,,Csak olyat mondj, amit valóban úgy is gondolsz. Az élet rövid, nem szabad tönkretenned azzal hogy folyton a következményeken aggódsz.Teljes,intenzív és boldog életet kell élned akár egy nyitott könyv, amely elérhető bárkinek,aki bele akar olvasni."


,,Ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád halálod után, írj valamit, amit érdemes olvasni, vagy tégy valamit amiről érdemes írni"





2012. szeptember 23., vasárnap

Az abrosz alatt II.


Az előző rész tartalmából:

Megint csengettek, ezúttal biztos, hogy Vernon Dursley állt az ajtó másik oldalán.

– James, bújj be az asztal alá! – utasítottam fojtott hangon, és meglepetésemre Potter felhajtotta a földig érő terítőt, majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy előre enged.

_______________________________________________________________________

 Mérges pillantást vetettem rá, mikor láttam, hogy szemtelenül vigyorog, de azért bemásztam elsőként. Csak egy pillantást sikerült vetnem a gyönyörűen feldíszített, gyertyafénybe borított asztalra, ami az én ízlésemnek túl nyálas volt, de azért megnyugodtam, hogy a székek az asztal két végében vannak elhelyezve. Ezek szerint Tuneynak és Vernonnak legalább a lába nem lesz útban. Reménykedtem, hogy nem húzzák sokáig a vacsorát.

– Mondd csak Lily, miért nem az asztalon akarod elkölteni a vacsorát? – kérdezte James még mindig vigyorogva és normális hangerővel, mire a szájára tapasztottam a kezemet, és villámló szemekkel néztem rá.
– Azért, te Merlin barma, mert ez a nővérem nagy randija, és nem az enyém!

– Kár – motyogta James az ujjaim közül, mire a szememet forgattam. Közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülébe suttoghassak, mert Petunia már Vernonnal udvariaskodott az előszobában.

– Ne is álmodozz róla… És Merlin szerelmére, maradj csendben, nem vehetnek észre! – Megvártam, amíg James bólint, majd elvettem a kezem a szájáról, mire érte nyúlt, és ismét a szájához emelte, hogy megcsókolja. Valószínűleg fura arckifejezést vághattam, mert James halkan elnevette magát, erre a nagyon is jameses reakcióra pedig, már ismét visszatért a régi énem, kirántottam a kezem a szorításából.
Eközben Petuniáék elérték az ebédlőt, és helyet foglaltak. Tuney ült le a hozzám közelebb eső székre, Vernon pedig a másikra.

– Mi finomat főzött, Miss Evans? – kérdezte behízelgő modorban a fiú.

– Ohh – nevetgélt kislányosan nővérem. – Remélem, sikerült eltalálnom az ízlését, drága uram. Négyfogásos vacsorát készítettem számunkra.

Lemondóan a tenyerembe temettem az arcomat, ennyit a rövid étkezésről! Petunia kisietett a konyhába, majd pont a fejem fölé, az asztal közepére helyezett valami tálat. Sürgött forgott az asztal körül, majd végre helyet foglalt.

– Ümmm – mormolta Vernon. – Ez egyenesen mennyei lett, arany bogaram! Komolyan mondom, hogy anyám se csinálhatta volna jobban. Érzem benne a citromhéj ízét, senki nem tudja, hogy ez a titkos hozzávaló. Imádlak! Én ilyen jót még soha nem ettem!

A számra szorítottam a kezeimet, hogy nehogy hangosan elnevessem magam, mert Petuniának születésétől fogva citrom allergiája van, tehát biztosan nem reszelt citromhéjat az ételbe. James felhúzta a szemöldökét, hogy jelezze, ő is kíváncsi a humor forrására, ha már nem őneki sikerült így megnevettetni. Nagyon közel hajoltam hozzá, hogy hangtalanul a fülébe suttoghassam Vernon hatalmas bakiját, és közben éreztem, hogy lehelete csiklandozza a nyakamat.

– A bor is megfelel az ízlésednek? A nővéredtől hallottam, hogy ez az egyik kedvenced. Bár én nem nagyon rajongok az alkoholért, de előttem nem kell szégyellned magad, igyál csak annyit amennyi jólesik. Mindketten sokkal jobban érezzük majd magunkat, ha egy kicsit oldottabb lesz a hangulat…
Petunia valószínűleg rájött valamire, talán a mondatai kettős értelmére, mert hirtelen elhallgatott, és ezek után igyekezett más felé terelni a szót. Majd sokáig csak az evőeszközök csikorgását lehetett hallani, ahogy a finom porcelánhoz érnek.

– Olyan szótlan vagy, Vernon maci – szólalt meg hirtelen Petunia elvékonyított hangon. Ezúttal Jamesnek kellett erőlködnie, nehogy kibuggyanjon belőle a nevetés. Pajkos fénnyel a szemében nézett rám és szélesen vigyorgott, mire az égnek emeletem a szememet. Na, igen, Vernont nem igazán lehetne mackónak nevezni, az alapján amennyit láttam belőle, inkább malachoz hasonlítanám. Felé néztem, és megállapítottam, hogy Petunia az én székembe ültette szerelmét, ami a hosszú roxforti tanévnek köszönhetően sokat porosodott a sarokba, nem használta senki. Azon a véleményen voltam, hogy Petuniának apa székét kellett volna a másik asztalfőre helyezni, mivel az sokkal strapabíróbb volt. Szerintem Vernon szorult helyzetben lehetett, úgy látszik James is erre a következtetésre jutott, mert megbökött, és mutogatni kezdett az enyhén balra dőlő bútorra, ami követte a fiú testének helyzetét. Ebben a pillanatban hatalmasat korgott a gyomrom, amit biztos, hogy hallottak az asztalnál, mert Petunia gyorsan felugrott, és távolodva az ebédlőtől mondta:

– Ohh, szóval éhes vagy, hogy is nem gondoltam erre a lehetőségre – kuncogott –, azonnal hozom a levest!  
Éreztem, hogy ég az arcom, s félve pillantottam James irányába, aki hasát fogta a néma nevetés közben. Sikerült felülkerekednem a zavaromon, és megböktem őt úgy, hogy legalább egy kis fájdalmat érezzen.

Vernon dadogott valamit arról, hogy ő nem, meg nem is, honnan, mi? De nővérem szóra sem méltatta, szerencsénkre. Némán mellé lépett, és én úgy képzeltem, jól megpúpozta barátja tányérját.

– Milyen háziasszony lennék én, ha nem laknál jól szerény vacsorámmal, drága mackóm?

– Nem kell aggódnod emiatt, harmatos virágszálam! Annyira tele van a hasam, hogy majd szétreped a nadrágom, és bevallom őszintén, mintha ez a szék is kisebb lenne, mióta beleültem…

– Ha csak ez a baj, ne pazaroljuk evésre az időt – Petunia hangjából tisztán ki lehetett venni a mohóságot, amivel Vernonra vetette magát.

Hálát adtam Merlinnek, amiért nem láttam a turbékoló gerlepárt, amint szenvedélyesen nyalják-falják egymást néhány méterre tőlem. Jamesre nézetem, akinek az arca hasonló érzelmekről árulkodott, de amint észrevette kutató szemeimet, már nem tudtam semmit leolvasni az arcáról. Talán attól félt, hogy megsértődök azon, amiért ennyire nyíltan undorodik a nővéremtől és a pasijától? Hiszen én is éppen ezt éreztem! Hiába volt a nővérem, nem értettem, hogy miért állhatott össze egy ilyen Vernon Dursley félével! Igaz, hogy nagy reményeket fűznek hozzá, Tuney állítása szerint, de akkor is egy dagadt disznó. És az sem utolsó szempont, hogy mellette Petunia élete olyan lehetne, amilyet mindig is akart. Minden álma az volt, hogy a férje eltartsa, ne kelljen dolgoznia, nyugodt és NORMÁLIS élete lehessen, lehetőleg nélkülem. Furcsa, régóta nem voltunk beszélő viszonyban, de azért mégis vannak olyan dolgok, amik soha nem változnak. Többek között Petunia is ilyen. Azt hiszi, hogy a változás rossz dolog, pedig vannak olyan emberek, akiknek a hasznára válhat. Én magam például olyan ember vagyok, aki rengeteg mindenen ment már keresztül tizenegy éves kora óta, és ez mind előnyömre vált. És itt van James Potter, aki határozottan más ember, mint eddig. Továbbra sem hagy békén, de valami mégis megváltozott. Vajon ez miattam van? Legjobb barátnőm hangja válaszolt a fejemben a feltett kérdésemre: Persze, hogy miattad, Lilyan! Mégis mit hittél?

Kissé elfordultam Jamestől, hogy kikukucskáljak egy apró résen, mert egy ideje már nem hallatszottak hangok, gondoltam talán a hálószoba felé vették az irányt… Bárcsak ne tettem volna! A nővéremék úgy egymásba voltak gabalyodva, hogy elsőre nem is tudtam megállapítani, melyik kéz kihez tartozik. Ezek után ildomosabbnak láttam visszaülni az eredeti helyemre, mert Vernon egy könnyed mozdulattal megszabadította a fejem fölötti területet a tányéroktól, és az asztalra ültette Petuniát. Legalább két darab valami mellettünk landolt és ripityára törött. Határozottan tudtam, hogy ennek anya nem fog örülni. Kétségbeesve néztem Jamesre, aki tanácstalanul bámult vissza rám. Ezerszer is elátkoztam az ötletemet, amiért voltam olyan elvetemült, hogy ide kergettem be magunkat. Mi a jó fenének kell Tuneynak „Hogyan viselkedjünk a pasinkkal, ha a szüleink elutaztak?” című továbbképzést tartani és demonstrálni? Éreztem, hogy lángol az arcom, melegem van és zsibbad a lábam. Tetejében még az éhség is kínozott. Hogyan fogok én ebből kimászni?

– Vernonom, mit szólnál hozzá, ha ezt egy kicsit kényelmesebb helyen folytatnánk – dünnyögte Petunia csábosan. – Menj fel a szobámba, rögvest megyek én is…

Még egy utolsó, hosszú csókot váltottak aztán Vernon elindult felfelé, inkább nem akartam elképzelni, hogy milyen állapotban. Petunia leguggolt, mint aki az összetört tányérok darabjait akarja összeszedni.
– Élvezted a műsort, húgocskám? Csak neked, csak itt, csak most. Talán majd megtanulod, hogy nem illik az abrosz alatt leskelődni mások után, pusztán azért, mert neked nem jött össze azzal a James Potterrel. Egyébként a gyomorkorgás árult el, Vernon soha nem volt éhes, amióta találkoztunk.

– Hol marad ilyen sokáig az én éhes vadmacskám? – hallatszott az emeletről egy türelmetlen hang.

Ezzel a végszóval Petunia felszaladt a szobájába, és jó hangosan bevágta maga mögött a szobája ajtaját. A döbbenettől meg se tudtam szólalni, s csak félve mertem Jamesre nézni, aki kerülte a pillantásomat.
Nem tudom, mit gondolhatott magában, de én nagyon kínosan éreztem magam. Hogy mondhatott Tuney ilyesmit James előtt, hogy nekem nem jött össze vele a dolog? Jó, nyilván a nővéremnek fogalma sem volt arról, hogy nem egyedül vagyok az asztal alatt, de azért mégsem kellett volna ilyesmit mondania! Vajon miből következtetett arra, hogy irigykednék rá? Az, ahogy a pályaudvaron viselkedtem, szerintem nem adott okot ilyesmire. Én is lesütöttem a szemem, mert nem akartam, hogy James szemébe kelljen néznem. Végül ő volt az, aki először mozdult, és rám se nézve kimászott a földig érő abrosz alól. Csak egy pillanatig hezitáltam, hogy kövessem-e, majd én is kikászálódtam. James már az előszobában járt, és sebes léptekkel közeledett a bejárati ajtó felé.

– James – suttogtam még mindig –, hová mész?

Ő azonban nem válaszolt, kinyitotta az ajtót, és kilépett a hűvös éjszakába. Nem zavart, hogy csak egy könnyed nyári ruha van rajtam, utánaeredtem. A gondolatok sebesen cikáztak a fejemben, már megint nem értettem, hogy mit művel velem James Potter! Először az fordult meg a fejemben, hogy talán csak az utcára akar kimenni és levegőzni egyet, vagy ott elmondani, tulajdonképpen miért is jelent meg olyan váratlanul nálam, mert ez még mindig nem derült ki számomra. James azonban nem állt meg a ház előtt, hanem tovább rótta az utcákat. Olyan volt, mintha ismerős lenne ezen a környéken, ami valljuk be, lehetetlen. Honnan is ismerhetné James Potter azt a helyet, ahol felnőttem? Pedig magabiztos járása arra engedett következtetni, hogy igen is járt már erre. Kezdtem elveszíteni a fonalat, hogy merre járunk. Igaz, hogy itt élek immáron tizenhat éve, de Tuneyval csak a közeli játszótérig merészkedtünk, azóta, hogy a Roxfortba járok, pedig inkább csak a saját szobám falát láttam, meg esetleg a kertet. Persivel pedig ugyancsak a parkban találkoztunk legtöbbször, ott, ahol elsőször szólított meg, de már ennek is régen vége. Nem hagytam abba James bombázását, folyton olyanokat vágtam a fejéhez, hogy „Mégis mit művelsz?” meg „Hová akarsz menni?” és „Lennél szíves válaszolni?” valamint ez hangzott el a legtöbbször: „James!” Igen, kezdtem mérges lenni. Majdnem orra buktam a sötétben, mert nem láttam, hogy hirtelen lejt a talaj, és egy ijedt kiáltás is elhagyta a számat, mikor megcsúsztam, de az előttem csörtető, újabban néma fiú elkapta a karomat, és nem estem el. Mérgesen pillantottam fel rá, és egy rántással kiszabadítottam a kezemet a védelmező ujjai közül.
Ekkor vettem észre, hogy egy kisebb parkban vagyunk, amelynek mélyen a közepén egyetlen hatalmas fa állt, alacsony kerítéssel volt körbevéve az utca felőli oldalon, a másik három oldalát pedig házfalak határolták. Eldugott, csendes helynek látszott.

– A Roxfortra emlékeztet ez a hely – suttogta James, és lazán zsebre tette a kezét, úgy bámulta a fát.
Leesett az állam. Legalább nyolcutcányit rohantam utána, csakhogy közölje, ez a hely az iskolánkra emlékezteti?

– Argh – hát igen, tudatában voltam, hogy Potter társaságában mindig csúfondárosan cserbenhagy a szókincsem, de ez volt a legmegfelelőbb szó, ami kifejezte az idegállapotomat. És igen, képzelem, hogy kívülről ez egy olyan artikulálatlan hang volt, mint amit a bárgyú, vadállatok adnak ki. Utólag nagyon szégyelltem magam miatta. – James Potter, te most tényleg csak azért rontottál be az életembe, hogy ezt közöld?

– Nem csak ezért! Hallani akartam, hogy mennyire akadsz ki rám, ha…

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, sarkon fordultam, és faképnél akartam hagyni.

– Mondd, Lily… – Olyan gyengéden ejtette ki a nevemet, hogy már ez megtorpanásra készetetett. – Én miért nem kapok még egy esélyt? Elkönyvelted magadban, hogy… Igazából nem is tudom, hogy mi a véleményed rólam, de biztos vagyok benne, nem valami pozitív – túrt a hajába, amitől az még kócosabb lett, mint volt. – Én tényleg szeretném tudni, hogy miért gyűlölsz ennyire.

Csend. Erre nem tudok így hirtelenjében mit mondani. Kiszáradt a torkom, és szaggatottan vettem a levegőt.
– Én ne… nem gyűlöllek – mondtam ki végül. – Csak… nem tudom elfogadni azt, ahogy más emberekkel bánsz. Folyton… megalázod őket. Ez neked miért jó? Már megmondtam egy évvel ezelőtt is, mit gondolok rólad, nem emlékszel? – James bólintott, bizonyára éppen olyan élénken élt benne az a bizonyos SVK vizsga utáni szóváltás, mint bennem. – Akkor most hirtelen miért érdekel ez téged?

– Gondoltam, talán megváltozott a véleményed.

– Miért változott volna meg? És egyáltalán számít ez? – tettem fel a kérdést, de közben magam is tisztában voltam azzal, hogy James Potter igenis sokat változott az elmúlt év során. Igaz, hogy még mindig, minden nap feletette nekem a kérdést, hogy mikor egyezem bele a randiba, de már nem voltam szemtanúja a gyakori párbajainak. Az elmúlt években James kb. annyi időt töltött büntetőmunkán, mint én a könyvtárban, de tavaly egyre többször kellett menekülnöm fürkésző pillantásai elől, amik mindig megtaláltak a klubhelyiségben.

– Hogy kérdezhetsz ilyet, hát persze, hogy számít! – fakadt ki, és tisztán hallottam a hangjából kicsengeni a kétségbeesést, holott még mindig háttal álltam neki. Jó ideig nem szólt semmit, és én sem reagáltam az elhangzottakra, aztán: – Tudod Lily, az emberek változnak. Azt hittem, hogy ezt te tudod a legjobban.
Azonnal tudtam, hogy Perselusra céloz, és a düh könnyei homályosították el a látásomat. Persze, lehetett volna Petunia is, de az ő elvesztése nem volt annyira fájdalmas. Már hat év telt el azóta, ám Perselus árulása egészen friss élmény volt. Miért kell őt ebbe is belekeverni? Életem legnagyobb csalódását hánytorgatta fel előttem.

– Ezzel most Perselusra akartál célozni, igaz? – fordultam felé végül, mert látnom kellett, hogyan reagál. Persze kitérő választ adott:

– Hagyjuk ezt, nem akarok veled többet veszekedni – nézett James mélyen a szemembe.

– Ugyan miért hagynánk? Most kezdünk csak belejönni! Eddig is ezt csináltuk éveken keresztül, akkor miért nem tetszik a jelenlegi helyzet? Azt hittem, élvezed a szócsatákat…

– Belefáradtam, és egyébként sem azért jöttem, hogy azt hallgassam, mennyire utálsz valójában. Azt hittem, hogy ami az állomáson történt…  A fenébe is, Lily, azt gondoltam, megenyhültél, de miután a nővéred azt mondta… rájöttem, hogy kihasználtál. Ám ettől a látogatástól sokkal többet kaptam, mint amennyit vártam, szóval köszönöm a bemutatót, kérlek, add át a nővérednek – vigyorgott rám.

– Jellemző! – emeltem égnek a tekintetemet. – Még ezt a teljesen komoly helyzetet is megpróbálod elhülyülni. Mikor vagy egyáltalán önmagad, mert én már belefáradtam abba, hogy kiigazodjak rajtad! Egyik pillanatban kedves vagy, előzékeny, a másikban gunyoros, beképzelt, a harmadikban pedig megint más! Ki vagy te valójában, James?

– Ha hagynád, akkor megmutatnám.

Erre aztán végképp nem tudtam mit mondani. Már megint egy újabb randevú miatt könyörög, és életében talán először tényleg komolyan gondolja. Csokoládébarna szemei rám szegeződnek, próbálják elkapni a pillantásomat, de én tudom, ha ez megtörténne, rögtön beadnám a derekam neki, szóval inkább a fát tanulmányozom. Tényleg hasonlít arra a fára, amely alatt a Tekergők szoktak üldögélni a tóparton. Ennél kínálkozóbb lehetőség nem is adódhatott volna más felé terelni a témát, így meg is jegyeztem Potternek az iménti gondolataimat.

– Ne tereld a szót, Lily.

– Nem fogom ilyen könnyen beadni a derekam! – csattantam fel ingerülten, de mégis elkeseredetten, hogy rájött az elterelő hadműveletemre, és nem enged szabadulni.

– Háromévnyi elutasítás után ezt senki nem gondolná rólad – mondta mosolyogva.

Ezzel, ha akartam volna, sem tudtam vitatkozni. Az egyik, egyre homályosabb és halkabb énem azt súgta, ne tegyem meg, mert James Potter mindig is James Potter marad, ezen soha nem lehet változtatni. A másik hang a fejemben azt suttogta, hogy ne szalasszam el a pillanatot, mert bár úgy tűnik, kitartó lovagom nem fog örökké rám várni. Szó, ami szó nem akartam vénlányként, a Roxfort könyvtáros nőjeként megöregedni, és sasszemmel vigyázni a kötetekre, mint Madam Cvikker. Igaz, hogy őt semmilyen bűbájjal nem lehetne onnan eltávolítani.

Meglehet, hogy egy ideje már tudat alatt is kezdtem ezen a kérdésen filozofálni, a felismerés akkor nem igazán volt ínyemre. Mit akar valójában tőlem James? Csak egy újabb trófea lennék a gyűjteményében, a sok hódítás és kviddicskupa mellett? Egy régen áhított kincs, amelyet ha már megszerzett magának, akkor eldobja? Nem tudtam, hogy mit csináljak, de valamit válaszolnom kellett. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy ezt alaposabban átgondoljam, ehhez mindenképpen melegebb hely kellett.

– Talán – sóhajtottam. Hagytam, hogy James felfogja a szavaimat, majd ismét megszólaltam: – De most kérlek, vigyél haza, rettenetesen fázom, és nem akarom a nyaramat ágyban tölteni.

Azt már csak remélni mertem, hogy Petunia és Vernon már időközben visszatértek és elfogyasztották a vacsorát is, magamban Merlinhez könyörögtem, hogy így legyen. Egyetlen szó nélkül tettük meg az utat, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Égtem a vágytól, hogy megtudjam, James most mit gondol magában, de arca kifürkészhetetlen volt. Irigyeltem ezért, mert tudtam magamról, nekem minden gondolatom, érzelmem az arcomra van írva. Mikor felocsúdtam merengésemből, már a házunk előtt álltunk, melynek minden ablaka sötét volt.

– Köszönöm, hogy hazakísértél, James – fordultam felé. – Jó éjszakát.

– Jó éjszakát, Lily –Behunytam a szemem, mert így jobban kivehető volt a gyengéd tónus a hangjában, amit a nevem kiejtése közben használt. Beleremegtem az érzésbe, s mire kinyitottam a szemem, James már sehol nem volt. Értékeltem, hogy nem használta ki a helyzetemet, és nem próbálkozott meg egy „jó éjt puszival”, mert a jelenlegi helyzetemben a karjába olvadtam volna. Ez pedig egyelőre nem lett volna kedvező. Mindent át kellett gondolnom, az egész katyvaszt a fejemben helyre kellett tenni, ami tulajdonképpen maga James Potter volt és a viselkedése. Hosszú nyár állt előttem…

… és valahogy sejtettem, ha visszamegyünk a Roxfortba, akkor nem fog elterjedni az a Tekergők által terjesztett pletyka sem, ami azt taglalja, hogy Lily Evans és James Potter miket nem művelt az abrosz alatt.

_________________________________________________________________________

A véleményekért nem haragszom meg :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése