Andromeda Black egész életében igyekezett eleget tenni a szülei elvárásainak. Csodával határos módon, a Teszlek Süveg a Mardekárba osztotta be, vagyis nem egészen volt ez annyira a véletlen műve. A tizenegy éves kislány szinte sírva könyörgött a Süvegnek, hogy hadd kövesse nővére, Bella nyomdokait. Az öreg fejfedő egész pályafutása alatt nem tapasztalt olyan elkeseredést és megfelelni akarást, mint ami ebben a kislányban volt, így engedett a kérésének. Andromeda ugyanis sejtette, hogy ha a Hugrabugba osztanák, ami a Teszlek Süveg eredeti szándéka volt, akkor szégyent hozna a családjára. Gyerekfejjel azt hitte, hogy ha bekerül az ’aranyvérűek’ házába, akkor a szülei szeretni fogják.
A hosszú évek alatt ez a rózsaszín álom kipukkadt, és rá kellett jönnie, hogy a szülei, vagy Bella cseppet sem büszkék rá, mert ezt várták tőle. Elvárás volt, hogy mindenben tökéletes legyen, hiszen aranyvérűnek született. Követnie kellett őseit abban, hogy ugyanabba a házba tartozzon, mint ők. Ez volt a dolga. Nem is tehetett volna mást. Számtalanszor gondolkodott el rajta, hogy szeretett szülei miért gyűlölik őt ennyire. Miért nem dicsekednek szépségével, eredményeivel a befolyásos családoknak, mint Bella és Cissy esetében? Miért tekintenek rá mindig megvetéssel? Mit tett, hogy ezt érdemelte? Tizennégy évesen jött rá, hogy bármit tesz vagy mond, az soha nem lehet jó. Legalábbis a szülei szemében nem. Nekik Bella és a kis Cissa a tökéletesek, Meda pedig egy senki. Már kis korában is észrevehető volt, hogy ő más, mint a többi aranyvérű gyerek. Őszinte, tiszta szeretettel fordult mindenki felé, és nem jellemezték olyan tulajdonságok, amiket mindenki elvárt tőle. Bella már kiskorától kezdve kegyetlen volt társaival, vagy akár az őt szolgáló házimanókkal. Cissa többnyire csak hűvösen és távolságtartóan viselkedett. A szüleik pedig kedvtelve nézték két lányuk viselkedését, és megdicsérték őket tetteikért. Furcsamód, ezért a kivételezésért, nem utálta meg testvéreit. Bellára mindig felnézett a határozottsága miatt, azért mert mindig tudta, hogy mit akar. Kicsit szeretett volna olyan lenni, mint ő. Észveszejtően szép, aki mindenkit az ujja köré csavar egyetlen szavával és azzal, ha hátradobta fekete, göndör haját. Cissyt pedig, aki két évvel fiatalabb volt nála, elkényeztette és babusgatta.
Aztán az idő múlásával szinte észrevétlenül eltávolodott a nővérétől. Amikor kereste a társaságát, Bella elutasító volt vele, hűvös, mint akik nem is ismerik egymást, és minden áron le akarta rázni. Andromeda megdöbbent. Bella pont úgy viselkedett vele, mint a szülei. Nem sejthette, hogy imádott szülei, Druella és Cygnus, mérges szavakkal átitatott gyűlöletet igyekeztek nővérébe oltani. Bella pedig, mint mindig, engedelmeskedett. Hiszen ezt nevelték belé, már egészen pici kora óta. Mikor Cissy elkotyogta a nagy titkot, hogy szülei milyen szavakkal igyekeztek Bellát jobb belátásra bírni és távolságtartásra buzdítani, akkor Andromedában eltörött valami. Érezhette, hogy nemsokára a húga szeretetét is elveszíti, és akkor már senki nem marad neki. Ő is majd ugyanúgy szeretne megfelelni bálványozott szüleinek, és nem lesz kíváncsi rá többet. Ha ezt hitte, nagyot tévedett. Cissa felnézett rá, sokkal inkább rá, mint Bellára. Meda anyja helyett anyja volt, a barátnője, ha arra volt szüksége, őhozzá futott sírva, ha megütötte a térdét, vagy boldogan, amikor először önkéntelenül varázsolt. Csupán két év volt közöttük, és mindennél közelebb álltak egymáshoz. Külső szemlélőnek furcsának tűnhetett a kapcsolatuk, pedig végtelenül egyszerű alapokon nyugodott: a feltétlen testvéri szereteten. Mint korábban Bellával, ugyanúgy Cissával is megtörtént a nagy beszélgetés. Andromeda tudta ezt, ám Cissynek esze ágában sem volt elhinni egyetlen hazug szót sem Medáról. Nem volt képes felfogni, hogy miért lenne rá rossz hatással a nővére. Nem értette, hogy anyja miért szajkózta neki a mondatokat, amik nem voltak igazak. Cissa nem volt hajlandó ellenségesen viselkedni Medával.
Meda.
Ezt a becenevet is a kis Cissytől kapta akkor, amikor még csak beszélni tanult, és beletörött a nyelve a hosszú és előkelő névbe. Bezzeg a szülei vagy Bella soha nem voltak hajlandóak a szájukra venni a szerintük pórias rövidítést. Csak Bellatrixnak és Narcissának járt a kedveskedés. Igaz, hogy csak nagy ritkán, kivételes alkalmakkor szólították így kedvenc lányaikat, de megtették, míg Andromeda esetében soha. Ez is fájt neki. Minden úgy fájt. Az apró dolgok csak gyűltek, és végül már azt sem tudta, hogy mi vezetett végül oda, ahol most tartanak.
Vagyis mégis tudta. Egy érzés. Egy mindent elsöprő, váratlan szerelem, amit Ted Tonks iránt érzett. Nem is igazán tudta, hogy történt. Soha nem hitt a ’szerelem első pillantásra’ dologban. Hiszen azelőtt még nem volt szerelmes. Természetesen voltak rövid kapcsolatai, amik többnyire csak azért történhettek meg, mert minden egyes fiú Bellához akart közelebb kerülni. Annak ellenére, hogy nővérének már régóta volt vőlegénye, Bella szívesen kereste más fiúk társaságát is. A fiatal varázslók, azonban csak akkor kerülhettek a közelébe, ha méltónak bizonyultak erre a kegyre. Bella pedig nem szívesen osztogatta kiváltságait. Ilyenkor jött kapóra a nagyobbik húg.
És kihasználták a szegény, kedves Andromedát addig, amíg rá nem jöttek, hogy a két testvér között koránt sincs olyan szoros kapocs, mint hitték. Miután ez kiderült, rövid úton lapátra tették. Megalázó volt. S mindezt sajnos többször is át kellett élnie. Akik kihasználták egytől egyig mardekárosak voltak, mert a család ezt várta el. Az aranyvér-mánia már addig terjedt, hogy a baráti körét sem választhatta meg szabadon. Rá sem nézhetett más fiúkra, csak aki a Mardekár házba tartozott. Eleinte Ted is láthatatlan volt a számára. Egy olyan személy, akivel van néhány közös órája, de semmi több. Még a nevét sem tudta, annak ellenére, hogy egy évfolyamba jártak, és hét éve szinte minden nap találkoztak. Furcsa, hogy betéve tudta az összes aranyvérű családfát, olyan kacifántos neveket magolt be már hét évesen, amiket nem egyszerű megjegyezni, de egy ilyen egyszerű nevet, mint a Tedé, csak ennyi idő után jegyez meg.
Aznap este, amikor először találkoztak, prefektusi teendőit teljesítette éppen, és a legutóbbi csalódást próbálta feldolgozni – kevés sikerrel. Mivel közeledett a nyár, a bájgúnár azt akarta kierőszakolni, hogy had látogassa meg otthon, majd mellesleg megemlítette, hogy amióta Bella kimaradt a Roxfortból nem is beszéltek egymással, és olyan régen nem találkoztak, hiányzik neki a társasága. Andromedának több se kellett, faképnél hagyta a fiút és, hogy elterelje a figyelmét őrjáratozni kezdett a folyosókon. Ted úgy talált rá, hogy egy lépcsőn üldögélve tenyerébe temette az arcát. A sírásig szerencsére még nem jutott el a fiú érkezésekor, de ha néhány perccel később sétál arra, akkor egy zokogó boszorkányt kell megvigasztalnia.
A legtöbb roxfortos simán elsétált volna mellette, szóra sem méltatta volna. De Ted, talán éppen hugrabugos mivolta miatt, leült hozzá a lépcsőre, és perceken belül elfeledtette vele a bánatát.
- Szervusz, kislány! Csak nem valami szerelmi bánat miatt búslakodsz? Ha akarod, Ted szívesen elfelejteti veled azt a tökfilkót, de szívesen vállalok a szép hölgy kegyeiért egy párbajt is…
Maga sem igazán hitte el, de nevetnie kellett a merész kijelentésen, és ránézett a szőke idegenre. Még mindig mosolyogva, de hunyorogva nézett rá, mert bár ismerősek voltak az arcvonásai, nem ismerte fel a jóképű fiút.
- Ted Tonks lennék, szolgálatára szép hölgyem – nyújtotta a kezét a varázsló.
- Andromeda Black – válaszolta.
- Tudom – felelt Ted egy kacsintás kíséretében –, együtt járunk gyógynövénytanra, rúnatanra, bűbájtanra és számmisztikára is.
Andormedának külön jól esett, hogy egy cseppnyi szemrehányás sem volt a hangjában. Mindezt tényként közölte, nem rótta fel neki a tudatlanságát, sikerült ezzel zavarba hoznia, és nagy bosszúságára mélyen elpirult.
- Ó! Kérlek, ne legyél zavarban! Nem haragszom, amiért nem ismertél meg. Elvégre a Blackek, Rosierek, Malfoyok soha nem vettek emberszámba, és nem az utolsó évembe fogják elkezdeni.
- Miért mondod ezt? – kérdezte kicsit felháborodottan a lány, majd elkapta pillantását a vidáman csillogó szempárról, és szemügyre vette a fiú öltözékét. Ugyanolyan talárt viselt, mint az iskolában mindenki, és sárga fekete nyakkendőt. Majd felkiáltott kissé csodálkozva: – Azért, mert hugrabugos vagy?
- Ha csak ez lenne a baj, drága hölgyem – sóhajtott Ted, de nem tűnt annyira bánatosnak, mert a következő pillanatban már nevetett, és vigyorogva tette hozzá: – Azért, mert a szüleim muglik.
Andromeda nem viszonozta a lélegzetelállító mosolyt, amit a fiú küldött neki. Elgondolkodva nézett rá. Akkor, abban a pillanatban határozta el, hogy nem engedelmeskedik a szüleinek. Elege van abból, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tud igazán jó lenni. Ted kedvesnek tűnik, lehetnének akár barátok is. Az biztos volt, hogy a szülei nem örülnének a barátkozásnak. De igazából már elege volt abból, hogy nem tud megfelelni az elvárásaiknak. Bántotta az is, hogy mindig mindenért leszidták. Merlinre, elege volt! Úgy gondolta, hogy amiről az anyjáék nem tudnak, az nem is fájhat nekik, ő pedig biztosan nem fogja elmondani a Teddel való kapcsolatát. És nem fogja érdekelni az sem, hogy Ted hugrabugos, de még az sem, ha sárvérű. Egyedül az számít, hogy kedves és vicces. Mellette soha nem unatkozna. Egyébként is, mindjárt vége a tanévnek, valószínűleg még a nyáron férjhez kell mennie Averyhez. Most már ezt nem tudja megakadályozni, de talán ezzel az apró ellenszegüléssel kicsit visszavághat a szüleinek. Még akkor is, ha erről nem szereznek majd tudomást. A lelkét viszont jó érzéssel töltötte el a következő cselekedete.
- És mivel foglalkoznak a szüleid? – kérdezte tőle végül. Ted Tonks meglepett arcot vágott, majd kissé erőltetett vigyorral hozzátette, egyfajta magyarázatként:
- Azt hittem, most az a rész jön, hogy sikítozva elmész kezet mosni a legközelebbi lánymosdóba, mert bemocskoltad a kezed.
- Nos – szólt lassan Meda –, valószínűleg minden aranyvérű lány így tett volna, de én már születésemtől fogva abnormálisnak számítok.
Ted furcsán nézett rá, valószínűleg a könnyed, vidám hangja miatt, amivel az utolsó mondatot mondta. Mivel nem válaszolt, Andromeda folytatta:
- Még nem válaszoltál a kérdésemre – mosolygott rá.
- Apám autószerelő, anyám pedig ápolónő. Mivel ilyen értetlenül nézel rám, biztosra veszem, hogy nem tudod, miről beszélek. Az autó, az a jármű, amivel a muglik járnak egyik helyről a másikra. Ők nem tudnak hoppanálni vagy a kandallóban utazni, és egy csomó más találmánnyal oldják meg a távolság leküzdését. Apám megjavítja az elromlott dolgokat. Anyám foglalkozása pedig hasonló, mint egy javasasszonyé. Beteg embereken segít. Egyébként, ha jól emlékszem, te sem méltóztattál válaszolni az én kérdésemre. Miért voltál olyan szomorú?
Meda meg sem tudta volna számolni, hogy rövid beszélgetésük alatt, hányszor mosolygott rá Ted. Úgy látszik, szeret bolondozni, de így nem igazán tudta megállapítani, hogy komolyan beszél-e vele, vagy csak ugratja. Elveszett a sötétkék, szemekben, és csak néhány perc elteltével vette észre, hogy Ted már nem beszél, hanem várakozón tekint rá, egyik szemöldökét felvonva. Be kellett vallania, hogy egyetlen szót sem fogott fel abból, amit a fiú mondott neki. Elkapta a pillantását, és pirulva kérdezte meg:
- Ne haragudj, mit is kérdeztél?
Ted Tonks minden eddiginél hangosabban kacagott, úgy hogy beleremegtek a kastély falai. Legalábbis Andromeda így hitte, és attól tartott, hogy Ted hangos jókedvében idecsődíti az egész Roxfortot. Ha lehetséges, Meda még jobban elpirult, ami alabástromfehér bőrén nagyon is jól látszott, és zavarát még a meghitt félhomály sem tudta elrejteni. Látva a lány nagy zavarát, Ted kicsit elkomorult, abbahagyta a nevetést, bár a hangjából, a szeméből sütött a pajkosság és a vidámság.
- Azt kérdeztem, szépségem, hogy mi az oka a nagy bánatodnak?
- Csak dobott egy pasi, aki valójában a nővéremmel akart összejönni. – Igyekezett könnyed hangvételt felvenni, de gyors hadarása, hangja remegése és önkéntelen mozdulata, amivel barna haja egy tincsét kezdte csavargatni, csak elárulta a zavarát. Tetejébe még az arca lángolását is érezte, amitől nagyon dühös lett. Úgy viselkedik, mint egy szerelmes tinilány, aki nem tud uralkodni magán! Egy Blackhez nem méltó ez a viselkedés! Azonnal össze kellene szednie magát, és felnőttekhez méltón viselkedni. Elvégre elmúlt tizenhét éves, Merlinre! Felelősségteljesnek, határozottnak kellene lennie. Eddig minden esetben sikerült, most hogyhogy ˙nem? És miért vált ki belőle Ted Tonks jelenléte ilyen látványos pirulásokat?
- Értem. Még szerencse, hogy erre jártam. Szívügyekben szakértő vagyok. És szeretted a pasast? – tette fel a kérdését Ted komolyan, állát tenyerébe hajtotta, és érdeklődve nézett rá. Meda pedig elképedt. Nem ilyen reakcióra számított. Esetleg egy suta vállba veregetésre, néhány sajnálatot kifejező szóra, de semmi másra. Nem volt felkészülve arra, hogy egy idegennel beszélje meg a szívügyeit. Tulajdonképpen soha senkivel nem beszélte meg ezeket a dolgokat. De Ted tekintete olyan nyílt és őszinte volt, hogy a szavak szinte maguktól szaladtak ki a száján.
- Eddig azt hittem, hogy igen, de már fogalmam sincs – nézett bele mélyen Ted szemébe. Végtelen hosszúságúnak tűnt a pillanat, és mióta leült hozzá a lépcsőre, most először vett észre a fiú tekintetében a komolyságot, és még valami mást is, amit nem tudott hova tenni. Ted lassan felemelte az egyik kezét, és elsimított az arcából egy szemtelen hajtincset. Mikor vissza akarta húzni a kezét futólag érintette Meda arccsontját, heves szívdobogásra késztetve ezzel hősnőnket. Érezte, hogy ég az arca, de egyszerűen képtelen volt megszakítani a szemkontaktust.
- Tudod, Dromeda, – suttogta a fiú, Meda mégis nagyon jól hallott minden szót, amit mondott. Ez főként annak volt köszönhető, hogy az arcuk veszélyes közelségbe került, de Meda nem emlékezett, hogy mikor hajolt közel Tedhez, vagy hogy a fiú kezdeményezett-e – Nem lenne tisztességes, ha kihasználnám, hogy összetörték a szíved.
- Tudod, Teddy – mondta ugyanolyan halkan, de mégis minden szót érthetően és tisztán –, úgy érzem, hogy már nincs is összetörve a szívem, de ha…
Andromeda nem tudta befejezni a megkezdett mondatát, mert Ted előrehajolt, és lágyan megcsókolta. És innentől kezdve nem volt megállás. Minden együtt töltött lopott percet kihasználtak. Ebédszünetben beszöktek egy üres tanterembe, titkos folyosókon vagy a kastélypark egy árnyas fájának takarásában találkoztak. Minden szabad percüket együtt töltötték. És végtelenül boldogok voltak abban az utolsó egy hónapban, a közelgő RAVASZ vizsgák, és annak ellenére, hogy nem tudták mihez fognak kezdeni a rájuk váró bizonytalan jövőben. Egyedül abban voltak biztosak, hogy együtt képzelik el az ismeretlent. Az viszont nem volt kétséges, hogy Medát kitagadják, ha örök hűséget fogad egy mugliivadéknak. De vállalta volna még ezt is Teddyért.
Úgy tervezte, hogy a szülei elé áll, és mindent bevall nekik, de túl gyáva volt. Köszönés nélkül hagyta el a Black kúriát, még Cissának sem szólt tervéről, félt attól, hogy esetleg a húga szorulna azért, mert nem akadályozta meg a bűnös cselekedetében. Késő éjszaka volt, és egy szál bőrönddel indult útnak, de még belopakodott kishúga szobájába. Cissy mélyen aludt, egyenletes légzése betöltötte a szoba csendjét. Lábujjhegyen ment az ágyáig, és megcsókolta a homlokát, majd érezte, hogy kicsordul egy könnycsepp a szeméből, és Cissa fehér arcocskájára hull. Szerencsére nem ébredt fel rá, még utoljára visszanézett, és elsuttogott egy ’szeretleket’, majd végleg maga mögött hagyta otthonát.
Nem azért sírt, mert el kellett hagynia a fényűző helyet. Igazából soha nem nevezte igazán az otthonának. Tudta jól, többé nem lépheti át a kúria küszöbét, de nem bánta. Egyedül húga miatt szomorkodott, az ő hiányát fogja keservesen érezni. De Cissa sokkal erősebb, mint amilyennek első pillantásra tűnhet, túl fog élni mindent, még a nővére nélkül is.
Harmadnap érkezett el hozzá kishúga levele. Nem volt hosszú, de megható, könnyeket csalt a szemébe. Csak ült az üres pergamen felett, és immáron a tizenkilencedik választ fogalmazta a szívszaggató kérésekre.
Drága, egyetlen Cissám!
Valahol mélyen számítottam a leveledre, mégis meglepett az érkezése. Végtelenül sajnálom, hogy nem búcsúztam el tőled. Bizonyára nem érted, mi történt velem. Magyarázattal tartozom neked. Az utóbbi hónapokban úgy éreztem, mintha a felhőkkel együtt lebegnék a kék égbolton. Szerelmes vagyok, és örökre eldobtam magamtól a Black nevet. Kimondhatatlanul fáj a szívem, ha arra gondolok, mennyire sajnálom ezt az egész helyzetet. Megérdemelted volna, hogy személyesen mondjam el a történetemet, s ne pergamenre vetett üres szavakból tud meg. Hidd el, nekem is végtelenül hiányzol. Minden nap, amióta eljöttem, és nem láttalak, meghalok egy kicsit, mert elvesztettem lényem egy részét. Azt írod, ha most visszamennék, még nem lenne késő, és anyáék megbocsátanák szörnyű árulásom. Sajnos én nem így látom, drága húgocskám. Valójában, mióta megszülettem, azóta ki vagyok tagadva, csak kolonc voltam szüleink nyakán. Tudom, hogy anya nagyon dühös rám, szitkozódik és tárgyakat dobál a falhoz, bizonyára már ki is égetett a családfáról, apa pedig nem volt hajlandó reagálni a hírre. Nem is tudom, melyik a rosszabb: anya féktelen, pusztító haragja vagy apa néma dühe. Szegény drágám, mit kell kiállnod most. Azt kívánom, hogy bárcsak lett volna bátorságom eléjük állni, és bevallani mindent. De túl gyáva vagyok. A nővéred egy gyáva boszorkány, aki nem meri vállalni tetteiért a következményeket. Ugyan soha nem neveztem otthonomnak azt a házat, sok kellemes emlékem kötődik hozzá, neked köszönhetően. Tisztán emlékszem minden titkos játékra, amit a hatalmas kertben találtunk ki, amikor Bellának nem volt kedve velünk tölteni az idejét. Rémlenek még azok a pillanatok, amikor nem csináltunk semmit, csak ültünk a szinte már túl zöld füvön, és hallgattuk a távoli madarak csicsergését. Ezekben a napokban újra felidéztem azt a napot is, amikor rosszaságon kaptak minket, és vállalni akartad helyettem a büntetést. Szeretném, ha tudnád, hogy Teddyvel boldog vagyok. Bajba kerülnél, ha anyáék tudomást szereznének a levelezésünkről, és a te biztonságodra gondolva azt kérem, ez legyen az utolsó pergamen, amit egymásnak címzünk. Arra kérlek, és ez bizony a legnagyobb kérés, amit valaha is bátorkodtam tőled kérni, ne haragudj rám! Magadra hagytalak, és erre nincs bocsánat. Nem remélhetek feloldozást, de remélem megérted, hogy nem tudnék egy olyan férfi mellett élni, aki semmibe vesz, és nem szeret. Ez volt az első mondat, amit papírra vetettél:
Miért tetted, Andromeda? Bízom benne, hogy most már érted.
Mielőtt végleg eljöttem volna, bementem a szobádba, megcsókoltam a homlokod, és azt mondtam:Szeretlek! Szívem minden szeretetével azt kívánom, hogy találd meg a boldogságot, kishúgom!
Örökké szerető nővéred maradok:
Medád
- Dromeda! – hallotta a kedves becéző szót, amely tele volt végtelen gyengédséggel és szerelemmel. Felnézett. Már jó pár perce bámulta a sorokat, kézfeje tintás volt, és nem tudta, el merje-e küldeni a levelet. Férje megállt az ajtóban, és komolyan nézett rá. Bármit is akart közölni eredetileg, nem tudta elmondani, mert a karcsú boszorkány belevetette magát a karjába, és csak miután a vállára hajtotta fejét, akkor vette észre, hogy már régóta patakként folyik az arcán a könnye. Teddy nem kérdezett semmit, csak ringatta, becézte és a haját simogatta, hogy kicsit megnyugtassa. Andromeda Tonks pedig tudta, hogy ezt a féltő szeretetet soha senki mástól nem kaphatta volna meg. Neki pedig pont erre volt szüksége életének minden napján…
ez a kép ihletett meg ^_^ (akit érdekelt)
Akinek tetszett a történetem, azt arra kérném, hogy írjon egy pár mondatot a gondolatairól, arról, hogy mit érzett olvasás közeben!
Pár szó a címről:
A Black család jelmondata, a francia Toujours Pur, ami annyit tesz, hogy örökké tiszta. Mivel Meda elárulta családját és kitagadták így lett a történet címe Örökké tisztátalan :)