Az abrosz alatt

Valószínűleg minden roxfortos diák vegyes érzésekkel hagyja ott a kastélyt június végén. Ezzel én is így voltam, mert imádtam az iskola minden zugát, nem meglepő módon mindig a könyvtártól esett nehezemre megválni. Annyi rengeteg leckét kaptunk a nyári szünetre, hogy az otthoni könyvek biztos nem lettek volna elegek a megíráshoz, így igyekeztem minden befolyásomat bevetni Madame Cvikkernél, hogy kikölcsönözhessek nyárra néhány, csak a Roxfortban fellelhető példányt. Szerencsére ebben McGalagony is a segítségemre volt, szóval nem olyan fájó szívvel hagytam ott a kastélyt, mintha csak az én könyveimben fellelhető anyaggal kellett volna gazdálkodnom.

Amikor leszálltam a Roxfort Expresszről, életem legnagyobb meglepetésében volt részem. Gyorsan elköszöntem a barátnőimtől, és a mugli világba vezető átjáró felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy a szüleim valószínűleg ott várnak rám, mint minden évben. Sajnos hatalmas nagyot tévedtem, mert hiába kerestem drága szüleim ismerős alakját a szememmel, nem láttam őket sehol. Egy kicsit megijedtem, hiszen ha nincsenek itt, akkor nélkülük nem tudok hazamenni. Az ember azt hinné, hogyha mégis lát egy ismerős arcot, megnyugszik egy cseppet. Én még sem tudtam lehiggadni, mikor megláttam a nővéremet. Petunia utoljára tizenegy éves koromban jött ki velem a King’s Crossra, azóta mindig sikerült elkerülnie mindenféle mondvacsinált indokkal ezt, a számára kellemetlen szituációt. De nem káprázott a szemem, Tuney tényleg ott állt a peronon piros térdig érő szoknyában és egy szürke kardigánban, kezét összefonva a mellkasa előtt. Legszívesebben úgy tettem volna, mintha nem is vettem volna észre, mivel – mondjuk úgy, – a közös karácsony nemvolt zökkenőmentes közöttünk. Akkor láttam utoljára őt, s nekem mind a mai napig nem sikerült elfelejtenem az undokságát és sértő szavait, amiket a szeretet ünnepén hozzám vágott. De mit tehettem volna, oda kellett hozzá mennem…

– Szervusz, Petunia! Hol vannak anyáék? ¬– kérdeztem erőltetett mosollyal az arcomon.

– Váratlanul nyertek egy hétvégére szóló, kétszemélyes nyaralást, és azonnal útnak indultak még kora hajnalban. Kellemes változatosságot jelent számomra, hogy nem mindig te vagy nekik az első. Igazán megérdemlik ezt a kis kikapcsolódást, hiszen éjt nappallá téve dolgoznak azért, hogy neked mindened meglegyen – válaszolt drága nővérem ugyancsak kényszeredett mosollyal, és úgy nézett rám, mint egy kupac sárkánytrágyára.

Remek! – gondoltam magamban. – Ez a nyár is jól kezdődik!

Régebben, ha ilyen előfordult volna, akkor biztos, hogy Perselusszal töltöm az egész napomat, de már több mint egy éve nem voltunk beszélő viszonyban. Sajnáltam, hogy megszakadt a barátságunk, de azt nekem is be kellett látnom, hogy egészen más irányba haladt az életünk. Régen nagyon is kedveltem a fonó soron lakó fiút, azonban mardekáros mivolta túlságosan előtérbe került, és lassan eltűnt belőle az én Persim. Sóhajtottam egy nagyot, amit Petunia egy kárörvendő vigyorral nyugtázott. Bizonyára azt hitte, hogy a szüleim jelenlétét hiányolom, s ezért volt a keserves sóhaj. Nem fáradtam azzal, hogy megmagyarázzam neki gondolataimat, egyrészt azért, mert valószínűleg nem érdekelte volna, és mert leszoktam arról, hogy megpróbáljam fenntartani a testvéri szeretet látszatát. Ha ő nem akarja, akkor én minek próbálkozzak?

Erőlködve húztam magammal a súlyos bőröndömet, amíg az én figyelmes nővérem a tökéletesen álló haját igazgatta, és nem segített nekem. Ekkor vettem észre a felém siető James Pottert, aki valószínűleg eddig is kiskutyaként követett, csak a szüleim keresése közben nem vettem észre.

– Ó, te magasságos Merlin! – dünnyögtem magamnak.

– Lily, segíthetek neked a bőröndöddel? – kérdezte tőlem, mikor átküzdötte magát a közöttünk lévő embereken. Már a nyelvem hegyén volt, hogy elküldjem a fagyos pokolba, de meggondoltam magam. Petunia nagy szemekkel bámulta Jamest, aki fekete farmert és barna inget viselt, pont olyan színűt, mint a szemei. Hihetetlenül jól nézett ki, ezt még nekem is el kellett ismernem. Amit a fekete talár elrejtett a kíváncsi tekintetek elől, most igencsak jól kivehetőek voltak az ingen keresztül. Most már értem, hogy Mary miért mondta olyan hangsúllyal, hogy James csapatkapitányként minden nap edzi a kviddicscsapatot. Ez egyáltalán nem vált Potter kárára, sőt!

ÖÖÖÖ… – mondtam roppant értelmesen. Ez az Lily Evans, te vagy az évfolyam legjobb tanulója, erre egyetlen értelmes mondatot sem tudsz kinyögni, igazán büszke lehetsz magadra. Végül mégsem maradtam szégyenben, sikerült megszólalnom. – Igen, James, köszönöm szépen. Nagyon figyelmes vagy! – tettem még hozzá kissé csodálkozva, és odaadtam neki a nehéz bőröndöt. Arra számítottam, hogy majd megrogyik a súlya alatt, de úgy vitte, mintha valami tollpihe lenne. Amint kiértünk az állomás forgatagából, James leintett egy taxit, és betette a csomagtartóba a súlyos bőröndömet, amit előzőleg gondosan felszereltem egy jól szuperáló tértágító bűbájjal, a nehézségét pedig ugyebár, a sok könyv súlya okozta.

– Nem hazudtoltad meg magadat, Lily, de azért nem gondoltam volna, hogy hazacipeled a roxforti könyvtárat. Na, mindegy, szia, még találkozunk. – Mielőtt elmerenghettem volna ennek az utolsó mondatnak a jelentésén, eltűnt a szemem elől, és Petunia is szólt, hogy pörög az óránk, szóval szálljak már be az autóba. Mihelyst elfoglaltam a helyemet, megállás nélkül beszélni kezdett az új fiújáról, valami Vernonról. Végig kellett hallgatnom, hogy milyen bátor és erős, mennyire nagyok a bicepszei, és még folytathatnám, de azt hiszem másodszorra is hányingerem lenne, pusztán Tuney olvadozó arcának felidézésétől. Mindeközben kifelé bámultam az ablakon, és magamban elfojtottam egy kárörvendő vigyort, mert Petunia viselkedéséből egyértelműen látszott, hogy féltékeny Jamesre. Lefogadnám, hogy hozzá egyetlen helyes fiú sem ment oda soha a vasútállomáson, hogy vigye a bőröndjét. Az örömöm helyét azonban átvették a kétségek. Mit jelent az, hogy „Még találkozunk”! Édes, jó Merlinem, csak nem akar még nyári szünetben is a nyakamra járni?

****

Akár a kentaurok is megirigyelhették volna a jóstehetségemet, pedig nekem még csillagok sem kellettek hozzá, csak egy valami, amit úgy hívnak, női megérzés.

Másnap reggel kipihenten ébredtem, és lementem a konyhába, hogy bekapjak valamit reggeli gyanánt, mielőtt belevetem magam a lecketengerbe. Sirius Black strébernek bélyegzett volna, ha meghallja ezt, még Potter rosszalló pillantása ellenére is, de azon a véleményen voltam, hogy ha most elkezdem a házi feladatokat, akkor minél előbb élvezhetem a nyarat. És különben is, addig akartam megírni mindent, amíg ki nem törlődik a fejemből az anyag.

Nagy meglepetésemre Petunia már a konyhában sürgölődött. Mikor megkérdeztem, mégis mi baja van, kimérten azt válaszolta, „Estére egy romantikus vacsorát költ el Vernonnal kettesben, lehet, hogy sokáig marad, és mivel anyáék nincsenek itthon…”, és itt hagyta lógni a mondatot a levegőben. Felhúztam a szemöldökömet, Tuney egyáltalán nem ilyen volt, de nem akartam beleszólni abba, hogy mit csinál, így gyorsan rendeztem az arcvonásaimat, és így válaszoltam:

– Ne aggódj, egész nap a szobámban leszek, nem fogok zavarni.

– Helyes. Akkor akár fel is mehetsz.

Igazából már megszoktam az ilyen gorombaságokat, de minden alkalommal éreztem egy kis szúrást a szívem tájékán. Gyorsan elfordultam, felrohantam a birodalmamba, és hangosan becsaptam az ajtómat a hátam mögött. Kókusz úgy tűnt, hogy még összegömbölyödve alszik az ágyam végében, igazi kis lustaság volt a hófehér cica, akit lassan hat éve vittem magammal először a Roxfortba. Amint levetettem magam az ágyra, Kókusz lassan hozzám dörgölőzött és vigasztalni kezdett. Annyira megnyugtató volt a dorombolása, hogy rögtön visszaállt a lelki békém, és nekiálltam a leckéknek. Észre sem vettem, hogy már kora estében járunk, csak gyomrom korgása jelezte az idő múlását. Lefelé igyekeztem a konyhába, hátha bekaphatok pár falatot még mielőtt a szerelmesek elfoglalják a házat. Lefelé igyekeztem a lépcsőn, de megtorpantam, mert csengettek. Tuney éppen hangosan kiabált magának, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg nem jött rá a kiszemelt ruhája. Legalábbis én ezt vettem ki a szavaiból. Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha most eltűnök, és Vernon odakinn ácsorog a küszöbön, akkor előbb-utóbb megunja a dolgot, és elmegy, hiába lesz Petunia egész napos készülődése, és megint én leszek a hibás. Ha kinyitom az ajtót, akkor Tuney megint csak mérges lesz rám, mert megígértem, hogy elő sem jövök a szobámból. Nagy dilemma, az egyszer biztos. Végül az utóbbit választottam, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, hátha Vernon Petuniára számít, és azonnal letámad, de aggodalmam alaptalannak bizonyult Vernonnal kapcsolatban. A házunk küszöbén ugyanis James Potter állt.

– James? Mit keresel te itt? – suttogtam kerekre tágult szemekkel.

– Látni akartalak – susogta ő is. – De miért suttogunk?

Ekkor hallottam meg az utcán közeledő döngő lépteket és Petunia reménykedő hangját:

–Vernon?

Csak egy pillanatra láttam James mögött a testes alakot, de miután drága nővérem több mint egy órán át áradozott róla, azonnal felismertem. Vernon Dursley közeledett a házunk felé, az emeletről pedig Petunia rikácsoló hangja és fékezhetetlen dühe várna ránk. Nem volt más választásom, berántottam Jamest az ajtón, és az ebédlő felé kezdtem húzni magammal, miközben mindketten hallottuk Tuney szökdécselő lépteit lefelé közeledni. Villámgyorsan felmértem a helyzetet: felfelé és kifelé elzárták az utat előlünk, a konyhába nincs búvóhely, a nappali túl messze van, nincs hová menni, én pedig nem akartam összetalálkozni a turbékoló gerlepárral. Megint csengettek, ezúttal biztos, hogy Vernon Dursley állt az ajtó másik oldalán.

– James, bújj be az asztal alá! – utasítottam fojtott hangon, és meglepetésemre Potter felhajtotta a földig érő terítőt, majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy előre enged.


________________________________________________________________

FOLYTATÁS HAMAROSAN!

<i> Sziasztok! Már vagy két hete dolgozom ezen a szegény, nyomorult Lily/James történeten, és most végre kész van! :) Hiába, nekem is elkezdődött a suli :/ El se hinnétek, hogy mennyi munka van még egy ilyen kis négyezer szavas történettel is! Szóval értékelném ha hagynátok magatok után pár szót, hogy tudjam, azért nem volt hiába minden...