány pillanattal ezelőtt. Mégis nagyon szerette volna, hogy Susant hallja közeledni. Nem csoda, hogy ők ketten nagyon jó barátnők lettek, hiszen a sors úgy alakította, hogy hasonló élet jutott nekik. Mindketten félvérek voltak, hugrabugosok, és utolsó élő családtagjukat Voldemort ölte meg. Mindent elmondhatott neki, kivéve jövőjével kapcsolatos bizonytalanságát, attól félt, nem értené meg, ugyanis Susannak biztos állása volt a minisztériumban. Hannah sejtette, hogy a magas rangú, jól fizető pozícióját főleg befolyásos nagynénje, Amelia Bones elvesztésének köszönhette. A miniszter így akarta kárpótolni őt, mintha ez ilyen egyszerű lenne! Persze nem volt irigy rá emiatt, még az sem zavarta, hogy volt barátjával Ernie Macmillannel randizgat, tiszta szívéből örült a boldogságának. Ahogy barátnőjén járt az agya, szinte meg is feledkezett pár perccel ezelőtti ijedségéről, és arról, hogy eredetileg milyen céllal akart elbújni a DS elől. Azonban a nyikorgó ajtó mindent egy csapás alatt az eszébe juttatott. Hannah nem látta a gyenge fényben, ki lehet az, annyit azonban sikerült megállapítania, hogy határozottan nem Susan formája van.

– Hannah, te vagy az? – kérdezte.

– Neville? – Döbbent meg a lány. – Mit keresel itt?

– Öhm… Nos… Ami azt illeti… Én is pont ezt akartam tőled kérdezni – Hannah hallotta Neville hangján, hogy zavarban van, így hát úgy döntött, hogy mégsem gyújt fényt pálcájával, ahogy eredetileg tervezte.

– Nos, nekem szükségem volt egy kis friss levegőre – mondta ki rögtön az első dolgot, ami az eszébe jutott. Aztán rájött, hogy mekkora marhaságot beszél. Hogyan is tudna levegőzni egy poros, öreg bútorokkal telezsúfolt apró szobában? „Merlin hálósipkájára, hogy én mekkora egy idióta vagyok!” – gondolta. A nyomaték kedvéért még meg is ütötte a tenyerével a homlokát, ám ez megint csak nem volt okos dolog tőle, ha eddig nem is, most biztosan lelepleződött Neville előtt. Az elfojtott kuncogásból rájött, hogy nem tévedett. Neville biztosan nem akarja megbántani a hangos hahotával, pedig megérdemelné. Soha nem tudott jól hazudni. Elhatározta, hogy elmond egy kis részigazságot, hátha ezzel lerázhatja majd.
– Vagyis… vagyis… persze, nem levegőzni, csak gondolkodni akartam.

– Miről? – kíváncsiskodott Neville. Hannah valamerre az ajtó felé sejtette, de nem tudta volna pontosan betájolni a helyzetét, hiába meresztette a szemét.

– Az élet nagy dolgairól – nevetett fel a lány, majd elkomorult a hangja. – Arról, hogy mihez kezdjek magammal.

Neville hallgatott egy darabig. Hannah ebből arra következtetett, hogy nem érti őt, így kénytelen-kelletlen folytatta:

– Lógok a levegőbe, nincs életcélom, családom, pénzem. Röviden összegezve. És ez megijeszt. Nektek ezzel már nem kell szembenéznetek. Mindenkinek van biztos állása, Harryt és Ront tárt karokkal várja az aurorparancsnokság, Hermione a manójogokért harcol, Ginny híres kviddicsjátékos már most. Susan a nagynénje nyomdokaiba lép, Ernie lassan átveszi az apja befektetéseit, Dean különböző képeket rajzol a kviddicsmeccsekre, Seamus állást kapott az Abszol úti kviddicsboltban. George most nyitotta meg a harmadik boltját, Lee a Varázsszem reggeli műsorában produkciózik, Michael gyógyítónak tanul, azt hallottam, hogy Marietta szépségápolási bájitalokat fejlesztget valahol Franciaországban, Cho ugyan eltűnt a térképről, de biztosra veszem, hogy szép és boldog élete van, Luna ki tudja mik után kutat szerte a világban, még ő is hasznossá teszi magát! – Úgy sorolta a neveket, mintha valami mágiatörténet lecke lenne, szinte levegőt sem vett.

Neville még mindig nem szólt egy szót sem, majd nagy sokára:

– Én is ezt érzem.

És akkor Hannahát villámcsapásként érte a felismerés, hogy Neville-t soha nem hallotta beszélni a jövőbeli terveiről. Egy cipőben járnak, szinte mindenben. Ő is elvesztette a családját, bár a nagymamája még élt. Nem tudja, mihez kezdjen az életével, akárcsak Hannah.

– Elképzelésed sincs?

– A nagyi azt szeretné, ha auror lennék, akárcsak apám, de valahogy nem visz rá a lélek, úgy érzem, hogy nem lennék odavaló. Harry és Ron inkább, hiszen emlékszel, vonzzák a bajt. – Neville elnevette magát.

– Igen, rémlik még – mosolygott Hannah is. Mennyire irigyelte őket, az Arany Triót, hogy izgalmas kalandokban lehet részük, mindig ott voltak az események középpontjában, a sűrűjében! Buta volt, azt hitte, hogy amit ők csinálnak az csak játék, de nem volt az. Ötödévben kezdtek gyökeresen megváltozni a dolgok, amikor belépett a DS-be. Emlékezett, mennyire várta mindig az órákat, azt érezte, hogy végre ő is benne lehet valamiben. De végül csak a roxforti csatában szerzett valós tapasztalatokat. – Megértem a nagymamádat. Aki látott a roxforti csatában, biztosan aurornak küldene, de igazad van, tényleg nem neked való.

– Szóval, teljesen hasonló cipőben járunk, nekem nem kell magyaráznod semmit. Teljes tanácstalanságban szenvedek – terelte vissza Neville a beszélgetést az eredeti mederbe. Hannah sóhajtott egy nagyot, majd hirtelen ötlettől vezérelve vidáman így szólt:

– Tudod, mit, Neville? Majd együtt kitaláljuk!

És ezzel a kijelentéssel kezdődött minden. Szokásukká vált, hogy miután feloszlott a DS gyűlés, ahogy viccesen elnevezték, a raktárként használt piciny szobában beszélgettek, volt hogy reggelig. Sokszor esett szó gyógynövényekről, iskolai közös emlékekről, családról, és előbb utóbb újra meg újra felmerült a ’ Mihez kezdjünk magunkkal? ’ téma is. Hannah rengeteg bátorítást kapott Neville-től a Foltozott Üst elfogadása érdekében, és neki köszönhetően, a lány egyre többször segítette ki Tom bácsit, s lassan beletanult az üzlet minden fortélyába. Hannah boldog volt. Sok idő után újra meglátogatta Borzaskát Neville társaságában. A házba még képtelen volt belépni, de hamar feltalálták magukat, és veteményeskertet ültettek a ház közelében. Neville minden idejét ott töltötte. Aztán Tom bácsi meghalt, és Hannahnak egyre kevesebb ideje maradt kertészkedni, így Neville egyszer meglepte Hannahát azzal, hogy kitakarította a poros kis szobát, ahol annyi időt töltöttek kettesben, és elvitte oda azokat a növényeket, amelyeket Hannah legjobban szeretett. A falakat sárgára festette, mint a Hugrabug klubhelyiségét, ezzel is sokkal otthonosabbá téve a lánynak. Végül Hannah oldotta meg azt a problémát, hogy a nagyanyja ne kínozza tovább Neville-t az aurorság gondolatával. Egy szép nyári napon meglátogatta régi házvezető tanárát, Bimba professzort, és nagy pirulások közepette kérte őt, hogy vegye maga mellé Neville-t, tanársegédnek. A professzorasszonyt nem kellett sokáig győzködni, Neville szeptembertől a Roxfort tanára, és a Griffendél házvezetője lett. És a sok együtt töltött idő alatt, szinte észrevétlenül, egymásba szerettek. Mindennek maholnap hat éve.

Hannah arra ocsúdott fel, hogy valaki a nevét kiabálja. Felismerte a hangot, Susan Bones volt az. Vagyis most már Susan Macmillan. Letette a kezében tartott cserepet, az első növényt, amit Neville-től kapott. Mire megfordult volna, Susan már az ajtóban állt.

– Gyere ki ebből a borzlyukból, mert nem férek be! – mutatott barátnője a hatalmas hasára. Hannah nevetve ment oda hozzá, hogy megölelje, de a pocaklakó ebben is jelentősen megakadályozta.

– Amikor utoljára láttalak, még nem voltál ennyire… hmm… terebélyes – szólt elmerengve, huncut fénnyel a szemében.

– Merlinre, remélem Ernie ezt nem vette észre! – kiáltott fel ijedséget tettetve Susan.

– Na, gyere, hadd itassam meg valamivel a fáradt kismamát – vezette a pulthoz a háziasszony. – Vajsört?

– Hát, nem is tudom – szólt vonakodva Susan.

– Ugyan! Azt ihatsz, látnád Mrs. McLaggent, ő literszámra dönti magába!

– Pont ezért nem kérek! – kérte ki magának Mrs. Macmillan. – Csak nem gondoltad, hogy én valamiben is utánzom azt a szerencsétlen asszonyt. Mondd, hogy mehetett hozzá éppen Cormachez?! Igaz is, ő legalább férjhez ment – szólt sokat mondó pillantással, és elkapta barátnője kezét, hogy megszemlélhesse még mindig gyűrűtlen ujját. Rosszallóan nézett rá, majd így szólt: – Kipróbáltad azokat a taktikákat, amiket javasoltam?

– Na, de, Susan! – szólt felháborodottan Hannah, és gyorsan elfordult, hogy elrejtse egyre vörösebb arcát.

– Miért, nekem bevált – szólt vállvonogatva az említett. – Kipróbálhatnád igazán, elvégre már mennyi is? Öt éve, hogy együttvagytok?

– Hat – helyesbített Hannah.

– Akkor annyi – legyintett Susan. – Tudod, amikor Neville…

– Susan, ez egyáltalán nem egy hugrabugoshoz méltó beszéd! Türelmesnek kell lennem Neville-hez, és egyébként is jelenleg…

– Lárifári! Eddig nyilván nem voltál vele elég türelmes, igaz? – kérdezte Susan, nem kevés éllel a hangjában, de Hannah folytatta:

– És egyébként is, most rengeteg dolga van! Tudod, hogy kinevezték igazgatóhelyettesnek, és sokat kell dolgoznia. Szinte alig beszélünk, mert éjjel jár haza, és még sokszor a gyógynövénytan dolgozatokat is itthon javítani.

– De ugye, most már nem segítesz neki osztályozni? – kérdezte szigorúan, mire Hannah bűnbánóan hajtotta le a fejét.

– Csak néha – cincogta elvékonyodott hangon. Majd rávigyorgott barátnőjére, aki egy cseppet sem találta komikusnak a helyzetet.

– Ez így nem mehet tovább, Hannah. Mondd, miért ártod bele magad a munkájába? Én bezzeg soha nem kérdezem meg Ernie-t, hogy milyen befektetéseket sikerült tető alá hozni aznap. Ha ezt folytatod, akkor soha nem kéri meg a kezedet, és úgy fogtok egymás mellett élni, mint két jóbarát. Kijavítod neki a dolgozatokat!? Megáll az eszem! Mi vagy te, a titkárnője? Oh tudom, tudom ezzel te is felfrissíted a tudásod, meg nem akarod elfelejteni a gyógynövénytant, mekkorát csalódna benned Bimba professzor bla, bla, bla… Már vagy ezerszer hallottam! Ideje a következő szintre léptetni a kapcsolatotokat, az pedig a házasság lenne, vagy mi a fene. Holnap visszajövök, és ha nem egy mennyasszonyt találok a helyeden, akkor előbb téged majd Neville-t vonom felelősségre! – emelte fel a mutató ujját fenyegetően, majd lekászálódott a székről, és méltóságteljesen – már amennyire hatalmas pocakja engedte – kivonult a Foltozott Üstből.

Hannah szemét forgatva, és fejcsóválva nézett utána. Néha komolyan nem értette, hogy hogyan kerülhetett a Hugrabugba, ilyenkor sokkal inkább egy mardekárosra hasonlított. Ravasz tervekkel rávenni valakit, hogy elvegye, az cseppet sem Hannah stílusa volt. Igaz, ami igaz, nagyon szeretett volna már mennyasszony lenni, de ismerte Neville-t, ehhez idő kellett neki. Akaratlanul is egy hangocska szólalt meg a fejében, amely meglepően hasonlított Susanéra: „Meddig akarsz még lógni a levegőben? Jó, van egy fogadód, de azon kívül senki nem állna melletted, ha esetleg Neville úgy döntene…” Megrázta a fejét, hogy kiűzze az oda nem illő gondolatokat. Susan elérte, amit akart, bogarat ültetett a fejébe.

Késő este volt, a fogadó már elcsendesült, de Hannah nem tudott aludni, csak forgolódott Neville nélkül. Lement a „borzlyukba”, ahogy Susan nevezte, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik fekete kanapén, itt akarta megvárni Neville-t. Elhatározta, hogy beszél vele, még ma. Nem Susan fenyegetésétől ijedt meg, sokkal inkább így érezte helyesnek. Kicsit elszundíthatott, mert egyszer csak Neville gyöngéd érintését érezte az arcán. Elmosolyodott, és kinyitotta barna szemeit.

– Olyan vagy, mint egy angyal, amikor alszol – súgta Neville, és megpuszilta a homlokát.

– Miért, ébren nem olyan vagyok? – rebegtette a szempilláit a szőke lány. Neville elnevette magát.

– Dehogyis nem! – Hannah csak ekkor vette észre, hogy Neville szorongat valamit maga mögött a kezeiben.

Elkerekedtek csokoládé barna szemei. Csak nem az, amire gondol? Neville tényleg megkéri végre a kezét? Akkor nem terülhet így ki a szeme láttára a kanapén, gyorsan felpattant, és boldogan nézett újdonsült vőlegényére. Neville nem értette Hannah viselkedését, így kicsit zavartan szólalt meg újra: – Igazából hoztam neked valamit…

Hannahnak kihagyott a szíve, levegőt is elfelejtett venni. Próbált nem látványosan olvadozni a nagy kérdés előtt és összeszedni a lelkierejét, hogy legalább ki tudja mondani az igent, és ne ájuljon bele Neville karjaiba. Összekulcsolta kezeit, és az álla alá támasztotta, mert Neville lassan megmozdította a karját, és hamarosan előkerült a széles hát mögül egy… egy… növény. Egy növény? Egy növény!

„Ugye, szórakozol velem? Ez csak egy vicc lehet! Nem hiszem el. Merlinre, mit kell tennem, hogy feltegye végre a kérdést…?!” 

Hannah forrongott belül, és nem sikerült teljes mértékben lepleznie csalódottságát, de azért elvette Neville kezéből a virágot, aki már szólásra nyitotta volna a száját, a lányt azonban nem érdekelte, kitört, akár egy vulkán.

– Tudod, Neville, ma itt járt Susan, és beszélgettünk, elvégre mit is csinálhattunk volna mást, mert mi nők, csak arra vagyunk jók. Beszélgetni, meg a férfiak helyett dolgozni, mert azért annyi jó szándék szorult belénk, hogy ha látjuk fáradtan, akkor megkönyörülünk rajta, és segítünk neki. – Hannah annyira ideges volt, hogy fel-alá járkált a parányi helyiségben, és hevesen gesztikulálva magyarázott a partra vetett halként tátogó Neville-nek. – Nem nyaggatjuk, csak türelmesek vagyunk. A türelem mindenek felett, persze. De meddig legyek az? Van fogalmad arról, hogy mennyire vágyom erre? Nem, nyilván nincs, hiszen téged ilyesmi nem érdekel, csak a növények. Lassan azt kell hinnem, hogy őket jobban szereted, mint engem! Jó, végül is én nem vagyok neked semmid, hiszen… Édesem, nem akarod végre megkérni a kezem? – Hannah végre ránézett az előtte kőszoborként álldogáló Neville-re, aki csak nézett rá. – Tudod, mit? Ne kérd meg! Nem érdekel! Most egy ideig nem akarlak látni! Ne gyere utánam!

Ezzel a végszóval pedig, kicsörtetett a szobából. Aznap éjjel egyikőjük sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Neville reggel sem látta Hannaht, aki addig maradt az ágyban, ameddig csak megengedhette magának. Máskor már ilyenkor régen talpon volt, de úgy döntött, hogy engedélyez magának egy kis pihenőt, hiszen tegnap majdnem megkérték a kezét. De csak majdnem, ez elég nagy megrázkódtatás volt, s meggyőzte magát, hogy egy picit lustálkodhat. A vendégei mindig későn kelnek, ráér még. Aztán, amikor már nem húzhatta tovább az időt, lesétált a földszintre, egyenesen a tegnap esti gyalázatos események színhelyére. Itt már aztán nem bírhatta tovább, elsírta magát. Egész éjjel csak dühös volt, de most, hogy látta a virágot és a szépségét szomorú lett. Ilyenkor reggel mindig meg szokta öntözni a növényeket, amelyek cserepén az ő neve szerepelt, vagy az, szeretettel Neville-től. Erre még keservesebben zokogott. „Nem szerelemmel, hanem szeretettel. De nem is szeret, mert akkor megkért volna! Merlin szórakozik velem! Egy nagyon kegyetlen tréfát űz, de nekem nincs kedvem belemenni. Elég volt ebből! Ha Neville nem hajlandó elvenni, akkor nem. Ezt el kell fogadnom. Már nagylány vagyok. Majd csak túlélem valahogy” Ilyen gondolatokkal győzködte magát, és közben fáradhatatlanul öntözte (nem csak a könnyeivel) a növényeket. Szándékosan hagyta utoljára a tegnapi jövevényt. És amikor alaposabban megnézte, hogy milyen fajta, mennyi törődést igényel, akkor meglátta, hogy a virág egy gyűrűt rejt. Egy gyűrűt! Hannah könnyei újból megeredtek, de most örömében. Elhatározásra jutott: azonnal hoppanált Roxmortstba, hogy elmondhassa Neville-nek, mennyire sajnálja.

Egyik kezében az eljegyzési gyűrűjét szorongatta, a másikban a növényt. Megállt a vadkanos kapu előtt, és a patrónusával hívta Hagridot, hogy nyisson ajtót. Nemsokára megjelent a vadőr, és egy feldúltan száguldozó majdnem-mennyasszonyt talált a birtok határában.

– Hol van? – támadt neki.

– A hármas számú üvegházban – adta tudtára kötelességtudóan Hagrid, és még utána kiáltott a sebesen távolodó boszorkánynak. – Sok sikert! Trollos boldogságot!*

Hannah már nem igazán hallotta a jókívánságot, de annyit azért leszűrt belőle, hogy Hagrid bizonyára tudott mindenről. De per pillanat még ez sem érdekelte, csak rohant az üvegház felé. Feltépte az ajtót, és egy csapat hatodévessel találta magát szemben. A nyakkendőkből ítélve mardekárosokkal és hollóhátasokkal.

– Te meg akartad kérni a kezemet tegnap este? – rohant az üvegház másik végében álló Neville felé. A diákok utat engedtek neki, bizonyára látták rajta, hogy még maga Voldemort sem tudná megállítani.

– Ühüm – nézte Neville a földet.

– Akkor miért nem tetted meg? – kérdezte kétségbeesetten Hannah.

– Hát… őszintén szólva, nem igazán hagytál szóhoz jutni.

– Igaz, bocsánat.

Végre odaért Neville elé, és akkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a kincset érő növényt. Gyorsan letette az egyik közeli asztalra.

– Jól teszi, hogy nem ölelgeti tovább, a végén még összenyomja nagy izgalmában. Fogalma sincs, hogy mennyit nevelgettük azt a rohadt virágot. Látnia kellett volna tegnap Longbottom professzor arcát, amikor észrevette, hogy kinyílt, és viheti haza feltenni a nagy kérdést. Ez a virág csak egy napig virágzik, és pontosan négy éve várunk erre a napra, szóval…

Neville megköszörülte a torkát, mire a hollóhátas nagyszájú elhallgatott. Majd szelíden kivette a kezéből a gyűrűt, és úgy ahogy volt, talárban, védőszemüvegben letérdelt előtte.

– Hannah Abbott, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?

– Már ideje volt – szólt ismét a hollóhátas.

– Igen. – felelte Hannah.



*ezt a Trollos boldogság dolgot nem kell szó szerint venni :D Kb. olyannak szántam, mint amikor a muglik azt mondják „Kéz és lábtörést!”

Mitől repül a repülő? IV. rész

Mitől repül a repülő?

IV. rész

Az előző rész tartalmából:

Molly fejéből gyakorlatilag minden aznapi öröme kiröppent. Úgy érezte, hogy most egyedül kell lennie, különben valami olyat mondana, amit később nagyon megbánna. Így történhetett, hogy mikor kiszabadult Dumbledore professzor irodájából egyenesen a kastély udvara felé vette az irányt.
– Ó, Merlinem, miért teszed ezt velem? Komolyan mondom, hogy nem értelek. Büntetőmunkára, ezért? Az öreg Lump is teljesen bekattant! Miért kellett így felfújni ezt az ügyet? Szín tiszta önvédelem volt, amit tettünk. Egyébként sem lett komoly bajuk, semmi olyan, amit a javasasszony ne tudott volna gyógyítani. Ez annyira igazságtalan!

Elhatározta, hogy nem fog sírni. Élete során átvészelt nagyobb dolgokat is ennél, egy csepp könny nélkül is. Elvégre már nagylány, és nem szabad sírnia. Annyira el volt foglalva saját magával, hogy azt sem látta, merre megy, amíg bele nem ütközött valamibe. Pontosabban valakibe.
– Szervusz, Molly, de rég nem láttalak! – vigyorgott rá az illető. Majd hirtelen elkomorult, látva a dühtől és a visszatartott könnyektől csillogó szemeket. – Hát veled meg mi történt?
– Szia! Jaj, de jó, hogy végre összefutunk Ogg! Már úgy hiányoztál nekem, de egyszerűen nem volt időm meglátogatni. Ugye, nem haragszol rám emiatt? – Molly úgy döntött, hogy megpróbálja elterelni egy kicsit öreg barátja figyelmét, így próbálván kitérni kérdése elől, de sejtette, őt nem lehetett egy könnyen átverni.

– Hát, hogy tudnék én rád haragudni, Molly? – Ogg felnevetett, és játékosan megcsippentette Molly arcát. Már nagyon régóta barátok voltak, és leginkább lányaként tekintett rá. Ismeretségük még akkor kezdődött, mikor a lány az első évét kezdte a Roxfortban, s azóta is keresik egymás társaságát. Molly eleinte olyan volt neki, mint egy játszópajtás, aki mellett mindig fiatalnak érezhette magát. Később pedig, a lány bizalmasa, és tanácsadója lett. Hiába volt közöttük olyan nagy a korkülönbség, mindig megértették egymást. Ogg úgy olvasott Molly érzelmeiben, mint egy könyvben. Most is könnyen megállapította, hogy kis barátnőjét bántja valami. Aggodalmának hangot is adott: – De mondd csak, mi történt veled? Miért csillog ilyen gyanúsan a szemed? Gyere, öntsd ki a szívedet öreg barátodnak!

Ezzel a felszólítással Ogg gyengéden megfogta a lány vállát, és visszavezette oda, ahonnan jött. Leültette Mollyt a házában található kis asztalhoz, a lány pedig, csodák csodájára engedelmesen tűrte a gondoskodását. Matatott egy kicsit a konyhában, teát főzött, időt adva a kis boszorkánynak, hogy össze tudja szedni a gondolatait a története előadásához. Mire elkészült a forró ital, addigra Molly tényleg bele is vágott a tegnapi és a mai napja ecsetelésébe. Ogg szó nélkül hallgatta az először csak halkan, majd egyre hangosabban beszélő lányt, aki teljesen beleélte magát az emlékeibe, és a végén már az asztalt csapkodva adott hangot felháborodásának. A vadőr igyekezett megnyugtatni a méltatlankodó boszorkányt, mondván, ő sem ért egyet az igazgató büntetésével, de azt is látta, hogy Dumbledore igazságos döntést akart hozni, ám nem minden úgy sült el, ahogy szerette volna. Miután Molly úgy-ahogy lecsillapodott, Ogg más téma felé terelte a beszélgetést, ugyanis neki is nyomta valami a szívét, és úgy érezte, feltétlenül meg kell ezt osztania vele.  

– Molly, beszélnünk kell.
– De hát épp beszélgetünk, Ogg! – nevetett a lány. Miután kiöntötte a szívét, sokkal felszabadultabbnak érezte magát, és mérge elpárolgott egy időre. Úgy döntött, nem bosszankodik azon, ami már elmúlt, hanem most inkább élvezi Ogg társaságát.
– Nem, komolyan kell beszélnünk. Ma délelőtt, még a meccs kezdete előtt, jártam Dumbledore igazgatónál. – Ogg tartott egy nagy szünetet, és Molly legszívesebben unszolta volna, hogy folytassa már, mert nagyon felkeltette érdeklődését az, hogy vajon mit akart idős barátja Dumbledore professzortól? Mégsem szólt egy szót sem, mert a vadőr nagy levegőt vett és megszólalt: – Úgy gondolom, hogy ideje elhagynom a kastélyt.
– Mi? De hát miért?
– Megöregedtem, Molly, felesleges vagyok. Rubeus most már mindent tud, megtanítottam neki azt, amit kell, és éppen itt az ideje, hogy búcsút mondjak a Roxfortnak. Régebb óta vagyok itt, mint azt el tudnád képzelni. Gondatlanná váltam, már a kentaurok sem bíznak bennem annyira. – Ogg szeme tele volt szeretettel, ahogy a boszorkányra nézett, aki karba tett kézzel, durcásan összevont szemöldökkel nézett vissza rá.

– Az csak egy apró baleset volt! Különben meg nem is vagy öreg – adott hangot véleményének.
–  Valld be, Molly, hogy te elfogult vagy ebben az ügyben. Mindazonáltal jól esik, hogy ezt mondod, de el kell fogadnod a döntésemet.
– Merlin szavára! – csattant fel a lány. – Mit vársz tőlem, hogy tapsikoljak örömömben, amiért itt hagysz?!
– Ugyan, ugyan ne reagáld túl a dolgot. Vannak nálam sokkal alkalmasabb emberek is arra, hogy meghallgassanak, ha valami bánt.
– Ez nem igaz! – méltatlankodott a boszorkány. – Te is nagyon jól tudod, hogy te vagy az egyetlen barátom.
– Ne butáskodj! Hiszen ott vannak a csapattársaid is. Velük jól kijössz, nemde?

Molly még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett a vadőrre, aztán kirohant az ajtón, el sem köszönve Oggtól. Korán felvonult a szobájába, annak ellenére, hogy a háztársai a csapatuk győzelmét ünnepelték. Úgy látszik, hogy a prefektusok nem utasították rendre a mulatozókat, bár sem Arthurt, sem Biancát nem látta a tömegben. Bizonyára Arthur egyedül nem boldogult, és feladta a próbálkozást. Az ötödéves lányok hálójába öt ágy volt bezsúfolva. Amikor bezuhant az ágyba, elhúzta a sajátja függönyét, jelezve, hogy nem kíván beszélgetésbe bonyolódni éppen belépő, csacsogó szobatársaival. Aznap éjjel éberen bámulta ágyának vörös függönyét, és – már sokadszorra a mai nap során – a könnyeivel küzdött.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

Arthur percekig azon gondolkodott ébredés után, hogy milyen fontos dolga lesz.  Emlékezett, hogy lesz ma valami, de reggel éppen csak felébredve, nem jutott eszébe, micsoda. Aztán minden egyszerre tódult az elméjébe.

Molly Prewett.

Büntetőmunka.

Együtt.

Ez az egész olyan volt, mint egy valóra vált álom, bár Arthur sejtette, hogy Molly nem éppen így vélekedik arról a pár óráról, amit együtt készülnek tölteni. Szinte számolta a perceket a megbeszélt időpontig, ami McGalagony rövid üzenetében állt. A pár soros levél reggelizés közben talált rá, és ismertette a büntetés elvégzésének helyét, időpontját, módját. Arthur csalódottan vette tudomásul, hogy mint az várható volt, Pringle, a vén róka is  velük lesz este. Azt is egy szemöldökfelvonásal nyugtázta, hogy nem lesz épp’ kellemes az elvégzendő feladat: a trófeaterem relikviáinak megpucolása. Nagyszerű! Igaz, hogy ennél sokkal rosszabbul is járhattak volna, de az mégis csak felháborító, hogy hárman kell megtisztítaniuk vagy száz pajzsot, érdemrendet, meg még ki tudja, hogy mit! Mindegy, bele kellene végre törődnie, hogy igazságtalan a sors. De legalábbis vele mindenképpen mostohán bánik.

Arthur keservesen tapasztalta, hogy ahogyan az lenni szokott, ha nagyon várunk valamit, az idő ólomlábakon halad. Már két hétre előre megírt minden beadandó dolgozatot, de még mindig jócskán volt ideje az esti büntetőmunkáig. Elhatározta hát, hogy előveszi a replógépekről szóló könyvét, amit nemrég kapott, és alig várta, hogy belekukucskáljon, de annyira sűrű volt az elmúlt nap, hogy szinte meg is feledkezett a létezéséről. Most pedig, nagy szeretettel kezdte olvasni az érdekfeszítő tanulmányt a gépmadarakról. Annyira belemerült, hogy nem is vette észre, milyen gyorsan elrepült az idő! Mikor felnézett a könyv lapjairól, akkor vette csak észre, hogy mindjárt elkésik a büntetőmunkáról. Gyorsan körbenézett a klubhelyiségben, hátha látja valahol a közelben Mollyt, ugyanis úgy képzelte, hogy együtt mennek majd Pringle szobájához. Ám a lány nem tartózkodott a klubhelyiségben, és Arthur nem emlékezett, hogy látta-e az étkezéseknél vagy a nap folyamán bármikor. Remélte, hogy Molly nem akar még azzal is bajba keveredni, hogy nem jelenik meg a büntetőmunkán.

Egy hatalmas sóhajtással indult végül útnak, mert szinte bizonyosra vette, hogy elkésik, ha tovább elmélkedik a boszorkány hollétén. Hamar odaért a megbeszélt helyre, és meglepetten vette észre, hogy Molly és a gondnok csak rá várnak. Az előbbi szorosan összefonta karokkal a falat támasztotta, és egyik lábával ütemesen, türelmetlenül dobolt a földön. Arthur ebből arra következtetett, hogy a lány nincs jókedvében, és nem lehet ínyére az sem, hogy rá kellett várnia. Remek este elé nézünk – állapította meg magában ironikusan.

– Késtél – reccsent rá a gondnok.
Arthur ildomosabbnak találta, ha inkább nem szólal meg, mert esetleg olyat mondana, amit Pringle a szívére vesz.
– Mint azt már tudjátok, azokat iskolai pajzsokat és kitüntetéseket kell fényesre pucolnotok, amik a Trófeateremben találhatóak. Ne feledjétek, mind ragyogjon!  Holnap magam ellenőrzöm le! – Ezzel a fenyegetéssel, egy gonosz vigyor kíséretében, két hatalmas dobozt nyomott a griffendélesek kezébe. Néhányszor összecsapta a kezét, hogy megszabaduljon a dobozról a tenyerére tapadt portól, majd mint aki jól végezte dolgát, megfordult, hogy visszamenjen az irodájába.
– Várjon csak egy percet! – szólalt meg hirtelen Molly. – Maga nem jön velünk?
– Miért mennék veletek, buta kislány? Azt hiszed, hogy nincs jobb dolgom, mint hogy titeket szemmel tartsalak?
– Háááát, őszintén szólva… – nyújtotta el a szó elejét Molly, de mielőtt befejezhette volna, Arthur közbelépett:
– Köszönjük a tisztítószereket, Mr. Pringle – mondta gyorsan a fiú, és elindult a Trófeaterem irányába. – Gyere, Molly!
– Mi vagyok én, valami házimanó, hogy csak úgy utasítgatsz? – háborgott a lány.

Szerencsére Molly nem láthatta, hogy Arthur alig tudja elfojtani a vigyorát. Egyrészt azért volt boldog, mert nem kell Pringle társaságától szenvednie. Másrészt Molly előbbi kijelentése igazán csípősre sikeredett, és magában be kellett vallania, hogy a lánynak teljes mértékben igaza van. A boszorkány egyébként sem viselte jól, ha valaki alsóbbrendűként bánik vele, vagy parancsolgat neki. Mégiscsak aranyvérű lány volt, s ezt a tényt nem is tudta volna letagadni. Minden mozdulatában benne volt a kecsesség, elegancia, de mégis más volt, mint mondjuk Bella.

Elérték a Trófeaterem bejáratát, és kitárták az ajtókat. Arthur nem először járt itt. A Trófeaterem sok szempontból hasonlított a Nagyteremre, a mérete azonban sokkal kisebb volt. Ahhoz azonban, hogy két ember, néhány óra alatt kitakarítsa, mégiscsak túlságosan hatalmas.
A jobb oldalon található üveges szekrény felé vette az irányt, ahol kisebb érdemrendek sorakoztak. A szeme sarkából látta, hogy Molly az ellenkező oldalon lévő hatalmas pajzsok tisztítása mellett döntött. Jó fél óráig egyikőjük sem szólt egy szót sem. Arthur ezalatt kitartóan suvickolt, s meglepően gyakran botlott ismerős családnevekbe. Megtisztította például néhány Smith nevezetű boszorkány és varázsló kividdics-kitüntetéseit, s éppen egy Malfoy érdemrendjét polírozta fintorogva, persze, sokkal felületesebben, mint az előző Prewett emlékérméket, amikor Molly megszólalt.
– Egyszerűen utálom a házi munkát! Főleg kézzel csinálni. Borzalmas! Ha gyerekeim lesznek, soha nem kényszerítem őket ilyesmire!
– Akkor ez esetben irigylem őket, mert ilyen engedékeny anyjuk lesz – vigyorgott rá Arthur, Molly pedig, nagy meglepetésére, barátságosan visszanevetett.
– Nem tudom, ki lehetett ez a Tom Rowle Denem, de annyi Önzetlenül az Iskoláért érdemérme van, hogy azt hét év alatt beszerezni lehetetlenség. Bizonyára egy mardekáros seggnyaló lehetett.
– Könnyen előfordulhat – motyogta Arthur.

Nagyon úgy nézett ki, hogy Molly nem is haragudott rá annyira a múltkori nyomulása miatt. Vajon neki is kezdeményezőbbnek kellene lennie most, hogy a lány jó hangulatban van? De mit mondjon neki? Nincs semmi közös témájuk, ilyen csendben pedig, ugyancsak kínos lenne eltölteniük a következő pár órát. Aztán hirtelen meglátott valamit, ami esetleg jó kezdőtéma lehetne.

– Nem is tudtam, hogy a bátyád kapott Griffendél Büszkesége díjat.
– Melyikükre gondolsz, Gideonra vagy Fabianra?
– Szóval, két bátyád van? És mindketten kaptak?
– Igen – mondta Molly, és közben odasétált mellé, hogy megtudja Arthur melyik testvére díját fedezte fel. – Tudod, a mi családunk vérbeli griffendéles família. A szüleim is ebbe a házba tartoztak, és szeretem úgy gondolni, hogy büszkék mindhármunkra, amiért folytatjuk a hagyományt.
Molly nem igazán értette, miért kezdett bele ebbe a történetbe, de ha egyszer belekezdett, akkor azt sejtette, hogy a szavak már megállíthatatlanul törnek majd elő belőle. Egyszerűen valami belső késztetést érzett arra, hogy folytassa a bizalmas mesélést, a fiú őszinte érdeklődését látva.

– Lehet, hogy eddig nem is tudtad, de én árva vagyok, Arthur. A szüleim meghaltak, amikor egy éves voltam. Fabian alig hat éves volt akkor, s a szüleink már soha nem tudták meg, hogy végül melyik házba osztott be minket a Teszlek Süveg. – Elfordult, hogy ne lássa a fiú az arcán a gyászt, és így mesélte tovább élete szomorú történetét. – Alig egy éves voltam, amikor elveszítettem őket, sajnos nem emlékszem rájuk, csak fényképekről ismerem Margaret és Percival Prewettet. A nagyapám húga, Muriel néni nevelt fel minket. Ő egy… hmm… nagyon… összetett személyiség. Imádja a pletykákat, szereti kritizálni a dolgokat, és mindenről határozott, megmásíthatatlan véleménye van. Azt hiszem, ez egy családi vonás. Jól jegyezd meg, Arthur Weasley, a Prewettek nagyon makacsak. – Molly csintalanul rávigyorgott a fiúra, nem állhatta meg, nevetnie kellett a fiú ámuló arckifejezésén. Aztán könnyedén folytatta a mesélést, miközben hozzálátott Fabian díjának megtisztításához. – Muriel néni hatvan éves volt, mikor hozzákerültünk. Hatalmas a rokonságunk, mégis egyedül ő volt az, aki hajlandó volt befogadni együtt a három árvát. Emiatt a néni, a mai napig nagyon haragszik a kuzinjaira, és az addigi kedvenc unokaöccseire. Nem is tartjuk velük a kapcsolatot. Szóval, igen, két bátyám van.
– Ha olyanok, mint az enyémek, akkor nem lehet könnyű dolgod. Bilius és Ignatius mellett sem volt könnyű felnőni. Talán a lánytestvéremmel, Tessievel jöttem ki a legjobban.

– Nos, fogalmam sincs, hogy milyenek lehetnek a testvéreid, de én nagyon jó viszonyba vagyok velük. Inkább Fabian az, aki tűzön-vízen át mellettem van, ha otthon vagyunk, mert Gideont nagyon lefoglalja a munkája a Minisztériumban. Egyébként mindketten kviddicseztek, Gideon terelő volt, amíg űzte a sportot, viszont Fabian fogóként még mindig játszik a Kenmare-i vércséknél – hangsúlyozta ki Molly, de Arthur csak értetlenül nézett rá. – Neked nem ismerős Darren O'Hare neve? Ő a Karvalyfej támadóalakzat megalkotója. – Molly kicsit bosszúsan, de azért nevetve csóválta a fejét. – Komoly hiányosságaid vannak a kviddics terén. A testvéreid nem játszottak véletlenül a Griffendél csapatában?
– Bilius és Ignatius éppenséggel igen, de én nem éreztem késztetést, hogy jelentkezzek. Szinte semmiben sem hasonlítok rájuk, és tudtam, hogy nem lennék tehetséges ebben sem.
– Mesélj róluk – kérte a lány.

– Nos, Bilius az idősebb bátyám, és nagyon hírhedt volt a Roxfortban, legalábbis saját elmondása szerint. Lumpslucknak elég sokszor meggyűlt vele a baja, gondolom, azért is nem kedvel, mert vele hasonlít össze. Rá ugyanis jobban hasonlítok külsőre, mint Ignatiusra, vagy Tessie-re. Bilius akkoriban, és még most is, minden létező szabályt áthágott. Az ő idejében Pringle még kezdő gondnok volt, a bátyám persze, kihasználta ezt, és mindig könnyedén át tudta vágni. A rossz hírneve pedig, nagy hatással volt a boszorkányokra – a fiú itt féloldalasan elmosolyodott –, mégsem volt soha komolyabb barátnője. Én még egyet sem láttam, csak néhány árnyékot, akik ki meg besurrantak az éjszaka. Ignatius ellenben egészen más típus. Ő a család büszkesége, a mindenki által bálványozott bátyám. Korban közel áll Bilyhez, de nagyon különböznek egymástól. Nem tudok róla, hogy valaha is büntetőmunkára küldték volna. Nagyon törtető, és sokszor büszke, öntelt. Az az ő pajzsa ott a szemközi falon – mutatott arrafelé a fiú, majd sóhajtott egy nagyot. – Elsőévesként gyakran eljöttem ide, és csak néztem a nevét. Elképzeltem, hogy egyszer rám is ennyire büszkék lesznek a szüleim, hogy itt lesz kiállítva a pajzs, amin a nevem van… Aztán felébredtem, és a közelébe se jöttem azóta a Trófeateremnek. Rájöttem, hogy soha nem érhetek fel hozzájuk, de ma már nem bánom annyira.

Arthur hallgatott egy kicsit, hogy összeszedje a gondolatait, aztán kibökte:
– Talán az a legnagyobb problémám velük, hogy semmibe vesznek, a bátyáimnak mindig csak a kicsi Artie maradok, aki nem elég belevaló a kviddicshez, a tanulmányaiban sem tud jobbat elérni, mint a bátyjai, és még sorolhatnám… – Arthur szomorúan mosolygott Mollyra, aki igazán megsajnálta a fiút.
– Na és Tessie? Említetted, hogy vele jól kijössz…
– Igen, imádom őt! Kedves, előzékeny és nagyon szép. Rendszeresen levelezek vele, de már nagyon hiányzik, alig várom, hogy végre vége legyen a tanévnek, és mehessek haza hozzá. Egyébként nyáron készül férjhez menni. Esetleg eljöhetnél… – tette hozzá halkan Arthur.
– Persze, feltétlenül. Mindenképpen meg akarom ismerni őt – mosolygott rá a lány, Arthur pedig észrevétlenül kifújta a tüdejéből az eddig benntartott levegőt.

Hosszú csend állt be a beszélgetésbe, de ez nem az a kínosan zavaró hallgatás volt. Arthur hálát adott Merlinnek, hogy ilyen jó fordulatot vettek az események, és végre beszélgethetett Mollyval. Bár az nem igazán volt ínyére, hogy ennyit regélt neki bizalmasan az érzéseiről, még az is mefordult a fejében, hogy Molly a gyengeségéért, most biztosan szánalmas lúzernek tartja.  Mindezek ellenére, furcsamód, mégis úgy vélte, hogy ha itt és most véget érne az este, ő akkor is teljesen boldog és elégedett lenne.

Molly eközben azon elmélkedett, hogy mennyire élvezi a fiú társaságát. Magában mosolygott azon, hogy Oggon kívül még senkinek sem tudott ennyire megnyílni. Nem értette, hogy fordulhatott ez elő vele. Némán tisztították tovább a kitüntetéseket, s ezek után is gyakran találkoztak nagy múltú, aranyvérű családok leszármazottainak neveivel. Molly T. R. Denem érdemrendjeinek egy részét már fényesre pucolta, így nem kellett többet a mardekáros saját üvegszekrényének közelébe mennie. Ezen kívül, volt azonban még rengeteg munka, amit lelkiismeretesen meg kellett csinálniuk.
Az idő viszont csak úgy röpült, és egyszer csak azt vették észre, hogy  már az utolsó polcnak állnak neki, lelkesen, vidáman és közösen.

– Azért volt előnye is annak, hogy Bilius ennyi csínyt követett el – szólalt meg hirtelen Arthur.
– Igen? És micsoda?

– Az, hogy kívülről fújom az összes merényletét Pringle ellen. Jókat szoktam nevetni rajtuk, amikor eszembe jutnak… Képzeld el, egyszer női ruhát adott rá! Ezek után pedig, a halloweeni ünnepi vacsorára csalta valamilyen indokkal, és az egész Nagyterem rajta kacagott. Igaz, hogy Bily kamatostul kapta vissza a csíny árát, de azt mondta, hogy megérte. Ó, és volt egy olyan, hogy egy egész éven át szerelmes leveleket küldözgetett Lumpslucknak az egyik mardekáros lány nevében. Csak az év végi vizsgák után fedte fel magát a professzornál, miután az öreg felelősségre vonta a levelekért a hetedéves lányt. Az egész Roxfort tudott róla, és Lump nevetség tárgya lett. Mondanom se kell, hogy megbuktatta a bátyámat, aki amúgy is csak a másnaposság elleni bájitalt tudta elkészíteni. Aztán az utolsó évében, miután megnyerték a házkupát, elég hiányos öltözetben táncolt a klubhelyiségben az asztal tetején. Ezért mondjuk, már nem tudták megbüntetni…
– Arthur… kérlek… hagyd abba! – Molly már kétrét görnyedt, annyira nevetett az elképzelt jelenetek miatt, és a fiú is vele együtt kacagott. Aztán, amikor csillapodott a nevetőgörcsük, Arthur megszólalt.
– Azt hiszem, ideje lenne menni. Végeztünk. – Molly meglepetten nézett körbe. A fiúnak igaza volt.
– Ezek egyébként tényleg megtörténtek?
– Nem tudom, Molly – vakarta meg a fejét Arthur –, de el tudom képzelni, hogy igen.
Nem bírták tovább, újra kitört belőlük a fékezhetetlen jókedv.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

Ogg már vagy egy órája várt türelmesen a sötét, félhomályos folyosón. Késő este volt, de ő nem tudott elaludni. Gyanította, hogy ennek köze lehet ahhoz, hogy veszekedett Mollyval tegnap délután. Nagyon bántotta a dolog és iszonyú lelkiismeret-furdalás gyötörte. A folyosón végigsöpört egy hideg fuvallat, s ő megborzongott. Erősen szuggerálta az ajtót, hogy végre nyíljon ki, és ne kelljen tovább itt ácsorognia. Igazából be is mehetett volna a Trófeaterembe, de nem akart újabb összetűzésbe keveredni a vén róka Pringle-lel, volt már éppen elég konfliktusuk az évek során. Miközben várakozott, próbált megoldást találni Molly bajára. Tudta jól, a lánynak igaza volt tegnap. Számtalanszor beszélgettek már arról, hogy nem találja a helyét évfolyamtársai között, nem tud hozzászólni a beszélgetéseikhez, és emiatt idegennek érzi magát. Kívülről úgy tűnhetett, hogy Molly népszerű lány, a kviddicsnek köszönhetően mindenki ismeri a nevét, de több szempontból is más volt, mint a többiek. Kitartó, kötelességtudó, fékezhetetlen a jelleme, és jobban kedvelte a magányt, mint a divatról és fiúkról csacsogó korabéli lányokat, noha könnyen barátkozó típus volt, s mindenki szerette. A fiúkkal sem jött ki jobban, mindenkit a haverjának tekintett, soha nem beszélt arról, hogy szerelmes lenne. Tényleg mindent vele beszélt meg, és rá támaszkodott, az ő tanácsaira hallgatott.
Mi lesz vele nélkülem? – Kérdezte önmagától, majd egy gonosz kis hang válaszolt a kérdésére: Nem lesz Mollyval semmi. El fog felejteni téged. Egy darabig majd hiányzol neki, de aztán valaki majd megvigasztalja, és te nem leszel más, csak egy öreg, vén bolond, akit botor módon a bizalmába fogadott.

Elmélkedéséből az ajtó csapódása ébresztette fel. Molly Prewett végre kilépett a Trófeaterem ajtaján. Csakhogy nem volt egyedül. Egy magas, szemüveges, szeplős fiú lépkedett szorosan mellette és mindketten kacagtak valamin. Ogg ritkán hallotta ilyen szívből jövően nevetni a lányt. A fiút csak látásból ismerte, de égővörös hajkoronája alapján biztosra vette, hogy csakis egy Weasley lehet. Ogg beismerte, hogy remekül passzolnak egymáshoz. Mozdulatlanul nézte őket, de nem vették észre jelenlétét. Talán jobb is ez így! Bizonyára Molly kínosan érezné magát, ha a fiú előtt beszélne vele.
Ogg pedig azzal a gondolattal aludt el később, hogy már nem is félti a kis barátnőjét attól, hogy egyedül marad a Roxfortban. Az előbbi jelenet bizonyította, hogy Mollynak legalább egy jó barátja már lesz. Sőt, talán egyszer még barátságnál több is lesz köztük!

Mindenestre ez már nem az ő dolga, leveheti öreg, bütykös kezét a fiatal válláról. Hirtelen elöntötte a bizonyosság, hogy ezek után Molly talán rálép egy olyan útra, ami egy kicsit társaságkeresőbbé teszi. Látta maga előtt a felnőtt nőt, akivé érik majd, ahogy sürög-forog, intézkedik. Elmosolyodott attól, hogy milyen könnyen ment idősebben, megváltozott személyiséggel maga elé képzelni a boszorkányt, akit immáron négy éve ismert, de ezt az arcát még soha nem mutatta meg neki. Kicsit olyan ez a helyzet, mint, amikor a szülő végleg útjára engedi gyermekét. Egy nagyon hosszú, és göröngyös útra, ami talán túl nehéznek tűnik majd, de egyszer ezt is meg kell tenni. A legnehezebb mosolyogva integetni, miközben boldogan indul el gyermekünk az Életbe, nem is számítva a beláthatatlan kanyarokra, bukkanókra, kátyúkra, amibe beleragadhat, vagy az út menti mély árkokra, amiből nem könnyű kimászni.
Most már minden rendben lesz – suttogta maga elé, és tényleg így gondolta.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

A két ötödéves nevetve sétált a klubhelyiség felé. Sajnos a Kövér Dáma már elbóbiskolt, és fel kellett ébreszteniük az igazak álmából, aminek a hölgy nagyon nem örült. Molly fülét farkát behúzta a fejmosás miatt, amit kaptak, és Arthurt is kellemetlenül érintette a szitokáradat. A Dáma még levegőt sem vett, igaz nem volt rá szüksége, úgy mondta a magáét, még a jelszót sem engedte elmondani, vagy megmagyarázni a késői kimaradás okát. Végül csak bejutottak a klubhelyiségbe, ahol egy teremtett lélek sem tartózkodott, ami persze nem csoda, hiszen nagyon későre járt már. Molly és Arthur ennek ellenére nem volt álmos. Ott álltak a hálótermekbe vezető lépcső előtt, és még mindig vigyorogtak egymásra.

– Azt hiszem, hogy aludnunk kellene.
– Ühüm – jött az értelmes válasz Arthurtól.
– Hát, akkor jó éjszakát – szólt vonakodva Molly, és elindult a lépcső felé. A fiú hangja azonban megállásra késztette.
– Várj! Egész este meg akartam kérdezni tőled, csak nem volt hozzá bátorságom, hogy mi a leghőbb vágyad?
– A leghőbb vágyam? – Molly jóócskán meglepődött, de végül mégiscsak elmosolyodott a kérdés hallatán. – Az, hogy a Roxfort után híres kviddicsjátékos legyek, pont mint Fabian.
Arthur biccentett, hogy megérti, majd ő is ’Jó éjszakát!’ kívánt, és elindult a fiúk hálókörlete felé.
– Arthur Weasley! Csak nem képzeled, hogy elengedlek úgy, hogy én nem teszem fel neked ugyanezt a kérdést? – A lány játékos szigorúsággal nézett rá, de a tekintetében látszott, hogy tényleg érdekli a válasz. Arthur visszafordult, és mélyen a szemébe nézett. Lehetséges, hogy kineveti majd érte, de őszinte akart lenni a lánnyal. Ez az este túl szép volt ahhoz, hogy mindent elrontson a hazugsággal. Nagy levegőt vett, és kimondta:

– Az a leghőbb vágyam, hogy megtudjam: Mitől repül a repülő?


ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Örökké tisztátalan - Cissa levele

Örökké tisztátalan – Cissa levele

Drága Medám!
Ha most látnál, akkor bizonyosan kacagnál rajtam. A helyzet, amibe kerültem viszont egyáltalán nem vicces. Az ágyamon fekszem, hatalmas tintafolttal a jobb könyökömnél, és az összegyűrt pergamenekkel már szinte takarózni lehetne, annyi van belőlük. Elborítanak a levelek, amelyeket mind neked címeztem. 
És, hogy végül miért nem küldtem el? Egyiket sem éreztem igaznak. De mit is írhatnék neked őszintén? Azt, hogy nem hiszem el, így magamra hagytál? Hogy nélküled én egy semmi vagyok? Szükségem van rád! Miért tetted, Andromeda? Miért?  Hányszor tettem fel már magamban ezt a kérdést, amióta elmentél? Hány napja is? Egy egész évnek tűnik az idő, amióta nem láttalak. 
Ha most visszajönnél, akkor még megbocsájtanának, tudom. Meda, hiányzol! Annyira nagyon hiányzol, nővérkém! Távozásoddal hatalmas űrt hagytál magad után. Miért tetted ezt? Hát nem jelentek neked semmit? Nem tudom, hogy miért mentél el, de látni akarlak! Minél előbb, ha lehet.
Tegnap reggel, amikor felébredtem, az volt az első gondolatom, hogy muszáj lesz elmesélnem neked az álmomat. Most nem körmölném le, de ha visszajössz, minden részletét hallhatod. Tehát elindultam a szobádba, s a lelakatolt ajtó előtt megtorpantam. Hirtelen mellbe vágott a felismerés, hogy többé már nem tehetem meg ezt a reggeli rituálét veled. Nem robbanhatok be a lakosztályodba, ugorhatok fel az ágyadba, és húzhatom le rólad a takarót. Miközben végig abban reménykedem, hogy felébredsz, és meghallgatsz, mielőtt az álom kireppenne a fejemből. Többé már soha nem lesz ilyen a reggel. Ezek a gondolatok cikáztak végig a fejemben. De nem kell feltétlenül így lennie. Gyere haza, Meda! Gyere vissza hozzám! Könyörgök neked, ha lehetne, letérdelnék a lábaid elé, s úgy kérnélek. De nem tudom, hol vagy. Még ezt sem mondtad el. Remélem, hogy a saját baglyod megtalál majd.  
Bizonyára nem érted kusza, zavaros gondolataimat. Igazából én sem értem saját magam, de elhatároztam, hogy ezt a levelet nem fogom összegyűrni. Ezt a pergament végre elküldöm neked. 
Epedve várom hazatérésedet, vagy válaszodat, melyben talán kiderülnek a történtek, s az, hogy mi történt veled? Tényleg ezt akarod? Feladni mindent, magad mögött hagyni eddigi életed, s vissza sem nézni? Minden nap a kúria hátsó kapujában foglak várni.
Ha nem jössz, nem tudom, hogyan élhetném túl azt, ami rám vár. Akkor végleg egyedül maradok.
Örökké szerető kishúgod:

Cissy