Az abrosz alatt II.

Az előző rész tartalmából:

Megint csengettek, ezúttal biztos, hogy Vernon Dursley állt az ajtó másik oldalán.

– James, bújj be az asztal alá! – utasítottam fojtott hangon, és meglepetésemre Potter felhajtotta a földig érő terítőt, majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy előre enged.

_______________________________________________________________________

 Mérges pillantást vetettem rá, mikor láttam, hogy szemtelenül vigyorog, de azért bemásztam elsőként. Csak egy pillantást sikerült vetnem a gyönyörűen feldíszített, gyertyafénybe borított asztalra, ami az én ízlésemnek túl nyálas volt, de azért megnyugodtam, hogy a székek az asztal két végében vannak elhelyezve. Ezek szerint Tuneynak és Vernonnak legalább a lába nem lesz útban. Reménykedtem, hogy nem húzzák sokáig a vacsorát.

– Mondd csak Lily, miért nem az asztalon akarod elkölteni a vacsorát? – kérdezte James még mindig vigyorogva és normális hangerővel, mire a szájára tapasztottam a kezemet, és villámló szemekkel néztem rá.
– Azért, te Merlin barma, mert ez a nővérem nagy randija, és nem az enyém!

– Kár – motyogta James az ujjaim közül, mire a szememet forgattam. Közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülébe suttoghassak, mert Petunia már Vernonnal udvariaskodott az előszobában.

– Ne is álmodozz róla… És Merlin szerelmére, maradj csendben, nem vehetnek észre! – Megvártam, amíg James bólint, majd elvettem a kezem a szájáról, mire érte nyúlt, és ismét a szájához emelte, hogy megcsókolja. Valószínűleg fura arckifejezést vághattam, mert James halkan elnevette magát, erre a nagyon is jameses reakcióra pedig, már ismét visszatért a régi énem, kirántottam a kezem a szorításából.
Eközben Petuniáék elérték az ebédlőt, és helyet foglaltak. Tuney ült le a hozzám közelebb eső székre, Vernon pedig a másikra.

– Mi finomat főzött, Miss Evans? – kérdezte behízelgő modorban a fiú.

– Ohh – nevetgélt kislányosan nővérem. – Remélem, sikerült eltalálnom az ízlését, drága uram. Négyfogásos vacsorát készítettem számunkra.

Lemondóan a tenyerembe temettem az arcomat, ennyit a rövid étkezésről! Petunia kisietett a konyhába, majd pont a fejem fölé, az asztal közepére helyezett valami tálat. Sürgött forgott az asztal körül, majd végre helyet foglalt.

– Ümmm – mormolta Vernon. – Ez egyenesen mennyei lett, arany bogaram! Komolyan mondom, hogy anyám se csinálhatta volna jobban. Érzem benne a citromhéj ízét, senki nem tudja, hogy ez a titkos hozzávaló. Imádlak! Én ilyen jót még soha nem ettem!

A számra szorítottam a kezeimet, hogy nehogy hangosan elnevessem magam, mert Petuniának születésétől fogva citrom allergiája van, tehát biztosan nem reszelt citromhéjat az ételbe. James felhúzta a szemöldökét, hogy jelezze, ő is kíváncsi a humor forrására, ha már nem őneki sikerült így megnevettetni. Nagyon közel hajoltam hozzá, hogy hangtalanul a fülébe suttoghassam Vernon hatalmas bakiját, és közben éreztem, hogy lehelete csiklandozza a nyakamat.

– A bor is megfelel az ízlésednek? A nővéredtől hallottam, hogy ez az egyik kedvenced. Bár én nem nagyon rajongok az alkoholért, de előttem nem kell szégyellned magad, igyál csak annyit amennyi jólesik. Mindketten sokkal jobban érezzük majd magunkat, ha egy kicsit oldottabb lesz a hangulat…
Petunia valószínűleg rájött valamire, talán a mondatai kettős értelmére, mert hirtelen elhallgatott, és ezek után igyekezett más felé terelni a szót. Majd sokáig csak az evőeszközök csikorgását lehetett hallani, ahogy a finom porcelánhoz érnek.

– Olyan szótlan vagy, Vernon maci – szólalt meg hirtelen Petunia elvékonyított hangon. Ezúttal Jamesnek kellett erőlködnie, nehogy kibuggyanjon belőle a nevetés. Pajkos fénnyel a szemében nézett rám és szélesen vigyorgott, mire az égnek emeletem a szememet. Na, igen, Vernont nem igazán lehetne mackónak nevezni, az alapján amennyit láttam belőle, inkább malachoz hasonlítanám. Felé néztem, és megállapítottam, hogy Petunia az én székembe ültette szerelmét, ami a hosszú roxforti tanévnek köszönhetően sokat porosodott a sarokba, nem használta senki. Azon a véleményen voltam, hogy Petuniának apa székét kellett volna a másik asztalfőre helyezni, mivel az sokkal strapabíróbb volt. Szerintem Vernon szorult helyzetben lehetett, úgy látszik James is erre a következtetésre jutott, mert megbökött, és mutogatni kezdett az enyhén balra dőlő bútorra, ami követte a fiú testének helyzetét. Ebben a pillanatban hatalmasat korgott a gyomrom, amit biztos, hogy hallottak az asztalnál, mert Petunia gyorsan felugrott, és távolodva az ebédlőtől mondta:

– Ohh, szóval éhes vagy, hogy is nem gondoltam erre a lehetőségre – kuncogott –, azonnal hozom a levest!  
Éreztem, hogy ég az arcom, s félve pillantottam James irányába, aki hasát fogta a néma nevetés közben. Sikerült felülkerekednem a zavaromon, és megböktem őt úgy, hogy legalább egy kis fájdalmat érezzen.

Vernon dadogott valamit arról, hogy ő nem, meg nem is, honnan, mi? De nővérem szóra sem méltatta, szerencsénkre. Némán mellé lépett, és én úgy képzeltem, jól megpúpozta barátja tányérját.

– Milyen háziasszony lennék én, ha nem laknál jól szerény vacsorámmal, drága mackóm?

– Nem kell aggódnod emiatt, harmatos virágszálam! Annyira tele van a hasam, hogy majd szétreped a nadrágom, és bevallom őszintén, mintha ez a szék is kisebb lenne, mióta beleültem…

– Ha csak ez a baj, ne pazaroljuk evésre az időt – Petunia hangjából tisztán ki lehetett venni a mohóságot, amivel Vernonra vetette magát.

Hálát adtam Merlinnek, amiért nem láttam a turbékoló gerlepárt, amint szenvedélyesen nyalják-falják egymást néhány méterre tőlem. Jamesre nézetem, akinek az arca hasonló érzelmekről árulkodott, de amint észrevette kutató szemeimet, már nem tudtam semmit leolvasni az arcáról. Talán attól félt, hogy megsértődök azon, amiért ennyire nyíltan undorodik a nővéremtől és a pasijától? Hiszen én is éppen ezt éreztem! Hiába volt a nővérem, nem értettem, hogy miért állhatott össze egy ilyen Vernon Dursley félével! Igaz, hogy nagy reményeket fűznek hozzá, Tuney állítása szerint, de akkor is egy dagadt disznó. És az sem utolsó szempont, hogy mellette Petunia élete olyan lehetne, amilyet mindig is akart. Minden álma az volt, hogy a férje eltartsa, ne kelljen dolgoznia, nyugodt és NORMÁLIS élete lehessen, lehetőleg nélkülem. Furcsa, régóta nem voltunk beszélő viszonyban, de azért mégis vannak olyan dolgok, amik soha nem változnak. Többek között Petunia is ilyen. Azt hiszi, hogy a változás rossz dolog, pedig vannak olyan emberek, akiknek a hasznára válhat. Én magam például olyan ember vagyok, aki rengeteg mindenen ment már keresztül tizenegy éves kora óta, és ez mind előnyömre vált. És itt van James Potter, aki határozottan más ember, mint eddig. Továbbra sem hagy békén, de valami mégis megváltozott. Vajon ez miattam van? Legjobb barátnőm hangja válaszolt a fejemben a feltett kérdésemre: Persze, hogy miattad, Lilyan! Mégis mit hittél?

Kissé elfordultam Jamestől, hogy kikukucskáljak egy apró résen, mert egy ideje már nem hallatszottak hangok, gondoltam talán a hálószoba felé vették az irányt… Bárcsak ne tettem volna! A nővéremék úgy egymásba voltak gabalyodva, hogy elsőre nem is tudtam megállapítani, melyik kéz kihez tartozik. Ezek után ildomosabbnak láttam visszaülni az eredeti helyemre, mert Vernon egy könnyed mozdulattal megszabadította a fejem fölötti területet a tányéroktól, és az asztalra ültette Petuniát. Legalább két darab valami mellettünk landolt és ripityára törött. Határozottan tudtam, hogy ennek anya nem fog örülni. Kétségbeesve néztem Jamesre, aki tanácstalanul bámult vissza rám. Ezerszer is elátkoztam az ötletemet, amiért voltam olyan elvetemült, hogy ide kergettem be magunkat. Mi a jó fenének kell Tuneynak „Hogyan viselkedjünk a pasinkkal, ha a szüleink elutaztak?” című továbbképzést tartani és demonstrálni? Éreztem, hogy lángol az arcom, melegem van és zsibbad a lábam. Tetejében még az éhség is kínozott. Hogyan fogok én ebből kimászni?

– Vernonom, mit szólnál hozzá, ha ezt egy kicsit kényelmesebb helyen folytatnánk – dünnyögte Petunia csábosan. – Menj fel a szobámba, rögvest megyek én is…

Még egy utolsó, hosszú csókot váltottak aztán Vernon elindult felfelé, inkább nem akartam elképzelni, hogy milyen állapotban. Petunia leguggolt, mint aki az összetört tányérok darabjait akarja összeszedni.
– Élvezted a műsort, húgocskám? Csak neked, csak itt, csak most. Talán majd megtanulod, hogy nem illik az abrosz alatt leskelődni mások után, pusztán azért, mert neked nem jött össze azzal a James Potterrel. Egyébként a gyomorkorgás árult el, Vernon soha nem volt éhes, amióta találkoztunk.

– Hol marad ilyen sokáig az én éhes vadmacskám? – hallatszott az emeletről egy türelmetlen hang.

Ezzel a végszóval Petunia felszaladt a szobájába, és jó hangosan bevágta maga mögött a szobája ajtaját. A döbbenettől meg se tudtam szólalni, s csak félve mertem Jamesre nézni, aki kerülte a pillantásomat.
Nem tudom, mit gondolhatott magában, de én nagyon kínosan éreztem magam. Hogy mondhatott Tuney ilyesmit James előtt, hogy nekem nem jött össze vele a dolog? Jó, nyilván a nővéremnek fogalma sem volt arról, hogy nem egyedül vagyok az asztal alatt, de azért mégsem kellett volna ilyesmit mondania! Vajon miből következtetett arra, hogy irigykednék rá? Az, ahogy a pályaudvaron viselkedtem, szerintem nem adott okot ilyesmire. Én is lesütöttem a szemem, mert nem akartam, hogy James szemébe kelljen néznem. Végül ő volt az, aki először mozdult, és rám se nézve kimászott a földig érő abrosz alól. Csak egy pillanatig hezitáltam, hogy kövessem-e, majd én is kikászálódtam. James már az előszobában járt, és sebes léptekkel közeledett a bejárati ajtó felé.

– James – suttogtam még mindig –, hová mész?

Ő azonban nem válaszolt, kinyitotta az ajtót, és kilépett a hűvös éjszakába. Nem zavart, hogy csak egy könnyed nyári ruha van rajtam, utánaeredtem. A gondolatok sebesen cikáztak a fejemben, már megint nem értettem, hogy mit művel velem James Potter! Először az fordult meg a fejemben, hogy talán csak az utcára akar kimenni és levegőzni egyet, vagy ott elmondani, tulajdonképpen miért is jelent meg olyan váratlanul nálam, mert ez még mindig nem derült ki számomra. James azonban nem állt meg a ház előtt, hanem tovább rótta az utcákat. Olyan volt, mintha ismerős lenne ezen a környéken, ami valljuk be, lehetetlen. Honnan is ismerhetné James Potter azt a helyet, ahol felnőttem? Pedig magabiztos járása arra engedett következtetni, hogy igen is járt már erre. Kezdtem elveszíteni a fonalat, hogy merre járunk. Igaz, hogy itt élek immáron tizenhat éve, de Tuneyval csak a közeli játszótérig merészkedtünk, azóta, hogy a Roxfortba járok, pedig inkább csak a saját szobám falát láttam, meg esetleg a kertet. Persivel pedig ugyancsak a parkban találkoztunk legtöbbször, ott, ahol elsőször szólított meg, de már ennek is régen vége. Nem hagytam abba James bombázását, folyton olyanokat vágtam a fejéhez, hogy „Mégis mit művelsz?” meg „Hová akarsz menni?” és „Lennél szíves válaszolni?” valamint ez hangzott el a legtöbbször: „James!” Igen, kezdtem mérges lenni. Majdnem orra buktam a sötétben, mert nem láttam, hogy hirtelen lejt a talaj, és egy ijedt kiáltás is elhagyta a számat, mikor megcsúsztam, de az előttem csörtető, újabban néma fiú elkapta a karomat, és nem estem el. Mérgesen pillantottam fel rá, és egy rántással kiszabadítottam a kezemet a védelmező ujjai közül.
Ekkor vettem észre, hogy egy kisebb parkban vagyunk, amelynek mélyen a közepén egyetlen hatalmas fa állt, alacsony kerítéssel volt körbevéve az utca felőli oldalon, a másik három oldalát pedig házfalak határolták. Eldugott, csendes helynek látszott.

– A Roxfortra emlékeztet ez a hely – suttogta James, és lazán zsebre tette a kezét, úgy bámulta a fát.
Leesett az állam. Legalább nyolcutcányit rohantam utána, csakhogy közölje, ez a hely az iskolánkra emlékezteti?

– Argh – hát igen, tudatában voltam, hogy Potter társaságában mindig csúfondárosan cserbenhagy a szókincsem, de ez volt a legmegfelelőbb szó, ami kifejezte az idegállapotomat. És igen, képzelem, hogy kívülről ez egy olyan artikulálatlan hang volt, mint amit a bárgyú, vadállatok adnak ki. Utólag nagyon szégyelltem magam miatta. – James Potter, te most tényleg csak azért rontottál be az életembe, hogy ezt közöld?

– Nem csak ezért! Hallani akartam, hogy mennyire akadsz ki rám, ha…

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, sarkon fordultam, és faképnél akartam hagyni.

– Mondd, Lily… – Olyan gyengéden ejtette ki a nevemet, hogy már ez megtorpanásra készetetett. – Én miért nem kapok még egy esélyt? Elkönyvelted magadban, hogy… Igazából nem is tudom, hogy mi a véleményed rólam, de biztos vagyok benne, nem valami pozitív – túrt a hajába, amitől az még kócosabb lett, mint volt. – Én tényleg szeretném tudni, hogy miért gyűlölsz ennyire.

Csend. Erre nem tudok így hirtelenjében mit mondani. Kiszáradt a torkom, és szaggatottan vettem a levegőt.
– Én ne… nem gyűlöllek – mondtam ki végül. – Csak… nem tudom elfogadni azt, ahogy más emberekkel bánsz. Folyton… megalázod őket. Ez neked miért jó? Már megmondtam egy évvel ezelőtt is, mit gondolok rólad, nem emlékszel? – James bólintott, bizonyára éppen olyan élénken élt benne az a bizonyos SVK vizsga utáni szóváltás, mint bennem. – Akkor most hirtelen miért érdekel ez téged?

– Gondoltam, talán megváltozott a véleményed.

– Miért változott volna meg? És egyáltalán számít ez? – tettem fel a kérdést, de közben magam is tisztában voltam azzal, hogy James Potter igenis sokat változott az elmúlt év során. Igaz, hogy még mindig, minden nap feletette nekem a kérdést, hogy mikor egyezem bele a randiba, de már nem voltam szemtanúja a gyakori párbajainak. Az elmúlt években James kb. annyi időt töltött büntetőmunkán, mint én a könyvtárban, de tavaly egyre többször kellett menekülnöm fürkésző pillantásai elől, amik mindig megtaláltak a klubhelyiségben.

– Hogy kérdezhetsz ilyet, hát persze, hogy számít! – fakadt ki, és tisztán hallottam a hangjából kicsengeni a kétségbeesést, holott még mindig háttal álltam neki. Jó ideig nem szólt semmit, és én sem reagáltam az elhangzottakra, aztán: – Tudod Lily, az emberek változnak. Azt hittem, hogy ezt te tudod a legjobban.
Azonnal tudtam, hogy Perselusra céloz, és a düh könnyei homályosították el a látásomat. Persze, lehetett volna Petunia is, de az ő elvesztése nem volt annyira fájdalmas. Már hat év telt el azóta, ám Perselus árulása egészen friss élmény volt. Miért kell őt ebbe is belekeverni? Életem legnagyobb csalódását hánytorgatta fel előttem.

– Ezzel most Perselusra akartál célozni, igaz? – fordultam felé végül, mert látnom kellett, hogyan reagál. Persze kitérő választ adott:

– Hagyjuk ezt, nem akarok veled többet veszekedni – nézett James mélyen a szemembe.

– Ugyan miért hagynánk? Most kezdünk csak belejönni! Eddig is ezt csináltuk éveken keresztül, akkor miért nem tetszik a jelenlegi helyzet? Azt hittem, élvezed a szócsatákat…

– Belefáradtam, és egyébként sem azért jöttem, hogy azt hallgassam, mennyire utálsz valójában. Azt hittem, hogy ami az állomáson történt…  A fenébe is, Lily, azt gondoltam, megenyhültél, de miután a nővéred azt mondta… rájöttem, hogy kihasználtál. Ám ettől a látogatástól sokkal többet kaptam, mint amennyit vártam, szóval köszönöm a bemutatót, kérlek, add át a nővérednek – vigyorgott rám.

– Jellemző! – emeltem égnek a tekintetemet. – Még ezt a teljesen komoly helyzetet is megpróbálod elhülyülni. Mikor vagy egyáltalán önmagad, mert én már belefáradtam abba, hogy kiigazodjak rajtad! Egyik pillanatban kedves vagy, előzékeny, a másikban gunyoros, beképzelt, a harmadikban pedig megint más! Ki vagy te valójában, James?

– Ha hagynád, akkor megmutatnám.

Erre aztán végképp nem tudtam mit mondani. Már megint egy újabb randevú miatt könyörög, és életében talán először tényleg komolyan gondolja. Csokoládébarna szemei rám szegeződnek, próbálják elkapni a pillantásomat, de én tudom, ha ez megtörténne, rögtön beadnám a derekam neki, szóval inkább a fát tanulmányozom. Tényleg hasonlít arra a fára, amely alatt a Tekergők szoktak üldögélni a tóparton. Ennél kínálkozóbb lehetőség nem is adódhatott volna más felé terelni a témát, így meg is jegyeztem Potternek az iménti gondolataimat.

– Ne tereld a szót, Lily.

– Nem fogom ilyen könnyen beadni a derekam! – csattantam fel ingerülten, de mégis elkeseredetten, hogy rájött az elterelő hadműveletemre, és nem enged szabadulni.

– Háromévnyi elutasítás után ezt senki nem gondolná rólad – mondta mosolyogva.

Ezzel, ha akartam volna, sem tudtam vitatkozni. Az egyik, egyre homályosabb és halkabb énem azt súgta, ne tegyem meg, mert James Potter mindig is James Potter marad, ezen soha nem lehet változtatni. A másik hang a fejemben azt suttogta, hogy ne szalasszam el a pillanatot, mert bár úgy tűnik, kitartó lovagom nem fog örökké rám várni. Szó, ami szó nem akartam vénlányként, a Roxfort könyvtáros nőjeként megöregedni, és sasszemmel vigyázni a kötetekre, mint Madam Cvikker. Igaz, hogy őt semmilyen bűbájjal nem lehetne onnan eltávolítani.

Meglehet, hogy egy ideje már tudat alatt is kezdtem ezen a kérdésen filozofálni, a felismerés akkor nem igazán volt ínyemre. Mit akar valójában tőlem James? Csak egy újabb trófea lennék a gyűjteményében, a sok hódítás és kviddicskupa mellett? Egy régen áhított kincs, amelyet ha már megszerzett magának, akkor eldobja? Nem tudtam, hogy mit csináljak, de valamit válaszolnom kellett. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy ezt alaposabban átgondoljam, ehhez mindenképpen melegebb hely kellett.

– Talán – sóhajtottam. Hagytam, hogy James felfogja a szavaimat, majd ismét megszólaltam: – De most kérlek, vigyél haza, rettenetesen fázom, és nem akarom a nyaramat ágyban tölteni.

Azt már csak remélni mertem, hogy Petunia és Vernon már időközben visszatértek és elfogyasztották a vacsorát is, magamban Merlinhez könyörögtem, hogy így legyen. Egyetlen szó nélkül tettük meg az utat, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Égtem a vágytól, hogy megtudjam, James most mit gondol magában, de arca kifürkészhetetlen volt. Irigyeltem ezért, mert tudtam magamról, nekem minden gondolatom, érzelmem az arcomra van írva. Mikor felocsúdtam merengésemből, már a házunk előtt álltunk, melynek minden ablaka sötét volt.

– Köszönöm, hogy hazakísértél, James – fordultam felé. – Jó éjszakát.

– Jó éjszakát, Lily –Behunytam a szemem, mert így jobban kivehető volt a gyengéd tónus a hangjában, amit a nevem kiejtése közben használt. Beleremegtem az érzésbe, s mire kinyitottam a szemem, James már sehol nem volt. Értékeltem, hogy nem használta ki a helyzetemet, és nem próbálkozott meg egy „jó éjt puszival”, mert a jelenlegi helyzetemben a karjába olvadtam volna. Ez pedig egyelőre nem lett volna kedvező. Mindent át kellett gondolnom, az egész katyvaszt a fejemben helyre kellett tenni, ami tulajdonképpen maga James Potter volt és a viselkedése. Hosszú nyár állt előttem…

… és valahogy sejtettem, ha visszamegyünk a Roxfortba, akkor nem fog elterjedni az a Tekergők által terjesztett pletyka sem, ami azt taglalja, hogy Lily Evans és James Potter miket nem művelt az abrosz alatt.

_________________________________________________________________________

A véleményekért nem haragszom meg :)

Az abrosz alatt

Valószínűleg minden roxfortos diák vegyes érzésekkel hagyja ott a kastélyt június végén. Ezzel én is így voltam, mert imádtam az iskola minden zugát, nem meglepő módon mindig a könyvtártól esett nehezemre megválni. Annyi rengeteg leckét kaptunk a nyári szünetre, hogy az otthoni könyvek biztos nem lettek volna elegek a megíráshoz, így igyekeztem minden befolyásomat bevetni Madame Cvikkernél, hogy kikölcsönözhessek nyárra néhány, csak a Roxfortban fellelhető példányt. Szerencsére ebben McGalagony is a segítségemre volt, szóval nem olyan fájó szívvel hagytam ott a kastélyt, mintha csak az én könyveimben fellelhető anyaggal kellett volna gazdálkodnom.

Amikor leszálltam a Roxfort Expresszről, életem legnagyobb meglepetésében volt részem. Gyorsan elköszöntem a barátnőimtől, és a mugli világba vezető átjáró felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy a szüleim valószínűleg ott várnak rám, mint minden évben. Sajnos hatalmas nagyot tévedtem, mert hiába kerestem drága szüleim ismerős alakját a szememmel, nem láttam őket sehol. Egy kicsit megijedtem, hiszen ha nincsenek itt, akkor nélkülük nem tudok hazamenni. Az ember azt hinné, hogyha mégis lát egy ismerős arcot, megnyugszik egy cseppet. Én még sem tudtam lehiggadni, mikor megláttam a nővéremet. Petunia utoljára tizenegy éves koromban jött ki velem a King’s Crossra, azóta mindig sikerült elkerülnie mindenféle mondvacsinált indokkal ezt, a számára kellemetlen szituációt. De nem káprázott a szemem, Tuney tényleg ott állt a peronon piros térdig érő szoknyában és egy szürke kardigánban, kezét összefonva a mellkasa előtt. Legszívesebben úgy tettem volna, mintha nem is vettem volna észre, mivel – mondjuk úgy, – a közös karácsony nemvolt zökkenőmentes közöttünk. Akkor láttam utoljára őt, s nekem mind a mai napig nem sikerült elfelejtenem az undokságát és sértő szavait, amiket a szeretet ünnepén hozzám vágott. De mit tehettem volna, oda kellett hozzá mennem…

– Szervusz, Petunia! Hol vannak anyáék? ¬– kérdeztem erőltetett mosollyal az arcomon.

– Váratlanul nyertek egy hétvégére szóló, kétszemélyes nyaralást, és azonnal útnak indultak még kora hajnalban. Kellemes változatosságot jelent számomra, hogy nem mindig te vagy nekik az első. Igazán megérdemlik ezt a kis kikapcsolódást, hiszen éjt nappallá téve dolgoznak azért, hogy neked mindened meglegyen – válaszolt drága nővérem ugyancsak kényszeredett mosollyal, és úgy nézett rám, mint egy kupac sárkánytrágyára.

Remek! – gondoltam magamban. – Ez a nyár is jól kezdődik!

Régebben, ha ilyen előfordult volna, akkor biztos, hogy Perselusszal töltöm az egész napomat, de már több mint egy éve nem voltunk beszélő viszonyban. Sajnáltam, hogy megszakadt a barátságunk, de azt nekem is be kellett látnom, hogy egészen más irányba haladt az életünk. Régen nagyon is kedveltem a fonó soron lakó fiút, azonban mardekáros mivolta túlságosan előtérbe került, és lassan eltűnt belőle az én Persim. Sóhajtottam egy nagyot, amit Petunia egy kárörvendő vigyorral nyugtázott. Bizonyára azt hitte, hogy a szüleim jelenlétét hiányolom, s ezért volt a keserves sóhaj. Nem fáradtam azzal, hogy megmagyarázzam neki gondolataimat, egyrészt azért, mert valószínűleg nem érdekelte volna, és mert leszoktam arról, hogy megpróbáljam fenntartani a testvéri szeretet látszatát. Ha ő nem akarja, akkor én minek próbálkozzak?

Erőlködve húztam magammal a súlyos bőröndömet, amíg az én figyelmes nővérem a tökéletesen álló haját igazgatta, és nem segített nekem. Ekkor vettem észre a felém siető James Pottert, aki valószínűleg eddig is kiskutyaként követett, csak a szüleim keresése közben nem vettem észre.

– Ó, te magasságos Merlin! – dünnyögtem magamnak.

– Lily, segíthetek neked a bőröndöddel? – kérdezte tőlem, mikor átküzdötte magát a közöttünk lévő embereken. Már a nyelvem hegyén volt, hogy elküldjem a fagyos pokolba, de meggondoltam magam. Petunia nagy szemekkel bámulta Jamest, aki fekete farmert és barna inget viselt, pont olyan színűt, mint a szemei. Hihetetlenül jól nézett ki, ezt még nekem is el kellett ismernem. Amit a fekete talár elrejtett a kíváncsi tekintetek elől, most igencsak jól kivehetőek voltak az ingen keresztül. Most már értem, hogy Mary miért mondta olyan hangsúllyal, hogy James csapatkapitányként minden nap edzi a kviddicscsapatot. Ez egyáltalán nem vált Potter kárára, sőt!

ÖÖÖÖ… – mondtam roppant értelmesen. Ez az Lily Evans, te vagy az évfolyam legjobb tanulója, erre egyetlen értelmes mondatot sem tudsz kinyögni, igazán büszke lehetsz magadra. Végül mégsem maradtam szégyenben, sikerült megszólalnom. – Igen, James, köszönöm szépen. Nagyon figyelmes vagy! – tettem még hozzá kissé csodálkozva, és odaadtam neki a nehéz bőröndöt. Arra számítottam, hogy majd megrogyik a súlya alatt, de úgy vitte, mintha valami tollpihe lenne. Amint kiértünk az állomás forgatagából, James leintett egy taxit, és betette a csomagtartóba a súlyos bőröndömet, amit előzőleg gondosan felszereltem egy jól szuperáló tértágító bűbájjal, a nehézségét pedig ugyebár, a sok könyv súlya okozta.

– Nem hazudtoltad meg magadat, Lily, de azért nem gondoltam volna, hogy hazacipeled a roxforti könyvtárat. Na, mindegy, szia, még találkozunk. – Mielőtt elmerenghettem volna ennek az utolsó mondatnak a jelentésén, eltűnt a szemem elől, és Petunia is szólt, hogy pörög az óránk, szóval szálljak már be az autóba. Mihelyst elfoglaltam a helyemet, megállás nélkül beszélni kezdett az új fiújáról, valami Vernonról. Végig kellett hallgatnom, hogy milyen bátor és erős, mennyire nagyok a bicepszei, és még folytathatnám, de azt hiszem másodszorra is hányingerem lenne, pusztán Tuney olvadozó arcának felidézésétől. Mindeközben kifelé bámultam az ablakon, és magamban elfojtottam egy kárörvendő vigyort, mert Petunia viselkedéséből egyértelműen látszott, hogy féltékeny Jamesre. Lefogadnám, hogy hozzá egyetlen helyes fiú sem ment oda soha a vasútállomáson, hogy vigye a bőröndjét. Az örömöm helyét azonban átvették a kétségek. Mit jelent az, hogy „Még találkozunk”! Édes, jó Merlinem, csak nem akar még nyári szünetben is a nyakamra járni?

****

Akár a kentaurok is megirigyelhették volna a jóstehetségemet, pedig nekem még csillagok sem kellettek hozzá, csak egy valami, amit úgy hívnak, női megérzés.

Másnap reggel kipihenten ébredtem, és lementem a konyhába, hogy bekapjak valamit reggeli gyanánt, mielőtt belevetem magam a lecketengerbe. Sirius Black strébernek bélyegzett volna, ha meghallja ezt, még Potter rosszalló pillantása ellenére is, de azon a véleményen voltam, hogy ha most elkezdem a házi feladatokat, akkor minél előbb élvezhetem a nyarat. És különben is, addig akartam megírni mindent, amíg ki nem törlődik a fejemből az anyag.

Nagy meglepetésemre Petunia már a konyhában sürgölődött. Mikor megkérdeztem, mégis mi baja van, kimérten azt válaszolta, „Estére egy romantikus vacsorát költ el Vernonnal kettesben, lehet, hogy sokáig marad, és mivel anyáék nincsenek itthon…”, és itt hagyta lógni a mondatot a levegőben. Felhúztam a szemöldökömet, Tuney egyáltalán nem ilyen volt, de nem akartam beleszólni abba, hogy mit csinál, így gyorsan rendeztem az arcvonásaimat, és így válaszoltam:

– Ne aggódj, egész nap a szobámban leszek, nem fogok zavarni.

– Helyes. Akkor akár fel is mehetsz.

Igazából már megszoktam az ilyen gorombaságokat, de minden alkalommal éreztem egy kis szúrást a szívem tájékán. Gyorsan elfordultam, felrohantam a birodalmamba, és hangosan becsaptam az ajtómat a hátam mögött. Kókusz úgy tűnt, hogy még összegömbölyödve alszik az ágyam végében, igazi kis lustaság volt a hófehér cica, akit lassan hat éve vittem magammal először a Roxfortba. Amint levetettem magam az ágyra, Kókusz lassan hozzám dörgölőzött és vigasztalni kezdett. Annyira megnyugtató volt a dorombolása, hogy rögtön visszaállt a lelki békém, és nekiálltam a leckéknek. Észre sem vettem, hogy már kora estében járunk, csak gyomrom korgása jelezte az idő múlását. Lefelé igyekeztem a konyhába, hátha bekaphatok pár falatot még mielőtt a szerelmesek elfoglalják a házat. Lefelé igyekeztem a lépcsőn, de megtorpantam, mert csengettek. Tuney éppen hangosan kiabált magának, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg nem jött rá a kiszemelt ruhája. Legalábbis én ezt vettem ki a szavaiból. Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha most eltűnök, és Vernon odakinn ácsorog a küszöbön, akkor előbb-utóbb megunja a dolgot, és elmegy, hiába lesz Petunia egész napos készülődése, és megint én leszek a hibás. Ha kinyitom az ajtót, akkor Tuney megint csak mérges lesz rám, mert megígértem, hogy elő sem jövök a szobámból. Nagy dilemma, az egyszer biztos. Végül az utóbbit választottam, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, hátha Vernon Petuniára számít, és azonnal letámad, de aggodalmam alaptalannak bizonyult Vernonnal kapcsolatban. A házunk küszöbén ugyanis James Potter állt.

– James? Mit keresel te itt? – suttogtam kerekre tágult szemekkel.

– Látni akartalak – susogta ő is. – De miért suttogunk?

Ekkor hallottam meg az utcán közeledő döngő lépteket és Petunia reménykedő hangját:

–Vernon?

Csak egy pillanatra láttam James mögött a testes alakot, de miután drága nővérem több mint egy órán át áradozott róla, azonnal felismertem. Vernon Dursley közeledett a házunk felé, az emeletről pedig Petunia rikácsoló hangja és fékezhetetlen dühe várna ránk. Nem volt más választásom, berántottam Jamest az ajtón, és az ebédlő felé kezdtem húzni magammal, miközben mindketten hallottuk Tuney szökdécselő lépteit lefelé közeledni. Villámgyorsan felmértem a helyzetet: felfelé és kifelé elzárták az utat előlünk, a konyhába nincs búvóhely, a nappali túl messze van, nincs hová menni, én pedig nem akartam összetalálkozni a turbékoló gerlepárral. Megint csengettek, ezúttal biztos, hogy Vernon Dursley állt az ajtó másik oldalán.

– James, bújj be az asztal alá! – utasítottam fojtott hangon, és meglepetésemre Potter felhajtotta a földig érő terítőt, majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy előre enged.


________________________________________________________________

FOLYTATÁS HAMAROSAN!

<i> Sziasztok! Már vagy két hete dolgozom ezen a szegény, nyomorult Lily/James történeten, és most végre kész van! :) Hiába, nekem is elkezdődött a suli :/ El se hinnétek, hogy mennyi munka van még egy ilyen kis négyezer szavas történettel is! Szóval értékelném ha hagynátok magatok után pár szót, hogy tudjam, azért nem volt hiába minden...

Született cinkosok

Most jutott eszembe, hogy ezt a legújabb szerzeményemet meg sem osztottam :D Nem mintha valaki erre járna, de gondoltam, hátha :)

Született cinkosok

„A barátság nem egy létrehozott kapcsolat, a barátság magától jön létre, mert jó minden elvárás és indok nélkül együtt létezni. Örömöt jelentetek egymásnak csak azért, mert vagytok. A barátság benned van, belőled fakad, nincs köze a másik cselekedeteihez: ha egy ember valóban a barátod, akkor is közel áll hozzád, ha nem kedves vagy igazságos veled, mert hát ott van a szívedben.” A. J. Christian

– Édes, drága kicsi fiam, annyira fogsz hiányozni – lábadtak könnybe az asszony szemei, ahogy fiát ölelte.

– Anya, már tizenegy éves is elmúltam, nem vagyok kicsi – kérte ki magának a kócos fiú, aki majdnem megfulladt a fojtogató anyai ölelésben. Ám anyja, hála Merlinnek, úgy látszik mégsem akarta megölni a szeretetével egyetlen fiát, mert végül elengedte, hogy mélyen a szemébe nézhessen.

– Ugye, jól fogsz viselkedni a Roxfortban?

– Hát, ezt nem tudom garantálni – vigyorgott csibészesen a kérdezett.

– James Potter, egyszer a sírba viszel – nézett rosszallón a fiára Mrs. Potter, majd idegesen nézett fel a hatalmas órára, ami nem messze tőlük arra volt hivatott, hogy mutassa a pontos időt. – Azt hiszem, apád nem tudott elszabadulni a minisztériumból, mostanra már biztos ideért volna. Bizonyára megint valami bevetés…

– Gondolod, hogy megint halálfalókat meg Vol… – vágott közbe James, de a mondatot nem tudta befejezni, mert anyja a szájára szorította a kezét, és gyorsan körülnézett, hogy nem hallotta-e valaki a beszélgetésüket. Hamar megnyugodott, ugyanis körülöttük mindenki a búcsúzkodással volt elfoglalva.

– Merlin szerelmére, nyilvános helyen vagyunk, James! Ha apád ezt hallaná! Vésd az eszedbe, hogy az iskolában nem beszélhetsz fűnek-fának Róla! Még a barátaidnak sem. És főleg nem kotyoghatod el az apád munkáját. Nagy bajba kerülne miattad. – James kissé megszeppent a szokatlanul szigorú szavaktól. Ezt látva, anyja enyhültebben folytatta: - El se hiszem, hogy az én kisbabámból roxfortos diák lesz.

Mrs. Potter elővette zsebkendőjét, hogy beleszipogjon, James pedig sóhajtott egy nagyot. Minden sokkal könnyebb lenne, ha apja is itt lenne. Nyilván fontosabb dolga is akadt, mint fiát kikísérni az induló Roxfort Expresszhez, de ő legalább leállította volna az anyját. Lopva körülnézett, de nem azért, hogy hallgatózó füleket keressen, mint előbb az anyja, hanem mert attól félt, hogy valamelyik leendő évfolyamtársa meglátja, amint az „anyuci kedvence” szerepben tetszeleg. Szerencsére senki még csak rájuk sem hederített, így anyjának nem volt módja lerombolni a hírnevét még az első nap megkezdése előtt. Természetesen nagyon szerette anyját, csak nem volt híve ennek a túlzott érzelgősségnek, amit most csinált. Nem értette, hogy minek kell annyit kihozni abból, hogy néhány hónapig nem látja? Tizenegy éven keresztül nem engedte el a talárja mellől, most végre neki is kijár egy kis szabadság! Mivel anyja nem akarta abbahagyni a pityergést, James adott egy gyors puszit az arcára, majd így szólt:

– Mennem kell, anya, különben nem lesz helyem a vonaton. Üdvözlöm apát. – Azzal belevetette magát a tömegbe, és a vonat felé vette az irányt. Igyekezett elnyomni magában a késztetést, hogy minden ismeretlenre rávigyorogjon, mert végre úgy érezte magát, mint egy igazi roxfortos diák.

*


Sirius Black egy szál magában álldogált a peronon, és ámulva bámulta a hatalmas piros mozdonyt, ami szorgalmasan köpködte ki magából a fekete füstöt. Életében először készült utazni a Roxfort Expresszel és a szülei még csak ki sem kísérték az állomásra. Az apja azzal érvelt, hogy ennyi idősen neki sem volt szüksége szülői felügyeletre, hogy eltaláljon a King’s Crossra. Hosszasan ecsetelte, hogy milyen fontos, hogy a Black család elsőszülöttjei mindig önállóak legyenek, és soha ne mutassák ki gyengeségeiket. Ha a gyilkos átokkal fenyegetnék, Sirius akkor se tudná megmondani, hogy a szülei miért tartják gyengeségnek azt a kötelességüket, hogy elkísérjék a kilenc és háromnegyedik vágányhoz. Siriusnak ez volt az első lecke, amit meg kellett tapasztalnia. Mrs. Black soha nem törődött vele igazán, mindig csak Regulust ajnározta. Tőle nem is várta volna, hogy eljöjjön, de az apjától… Mindig is ő volt az, akit csodált kettejük közül, de a szentbeszéde után még jobban gyűlölte, mint Mrs. Blacket.

Merlin süvegére, azt hitte, hogy ha megkapja a levelet a Roxfortból, akkor majd minden megváltozik. A szülei eleinte azt hitték, hogy kvibli, ami hatalmas szégyen lett volna a családra nézve. Mivel varázstalannak hitték, így nem is tudták mivel magyarázni a furcsa dolgokat, amik a házban történtek. Siriusnak ez, éppen ez volt az egyik ok, amiért Sirius nem fogadta a Black szülőket a bizalmába, ugyanis imádta apró csínyekkel a bolondját járatni velük. Nem tudhatták, hogy Sirius csak magának varázsolt, nem akarta ezt a különleges dolgot megosztani velük. A varázserőt kezdetben nem tudja senki szabályozni, ám ő soha nem időzött annyi időt családja társaságában, hogy feltűnjön nekik bármelyik önkéntelen mágia gyakorlása. Mindebből az következik, hogy Sirius Black korántsem volt a gyerekek gyámoltalan gyenge gyöngye. Aztán már nem lehetett tovább titokban tartani azt, hogy mégis varázslónak született. Phineas Nigellus kikotyogta a titkát. Balszerencséjére egyszer előtte robbantotta fel a Black család címerével díszített porcelán vázát az egyik csúnya veszekedés után, amit az anyjával folytatott le.

Már jóval a vonat indulása előtt átjött a muglik által elrejtett falon, és csak nézte a mozdonyt. Már vagy százszor is elképzelte, hogy milyen lesz a mai nap, de most egy olyan variációt kellett átélnie, ami nem volt a tervben. Még szinte senki nem volt itt, magányosan ácsorgott a peronon.

– Tegyél minket büszkévé, Sirius – így búcsúzna az apja. Ő erre gondolatban csak annyit válaszolna: „Majd, ha látom lehullani az Oriont az égről!” Hangosan azonban nem merné kimondani, egy biccentéssel letudná a választ. Anyja nem szólna, nem is nézne rá, elfordítaná a fejét. Regulus pedig… ő talán megölelné, mert azt hiszi, hogy anyjuk most úgysem figyel. Sirius tisztában volt vele, hogy ezek a képzelgések soha nem válnának valóra, annyira abszurd lenne az egész helyzet. Belegondolva az a normális, hogy egyedül van. Beletörölte izzadt tenyerét a nadrágjába. Be kellett magának vallania, hogy mégsem olyan nyugodt, mint amennyire szeretett volna az lenni. Kezdte megunni a mozdony bámulását, szóval elindult, hogy keressen a vonaton egy üres fülkét, ami nem volt nehéz tekintve, hogy senki nem volt még a gőzösön. Nem sokkal tizenegy előtt nyílt a fülke ajtaja és egy vörös copfos lány telepedett le az ablak előtt, miután megkérdezte, hogy nem zavarja-e. Bár Sirius nem merte tüzetesebben megnézni a lányt látszott rajta, a könnyeivel küzd.
Aztán amikor már kezdte unni a feszült csendet és a lány szipogását, belépett még valaki.

A bemutatkozásból kiderült, hogy James Potternek hívják. Fekete kócos haja volt, őszinte, barna tekintete és csibészesen vigyorgott rá. Hamar beszélgetésbe elegyedtek és nemsokára megtalálták a közös hangot is. Fél órán belül pedig úgy tűnt volna egy kívülállónak, hogy születésüktől fogva ismerik egymást. Nevettek, beszélgettek és a hangos kacagás közben meghallották a másik páros beszélgetését. Észre sem vették, hogy mindeközben gazdagodtak még egy jövendőbeli évfolyamtárssal.

– Gondolj bele! Megyünk a Roxfortba! – Sirius gúnyosan elvigyorodott, és megjegyezte halkan Jamesnek:

– Miért, mit gondolt, hogy a Durmstrangba? – Újdonsült barátja nevetéssel jutalmazta a beszólását, és tovább hallgatóztak. Még pont időben kapták el a zsíros hajú fiú mondatát:

– Remélem, mardekáros leszel. – James ezt már nem hagyhatta szó nélkül. A kérdésben annyi megvetés volt, hogy Siriusnak lehervadt a mosolya.

– Mardekáros? Ki akar mardekáros lenni? Ott is hagynám az iskolát, ha oda kerülnék! Te nem? – fordult Sirius felé. Sirius nem akart hazudni neki, így bevallotta az igazságot, de rettegett attól, hogy James emiatt megutálja majd.

– Nekem mindenkim a Mardekárban volt. – James erre nagyon elkomolyodott, de felfelé kunkorodó szája elárulta, hogy nem teljesen gondolja komolyan a válaszát.

– Ajaj. Én meg már azt hittem, jó fej vagy.
Sirius nem tudta elfojtani vigyorát. És most először mondta ki hangosan azokat a szavakat, amik már azóta a fejében jártak, hogy átlépte a kilenc és háromnegyedik vágány mágikus átjáróját.

– Lehet, hogy szakítok a családi hagyománnyal – majd hirtelen eszébe jutott valami, bár már akkor sejtette a választ, mielőtt James kimondhatta volna. – Ha választhatnál, te hová kerülnél?

James úgy tett, mintha kardot emelne a magasba. Mellkasát büszkén kidüllesztette, fejét felszegte, s úgy szavalta:

– Ha vakmerő vagy, s hősi lelkű, házad Griffendél. Apám is griffendéles volt – tette hozzá magyarázatképpen. Annak ellenére, hogy szavait Siriusnak intézte, a másik fiú nem engedte, hogy megfeledkezzenek róla, halk, megvető hangot hallatott. James elképedve nézett rá, mint akinek most tűnik fel, hogy nem csak ketten vannak a kupéban. – Valami nem tetszik?

– Semmi. Ha szerinted többet erővel, mint ésszel…

– És te, akinek egyik sincs, hova akarsz kerülni? – Sirius csípőből támadott vissza, kezdte nagyon idegesítőnek találni a fiút. Kicsit hasonlított sznob szüleire, vagy talán saját elfuserált képmását látta benne, olyan fiút, akiről a szülei mindig is álmodtak? Ezen nem volt ideje elgondolkodni, mert felhangzott James öblös nevetése, majd a vörös hajú lány szólalt meg, aki pirulva jegyezte meg:

– Gyere, Perselus, keressünk egy másik fülkét!

Sirius és James egymásra néztek, és szinte egyszerre kezdték el utánozni a vörös hajú lányt. Az ő szájukból hangzott el először: Pipogyusz. És ez a találkozás sok mindenre kihatott későbbi éveik során. Lily és Pipogyusz gyűlölték őket, bár ez egy ideig egyiküket sem zavarta különösebben. De valami jó dolog is történt azon a kora délutánon: James Potter és Sirius Black barátok lettek. Elrepült a hosszú, unalmas út, rengeteget beszélgettek, megismerték egymást kívül-belül. Még nagyon sokáig nevettek együtt, és még akkor is a vonatút eseményein kacarásztak, amikor leszálltak a Roxfort Expresszről. Amikor egy óriási vadőr a tó felé terelte őket, megismerkedtek még két fiúval Remus Lupinnal és Peter Pettigrew-val. Egy csónakba ültek, és a Teszlek Süveg mind a négyüket a Griffendélbe osztotta be. Attól fogva elválaszthatatlanok lettek, és nem kellett megvárni az év végét, mindenki úgy ismerte őket: a Tekergők.

 „ A tudat, hogy barátai vannak, akik minden áldozatra és kockázatra készek érte, enyhítette izgalmát, majd meg is szüntette egészen.” Szabó Magda