A halálának órája

Petunia Dursley az ablaka előtt ült, és kedvenc hobbijának hódolt, történetesen annak, hogy szomszédjait figyelte. Ez a máskor olyan kellemes elfoglaltsága most nem jelentett örömet neki. Hiányzott valami. Vagy talán valaki? Dudlus a kiságyban az igazak álmát aludta, Vernon egy későig tartó értekezleten volt a fúrógyárban. Igazgatóként kötelességei voltak, ezt megértette, de most mindennél jobban vágyott férje közelségére. Magányosnak érezte magát. Még az sem enyhített ezen az érzésen, hogy alvó fiacskáját nézhette. Így került hát az ablak elé, de itt sem vigasztalódott. Már késő este volt, s nem akadt semmi látnivaló az utcában, vagy a szomszédok háza tájékán. Délután bezzeg van nyüzsgés, amikor általában takarítani szokott. Igaz, hogy ragyogott az egész ház, de mert annyira unatkozott, neki állt kipakolni a kamrát, hogy újból megcímkézze az egy év alatt alaposan lekopott papírdarabokat a befőtteken. Petunia hitt abban, hogy rend a lelke mindennek, és e szerint az elv szerint élt. Miközben gyöngybetűkkel írt, halkan dúdolgatott. Az jutott az eszébe, hogy Lilynek mennyivel szebb hangja volt. A dal közepén abbahagyta az éneklést. Megrázta a fejét, így igyekezve kitörölni a kellemetlen emlékeket, és inkább másra gondolt. Nevezetesen arra, hogy hogyan töltötte el kifogástalan napját az imádnivaló Dudlicsekkel.

Késő őszi, hűvös hétfő délelőtt volt, ezért jól beöltöztette kisfiát, mielőtt kivitte volna sétálni. Dudley ennivalóan aranyos volt a meleg ruhákban, tökéletes egyéves. Már a kezét sem kellett fognia, egyedül járt, és ez mérhetetlen büszkeséggel töltötte el Petuniát. Arról már nehezebben sikerült lebeszélnie az eszményi fiúcskát, hogy ne rugdossa a cipőjét. Minden próbálkozása hasztalannak bizonyult, ám nem tudott sokáig haragudni egyetlen gyermekére. Mivel nem sikerült a tervek szerint kifárasztania, így Dudley meglehetősen eleven volt a nap további részében. Összesen négyszer kellett átöltöztetnie, mert akárhányszor megetette, az étel nagy része a ruhácskáján kötött ki. Petunia aggódott, hogy kisfia nem eszik eleget, ezért napjában legalább tizenegyszer próbálkozott beleerőltetni valami kis táplálékot. Mivel Dudlus megfelelően fejlődött, így arra jutott, hogy ezt az adagot tartania kell fia egészsége megőrzése miatt. Soha nem bocsátaná meg magának, ha alultápláltan látná őt!

Véleménye szerint, Dudlicsek minden szeretetet megérdemelt, és meg is kapott. Neki kell lennie az elsőnek a szemében, többek között ezért is döntöttek úgy Vernonnal, hogy nem lesz több gyerekük. Egyikük sem akarta, hogy Dudleynak versenyeznie kelljen valakivel, mint Petuniának egykor Lilyvel. És már megint húgánál kötött ki gondolatban! Petunia mérges lett, nem értette, hogy mi van ma vele, hiszen azelőtt soha nem gondolt ilyen gyakran Lilyre. Miért éppen ma? Nincs semmilyen különösebb évfordulója a családnak, ami rá emlékeztetné. Nem ma van Lily szülinapja.

Ám ekkor eszébe jutott, hogy mégis van valamilyen évforduló ma. Nem sok emléke maradt meg a gyerekkorából, lehet, hogy tudatosan akarta elfelejteni a boldog időket, amikor csak ketten voltak. Lily és Ő. Nem volt Piton, vagy varázslás, csak ők ketten. Sok évvel ezelőtt, Halloween napján együtt indultak el csokit gyűjteni. Ő akkor hét évesen kézen fogta a boszorkánynak öltözött kis Lilyt. Mintha csak valami jóslat lenne, Lily már harmadszor viselt boszorkány jelmezt, s azután is csak abban volt hajlandó csokit kéregetni. Az a Halloween azonban más volt, mint a többi. Petunia büszkén lépdelt az utcákon, hiszen édesanyja rábízta kishúgát, hogy vigyázzon a hatéves csöppségre. Még most is jól emlékszik rá, hogy Lily nagyon izgatott volt, ami persze nem csoda, egy ilyen kicsi lánynak felért egy karácsonnyal a halloween-i utcajárás. Akkor persze nem jutott eszébe, hogy ő is csak egy évvel idősebb nála, ez az aprócska tény hatalmat adott a kezébe, és az egy éve olyannak tűnt, mintha legalább tíz évvel lenne öregebb. Lassan már megtelt a kosárkájuk különféle édességekkel, de Lily nem tudott betelni vele, még egy helyre el akart jutni. Lakott az utcában egy bolondos öregember, aki mindig kedvesen szólt hozzá, Tuneyt azonban ki nem állhatta. Lily megígérte neki, hogy elmegy hozzá ezen az estén, s ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó helyről még meglátogassák Bilius bácsit. A gyerekek messziről kikerülték az agglegény házát mindig, de most még nagyobb távolságot tartottak tőle. Bilius bácsi csak nem rég költözött a környékre, az egyik öreg, elhagyatott házba az utca végén, s ezzel a cselekedett egyből kivívta a szomszédság megbotránkozását és csodálatát. Bilius bácsi minden bizonnyal nem hallotta, hogy a hely elátkozott. Lily pedig készséggel figyelmeztette erre. Az uraság csak nevetett, és megkérdezte a húgától, hogy ő is így gondolja-e. Lily természetesen nem értett egyet a szóbeszéddel, ő csak egy elhanyagolt, régi házat látott, amelynek az ablakait betörték, és a teteje beázott, ezért nem kell senkinek. Ettől a pillanattól kezdve a kislány és a rejtélyes bácsi barátokká váltak. Bilius bácsi pedig, halloween-ra való tekintettel, még hátborzongatóbbá varázsolta a házát, így nem csoda, hogy a kisgyerekek féltek még a járdára is rálépni. Lily azonban szinte futott, s majdnem elesett a lépcsőn, annyira igyekezett elérni a bejárati ajtót.

– Én inkább megvárlak idekinn – szólt remegve Petunia, aki hirtelen megtorpant a kertkapuban.
– Ugyan már, Tuney – nevetett fel Lily – ,nyugi, nem harap!
– Nem, én megleszek egyedül is idekinn, de siess vissza!

Lily tehát bement, Petunia pedig kint ácsorgott tíz méterre a háztól, olyan messze, amennyire csak lehetett. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideje állt karba tett kézzel az épülettel szemben, de szinte örökkévalóságnak tűnt, amióta húga itt hagyta. Újabb remegés fogta el, ahogy önkéntelenül újból a házra nézett. És ide engedte bemenni Lilyt? Úgy érezte, hogy sürgősen utána kell mennie. Összeszedte minden bátorságát, lépett egyet előre, aztán rögtön kettőt hátra. Nem megy ez neki, Lily mindig is sokkal bátrabb volt nála. De utána kell mennie! Ő az egyetlen kishúga, vigyáznia kell rá! Futva iramodott meg a ház felé, úgy gondolta, ha rohan, nem lesz annyira nagy a kísértés, hogy visszaforduljon. Feltépte a bejárati ajtót, és bevette magát a házba húga után. Az előszobában korom sötét volt, az orráig sem látott. Előre nyújtotta két kezét, hogy legalább az előtte lévő tárgyakat ki tudja kerülni, és vakon meresztgette a szemét a sötétbe, miközben húga nevét suttogta. Ám nem érkezett válasz. Petunia kezdett kétségbeesni. Mi van, ha Lilynek valami baja esett? Az csakis az ő hibája lesz. Ekkor hangokat kezdett hallani egészen közelről, így arrafelé vette az irányt.

– Nagyon tehetséges vagy, kis boszorkányom, ide tudnád adni a piócaleves üveget? *
– De ugye, ez nem igazi piócalé? – kérdezte Lily.
– Dehogy, aranyom! Elvégre honnan tudnék én olyat szerezni? Ez csak egy kis színesített víz, benne műanyagokkal. Ne feledd, mi nem bájitalt főzünk. – Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy Petunia meggyőződhetett róla, tényleg bájitalt főznek.

Petunia szemei elkerekedtek. Ez a szenilis bolond azt hiszi, hogy a húga boszorkány, csak mert annak öltözött ma este? Valahogyan ki kell hoznia Lilyt onnan. Ő a nagy, felelősségteljes nővér, akinek vigyáznia kellett volna testvérére. Lehet, hogy még jóvá tudja tenni a dolgot azzal, ha kiszabadítja innen. Először is kell valami, ami eltereli a figyelmét az öregnek. Zajt kellene csapnia valahogyan. Petunia elhatározta, hogy az lesz a legjobb, ha kicsalogatja a házból, majd befut Lilyért, és kihozza onnan. A terv jónak tűnik, de hogyan valósítsa meg? Ketté kellene szakadnia ahhoz, hiszen nem hagyhatja itt védtelenül Lilyt, miközben a kiszabadításának előkészületeit próbálja meg véghezvinni. Választania kell: Lily vagy a terv? Úgy okoskodott, hogy ha sikerül a dolog, akkor megkaparintja Lilyt is. Megpróbált visszabotorkálni az ajtóig a korom sötétben, ám sikerült feldöntenie valamit útközben, ami hatalmas zajjal a földön terült el. Hallotta, hogy elhal a szobában a halk motozás, és valaki megindul az előszoba felé. Petunia a falhoz lapult, még levegőt is elfelejtett venni. Ha most megtalálják, akkor vége mindennek, együtt kell raboskodniuk az idők végezetéig ennek a szenilis, vén bolondnak a fogságában. Hallotta, amint valaki elhalad előtte, szintén tapogatózva, és megcsapta orrát az alkohol bűze. Remek, még iszákos is a vén bolond! Amikor hallotta becsapódni a bejárati ajtót, futva indult el abba a szobába, ahol kishúgát sejtette. Lily egy magas asztalon ült, a lábát lóbálta, s kíváncsian nézelődött a szobában.

– Tuney, szia! – ragyogott fel testvére arca – Hát mégis bejöttél?
– Igen, de csak azért, hogy kivigyelek innen. Gyerünk, haza kell mennünk!
– De miér’ ?– nyafogott Lily.
– Csak – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Petunia. – Igyekezz már!

Azzal megragadta a kezét, és elkezdte kifelé húzni a házból. Bilius bácsi nyilván azt hiszi, hogy kintről jött a zaj, és ezért nem tért még vissza. Csak fél füllel hallotta, Lily megpróbálja rábeszélni, hogy maradjanak, hiszen még el sem köszönt Bilius bácsitól, aki biztosan megharagudna emiatt. Petuniát ez korántsem érdekelte, csak minél előbb el akarta hagyni a házat. Amikor ez végre megtörtént, fellélegezett. Élete legszörnyűbb Halloween estéje volt az.

– Fogadni mernék, hogy te is arra a bizonyos Halloweenra gondolsz most – szólította meg valaki. Felismerte a hangot, és meglepetésében majdnem elejtette a kezében lévő üveget.
– Lily? – kérdezte, de azonnal tudta a választ. A húga épp abban a pozícióban ült a konyhapulton, amelyben sok évvel ezelőtt Bilius bácsi házában: a lábát lóbálta. Mégis, nem az a Lily volt az, teste furcsán átlátszó volt, s ez megrémítette Petuniát.
– Igen, Tuney, én vagyok az – felelte.
– Mit akarsz tőlem? – remegett meg a hangja.
– Nagyon sok mindent kellene elmondanom, de nincs sok időm, James már vár. Hidd el nem így akartam közölni, de… Szóval az a helyzet, hogy… – Lily küszködött a szavakkal, s Petunia észrevette, hogy könny csordul ki a szeméből. Megértette.
– Szellem vagy? – kérdezte, de Lily megrázta a fejét.  Elfordította az arcát, s beszélni kezdett.
– Annyi mindent akarok mondani neked. Bocsánatot kérni, elsősorban. Minden nap az utóbbi tíz évben bántam, hogy boszorkánynak születtem. Valamikor kevésbé, de voltak olyan napok, amikor azt kívántam, hogy bárcsak ne lenne ekkora szakadék közöttünk. El kell nekem hinned, ha azt mondom, hogy akkor is nagyon szerettelek, amikor nem mutattam. És életem utolsó pillanatáig reménykedtem, hogy te sem gyűlölsz annyira. – Lily végre ránézett, talán választ várt, de Petunia szorosan összezárta a száját, néma maradt. Percekig csak nézték egymást, s Lily nem tudott úgy olvasni nővére tekintetéből, mint régen. Rádöbbent, hogy Tuney tényleg megveti őt. A pillanatnak a feljáróra begördülő kocsi zaja vetett véget. Petunia az ablak felé kapta tekintetét.
– El kell menned. Vernon nem találhat itt. Nem tudhat rólad. Mi normálisak vagyunk. El kell menned. – motyogta magában, mintha csak önmagának szánná a kijelentéseit.
– Kérlek, Tuney, nézz rám! – könyörgött Lily, aki most már nővére előtt állt.
– Csak képzelődöm. Te nem lehetsz itt. Menj el!
– Magadhoz kell venned Harryt. Csak így menekülhet meg. Kérlek, tedd meg nekem. Tuney, kérlek, vigyázz Harryre.
– Csak álmodom, te nem lehetsz itt – mondta Petunia egyre határozottabban, és feléje csapott a kezeivel. Lily még egyszer kétségbeesetten ránézett, majd köddé vált.

Petunia döbbenten nézett maga elé, de felocsúdott az autó ajtajának becsapódásától. Rájött, hogy képtelen lenne most férjével társalogni, tehát a szobájukba ment, és alvást színlelt. Miután Vernon befészkelte magát a hitvesi ágyba, hamar elaludt. Amikor már Petunia biztos lehetett abban, férje mélyen alszik, újból kiment a konyhába, hátha ott találja még Lilyt. De húga nem volt sehol.

Valójában ekkor tudatosult benne, hogy halott. Végleg elment. Lerogyott a konyha padlójára, és rázta testét a néma zokogás. Lily csak beszélgetni akart a nővérével, még egyszer utoljára. Ő pedig ismét cserbenhagyta. Most nem tud utána menni, mint gyerekkorában, hogy kihozza a félelmetes házból. Ellökte magától ,és ezzel örökre elveszítette a kishúgát.
________________________________________________________________________________

 „Ha én most meghalok, akkor engem voltaképpen megölnek. Nem úgy, hogy rám fognak valami fegyvert, hanem úgy, hogy nem segítenek, olyan órában, mikor segítségemre kellene sietnie mindenkinek, aki él, mert több vagyok önmagamnál, (...) egy kisgyermek édesanyja.” Szabó Magda

*********************************************************************************

*Egyébként, akit esetleg érdekelt a kis Lily és Bilius bácsi Zsugorító főzetet kotyvasztanak, ami elvileg a harmadévesek tananyagában van benne! Lily pedig (némi segítséggel ugyan, de) már hatévesen megcsinálja! Igazi tehetség! *-*