Született cinkosok
„A barátság nem egy létrehozott kapcsolat, a barátság magától jön létre, mert jó minden elvárás és indok nélkül együtt létezni. Örömöt jelentetek egymásnak csak azért, mert vagytok. A barátság benned van, belőled fakad, nincs köze a másik cselekedeteihez: ha egy ember valóban a barátod, akkor is közel áll hozzád, ha nem kedves vagy igazságos veled, mert hát ott van a szívedben.” A. J. Christian
– Édes, drága kicsi fiam, annyira fogsz hiányozni – lábadtak könnybe az asszony szemei, ahogy fiát ölelte.
– Anya, már tizenegy éves is elmúltam, nem vagyok kicsi – kérte ki magának a kócos fiú, aki majdnem megfulladt a fojtogató anyai ölelésben. Ám anyja, hála Merlinnek, úgy látszik mégsem akarta megölni a szeretetével egyetlen fiát, mert végül elengedte, hogy mélyen a szemébe nézhessen.
– Ugye, jól fogsz viselkedni a Roxfortban?
– Hát, ezt nem tudom garantálni – vigyorgott csibészesen a kérdezett.
– James Potter, egyszer a sírba viszel – nézett rosszallón a fiára Mrs. Potter, majd idegesen nézett fel a hatalmas órára, ami nem messze tőlük arra volt hivatott, hogy mutassa a pontos időt. – Azt hiszem, apád nem tudott elszabadulni a minisztériumból, mostanra már biztos ideért volna. Bizonyára megint valami bevetés…
– Gondolod, hogy megint halálfalókat meg Vol… – vágott közbe James, de a mondatot nem tudta befejezni, mert anyja a szájára szorította a kezét, és gyorsan körülnézett, hogy nem hallotta-e valaki a beszélgetésüket. Hamar megnyugodott, ugyanis körülöttük mindenki a búcsúzkodással volt elfoglalva.
– Merlin szerelmére, nyilvános helyen vagyunk, James! Ha apád ezt hallaná! Vésd az eszedbe, hogy az iskolában nem beszélhetsz fűnek-fának Róla! Még a barátaidnak sem. És főleg nem kotyoghatod el az apád munkáját. Nagy bajba kerülne miattad. – James kissé megszeppent a szokatlanul szigorú szavaktól. Ezt látva, anyja enyhültebben folytatta: - El se hiszem, hogy az én kisbabámból roxfortos diák lesz.
Mrs. Potter elővette zsebkendőjét, hogy beleszipogjon, James pedig sóhajtott egy nagyot. Minden sokkal könnyebb lenne, ha apja is itt lenne. Nyilván fontosabb dolga is akadt, mint fiát kikísérni az induló Roxfort Expresszhez, de ő legalább leállította volna az anyját. Lopva körülnézett, de nem azért, hogy hallgatózó füleket keressen, mint előbb az anyja, hanem mert attól félt, hogy valamelyik leendő évfolyamtársa meglátja, amint az „anyuci kedvence” szerepben tetszeleg. Szerencsére senki még csak rájuk sem hederített, így anyjának nem volt módja lerombolni a hírnevét még az első nap megkezdése előtt. Természetesen nagyon szerette anyját, csak nem volt híve ennek a túlzott érzelgősségnek, amit most csinált. Nem értette, hogy minek kell annyit kihozni abból, hogy néhány hónapig nem látja? Tizenegy éven keresztül nem engedte el a talárja mellől, most végre neki is kijár egy kis szabadság! Mivel anyja nem akarta abbahagyni a pityergést, James adott egy gyors puszit az arcára, majd így szólt:
– Mennem kell, anya, különben nem lesz helyem a vonaton. Üdvözlöm apát. – Azzal belevetette magát a tömegbe, és a vonat felé vette az irányt. Igyekezett elnyomni magában a késztetést, hogy minden ismeretlenre rávigyorogjon, mert végre úgy érezte magát, mint egy igazi roxfortos diák.
*
Sirius Black egy szál magában álldogált a peronon, és ámulva bámulta a hatalmas piros mozdonyt, ami szorgalmasan köpködte ki magából a fekete füstöt. Életében először készült utazni a Roxfort Expresszel és a szülei még csak ki sem kísérték az állomásra. Az apja azzal érvelt, hogy ennyi idősen neki sem volt szüksége szülői felügyeletre, hogy eltaláljon a King’s Crossra. Hosszasan ecsetelte, hogy milyen fontos, hogy a Black család elsőszülöttjei mindig önállóak legyenek, és soha ne mutassák ki gyengeségeiket. Ha a gyilkos átokkal fenyegetnék, Sirius akkor se tudná megmondani, hogy a szülei miért tartják gyengeségnek azt a kötelességüket, hogy elkísérjék a kilenc és háromnegyedik vágányhoz. Siriusnak ez volt az első lecke, amit meg kellett tapasztalnia. Mrs. Black soha nem törődött vele igazán, mindig csak Regulust ajnározta. Tőle nem is várta volna, hogy eljöjjön, de az apjától… Mindig is ő volt az, akit csodált kettejük közül, de a szentbeszéde után még jobban gyűlölte, mint Mrs. Blacket.
Merlin süvegére, azt hitte, hogy ha megkapja a levelet a Roxfortból, akkor majd minden megváltozik. A szülei eleinte azt hitték, hogy kvibli, ami hatalmas szégyen lett volna a családra nézve. Mivel varázstalannak hitték, így nem is tudták mivel magyarázni a furcsa dolgokat, amik a házban történtek. Siriusnak ez, éppen ez volt az egyik ok, amiért Sirius nem fogadta a Black szülőket a bizalmába, ugyanis imádta apró csínyekkel a bolondját járatni velük. Nem tudhatták, hogy Sirius csak magának varázsolt, nem akarta ezt a különleges dolgot megosztani velük. A varázserőt kezdetben nem tudja senki szabályozni, ám ő soha nem időzött annyi időt családja társaságában, hogy feltűnjön nekik bármelyik önkéntelen mágia gyakorlása. Mindebből az következik, hogy Sirius Black korántsem volt a gyerekek gyámoltalan gyenge gyöngye. Aztán már nem lehetett tovább titokban tartani azt, hogy mégis varázslónak született. Phineas Nigellus kikotyogta a titkát. Balszerencséjére egyszer előtte robbantotta fel a Black család címerével díszített porcelán vázát az egyik csúnya veszekedés után, amit az anyjával folytatott le.
Már jóval a vonat indulása előtt átjött a muglik által elrejtett falon, és csak nézte a mozdonyt. Már vagy százszor is elképzelte, hogy milyen lesz a mai nap, de most egy olyan variációt kellett átélnie, ami nem volt a tervben. Még szinte senki nem volt itt, magányosan ácsorgott a peronon.
– Tegyél minket büszkévé, Sirius – így búcsúzna az apja. Ő erre gondolatban csak annyit válaszolna: „Majd, ha látom lehullani az Oriont az égről!” Hangosan azonban nem merné kimondani, egy biccentéssel letudná a választ. Anyja nem szólna, nem is nézne rá, elfordítaná a fejét. Regulus pedig… ő talán megölelné, mert azt hiszi, hogy anyjuk most úgysem figyel. Sirius tisztában volt vele, hogy ezek a képzelgések soha nem válnának valóra, annyira abszurd lenne az egész helyzet. Belegondolva az a normális, hogy egyedül van. Beletörölte izzadt tenyerét a nadrágjába. Be kellett magának vallania, hogy mégsem olyan nyugodt, mint amennyire szeretett volna az lenni. Kezdte megunni a mozdony bámulását, szóval elindult, hogy keressen a vonaton egy üres fülkét, ami nem volt nehéz tekintve, hogy senki nem volt még a gőzösön. Nem sokkal tizenegy előtt nyílt a fülke ajtaja és egy vörös copfos lány telepedett le az ablak előtt, miután megkérdezte, hogy nem zavarja-e. Bár Sirius nem merte tüzetesebben megnézni a lányt látszott rajta, a könnyeivel küzd.
Aztán amikor már kezdte unni a feszült csendet és a lány szipogását, belépett még valaki.
A bemutatkozásból kiderült, hogy James Potternek hívják. Fekete kócos haja volt, őszinte, barna tekintete és csibészesen vigyorgott rá. Hamar beszélgetésbe elegyedtek és nemsokára megtalálták a közös hangot is. Fél órán belül pedig úgy tűnt volna egy kívülállónak, hogy születésüktől fogva ismerik egymást. Nevettek, beszélgettek és a hangos kacagás közben meghallották a másik páros beszélgetését. Észre sem vették, hogy mindeközben gazdagodtak még egy jövendőbeli évfolyamtárssal.
– Gondolj bele! Megyünk a Roxfortba! – Sirius gúnyosan elvigyorodott, és megjegyezte halkan Jamesnek:
– Miért, mit gondolt, hogy a Durmstrangba? – Újdonsült barátja nevetéssel jutalmazta a beszólását, és tovább hallgatóztak. Még pont időben kapták el a zsíros hajú fiú mondatát:
– Remélem, mardekáros leszel. – James ezt már nem hagyhatta szó nélkül. A kérdésben annyi megvetés volt, hogy Siriusnak lehervadt a mosolya.
– Mardekáros? Ki akar mardekáros lenni? Ott is hagynám az iskolát, ha oda kerülnék! Te nem? – fordult Sirius felé. Sirius nem akart hazudni neki, így bevallotta az igazságot, de rettegett attól, hogy James emiatt megutálja majd.
– Nekem mindenkim a Mardekárban volt. – James erre nagyon elkomolyodott, de felfelé kunkorodó szája elárulta, hogy nem teljesen gondolja komolyan a válaszát.
– Ajaj. Én meg már azt hittem, jó fej vagy.
Sirius nem tudta elfojtani vigyorát. És most először mondta ki hangosan azokat a szavakat, amik már azóta a fejében jártak, hogy átlépte a kilenc és háromnegyedik vágány mágikus átjáróját.
– Lehet, hogy szakítok a családi hagyománnyal – majd hirtelen eszébe jutott valami, bár már akkor sejtette a választ, mielőtt James kimondhatta volna. – Ha választhatnál, te hová kerülnél?
James úgy tett, mintha kardot emelne a magasba. Mellkasát büszkén kidüllesztette, fejét felszegte, s úgy szavalta:
– Ha vakmerő vagy, s hősi lelkű, házad Griffendél. Apám is griffendéles volt – tette hozzá magyarázatképpen. Annak ellenére, hogy szavait Siriusnak intézte, a másik fiú nem engedte, hogy megfeledkezzenek róla, halk, megvető hangot hallatott. James elképedve nézett rá, mint akinek most tűnik fel, hogy nem csak ketten vannak a kupéban. – Valami nem tetszik?
– Semmi. Ha szerinted többet erővel, mint ésszel…
– És te, akinek egyik sincs, hova akarsz kerülni? – Sirius csípőből támadott vissza, kezdte nagyon idegesítőnek találni a fiút. Kicsit hasonlított sznob szüleire, vagy talán saját elfuserált képmását látta benne, olyan fiút, akiről a szülei mindig is álmodtak? Ezen nem volt ideje elgondolkodni, mert felhangzott James öblös nevetése, majd a vörös hajú lány szólalt meg, aki pirulva jegyezte meg:
– Gyere, Perselus, keressünk egy másik fülkét!
Sirius és James egymásra néztek, és szinte egyszerre kezdték el utánozni a vörös hajú lányt. Az ő szájukból hangzott el először: Pipogyusz. És ez a találkozás sok mindenre kihatott későbbi éveik során. Lily és Pipogyusz gyűlölték őket, bár ez egy ideig egyiküket sem zavarta különösebben. De valami jó dolog is történt azon a kora délutánon: James Potter és Sirius Black barátok lettek. Elrepült a hosszú, unalmas út, rengeteget beszélgettek, megismerték egymást kívül-belül. Még nagyon sokáig nevettek együtt, és még akkor is a vonatút eseményein kacarásztak, amikor leszálltak a Roxfort Expresszről. Amikor egy óriási vadőr a tó felé terelte őket, megismerkedtek még két fiúval Remus Lupinnal és Peter Pettigrew-val. Egy csónakba ültek, és a Teszlek Süveg mind a négyüket a Griffendélbe osztotta be. Attól fogva elválaszthatatlanok lettek, és nem kellett megvárni az év végét, mindenki úgy ismerte őket: a Tekergők.
„ A tudat, hogy barátai vannak, akik minden áldozatra és kockázatra készek érte, enyhítette izgalmát, majd meg is szüntette egészen.” Szabó Magda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése