Búcsú és nefelejcs

,,Az utolsó gőzfelhő is szertefoszlott a hűs őszi levegőben. A vonat már eltűnt a kanyarban, de Harry még mindig felemelt kézzel állt.

– Jó lesz neki, ne félj – zümmögte Ginny.

Harry ránézett a feleségére. Lassan leeresztette a kezét, és megérintette a villám alakú sebhelyet a homlokán.

– Tudom.

A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg. Minden rendben volt körülötte.”

˘˘˘˘o˘˘˘˘

Három hónappal később


Nem akart gondolkodni. A következményeken rágódni, és azon mi lesz vele, ha…
De még magában sem tudta kimondani a szörnyű tényt, ami már egy hónapja világossá vált. Csapongtak a gondolatai, és hirtelen eszébe jutott az első találkozásuk. Lassan már huszonöt éve. Eddig mindig csak nevetett rajta, de most egy könnycsepp hullott a kezére. Gyorsan letörölte. Nem, mintha szégyellte volna, de megfogadta, hogy erős lesz, és tartja magát. Az ő kedvéért és a kedvükért. De még egy kicsit egyedül lehet, most nem akart emberek közé menni, egyedül csak őt látta. Azt, ahogy fekszik az ágyon, gyógyítókkal körülvéve, teljesen soványan, de még mindig gyönyörűen. Látta maga előtt az arcát, azt, ahogy megtörten rámosolyog, és a kezét nyújtja, majd azt kéri: csókolja meg utoljára, úgy, ahogy először azon a bizonyos – kividdicsmeccs utáni – délutánon. Suttogja el a szerelmes szavakat, úgy, ahogy aznap este, mikor végre megkérte a kezét. Majd így szólt szinte alig hallhatóan:

– Harry,… ne add fel!... Élj!... Légy boldog!… és teljesítsd az álmaikat… Helyettem is… Az életemnél is… jobban… szeretlek!

Ennyi volt. Egy haldokló utolsó szavai. Még egyszer utoljára megszorította a kezét, de Ő ezt már nem érezhette. Többször is dacolt a halállal, de őt nem tudta megmenteni. Egyszer már sikerült, de most miért nem? Meg kellett volna találnia a megoldást! Miért nem engedte, hogy megtegye? Mikor a lány előállt az ötlettel, hogy gyógyító lesz, miért nem beszélte le? És amikor arról a rejtélyes betegéről beszélt, aki három hónap után, egy hónappal ezelőtt, gyors leépülés után meghalt, miért nem intette nagyobb óvatosságra? Ő volt a Mungo legjobb gyógyítója, miért nem vigyázott jobban?! Miért? Miért? Miért? Amikor kiderült, hogy elkapta a betegséget, megkérdezte tőle ugyanezt. Ő csak nevetett:

– Ugyan, Harry! Gyógyító vagyok, mindennap szembe nézek a halállal, és vállalnom kell a következményeket a tetteimért. De figyelj: megígérem, gyorsan meggyógyítom azt a szerencsétlent és utána magamat is. Rendben?

De nem így történt. Egy hónappal ezelőtt a beteg meghalt. Aznap holtra váltan jött haza, és közölte a hírt, hogy a tünetei szerint rá is ez vár, mégpedig hamarosan. Először nem fogta fel. Nem fogta fel, hogy az, akit a világon legjobban szeret, egy napon már nem lesz mellette. Átölelte a még mindig karcsú derekát, de a lány hamarosan elhúzódott tőle.

– Nem akarlak téged is megfertőzni – suttogta.

– Engem ez most a legkevésbé sem érdekel!

– De érdekeljen! A gyerekeinknek apa kell – szólt ellentmondást nem tűrően, villámló szemekkel, majd sokkal halkabban még hozzátette –, ha már az anyjukat elveszítik.

Üveges tekintettel meredtek egymásra. Most fogták fel mind a ketten: az útjukat egymás nélkül folytatják. Pillanatokkal később már a karjaiba zárta, és szorosan ölelte.

– Ígérd meg nekem, Harry! Ígérd meg!

– Megígérem – suttogta a fülébe.

– És most… ez volt az utolsó, hogy ilyen közel engedtelek. Megértetted? Mert, ha nem….

Szavait ablakkocogás hangja szakította félbe. Egy bagoly kocogtatta a csőrével az üveget. Harry gyorsan kinyitotta, és elvette tőle a levelet.

– Albus írt – közölte a nővel. – Most azonnal válaszolok neki, és még ma értük megyek. Lilynek is mielőbb szólni kéne, de….

– Harry Potter! Én vagyok a gyógyító, és megtiltom azt, amire készülsz! A fiúk az iskolában maradnak, Lily pedig átmenetileg anyáméknál lesz! Neked nem tilthatom meg, hogy elmenj, hiszen ez a te házad…

– A mi házunk – szakította félbe, de ő mit sem törődve ezzel, folytatta:

–…és ha már ilyen makacs vagy, nem engedhetem meg, hogy a Mungoba költözz, így nekem kell itthon maradni. Ne is ellenkezz, Harry, nincs értelme. Az eddigi éveimet ott töltöttem, és nem vagyok hajlandó ott haldokolni. – Az utolsó szónál elcsuklott a hangja, és folyni kezdett a könnye.

– Drágám – kezdte volna, de a nő egy határozott kézmozdulattal elhallgattatta.

– Megyek, és összerakom Lily holmiját. – Ezzel felfutott az emeletre, ahol a kislány játszott. Nemsokára kézen fogva jöttek le a lépcsőn, anya és lánya. A nő a vállán hozta a táskát, és úgy magyarázott a kislánynak. Egy pillanatra megállt, azt látva, hogy Harry még mindig ugyanott áll, és ránéz a smaragdzöld szemeivel.

– Kicsim – kezdte –, most egy ideig a nagyiéknál nyaralsz. Rendben?

Ennek már egy hónapja, és a felesége egyre rosszabbul lett. Az utolsó héten volt csak hajlandó a kórházba menni, és beleegyezni, hogy a fiúk hazajöjjenek. De ez már csak egy fájó emlék marad. Élnie kell, és tovább küzdeni! Hiszen megígérte…
Lassan elengedte a kicsi, még meleg kezet, majd kilépett a kórteremből, és közölte:

– Elment… – mondani akart még valamit, de nem tudott. Lassan, nagyon lassan rájuk nézett.

Míg él, nem felejti el a gyerekei arcát. James: akinél mindig látni a csintalan vigyort, Albus: a komoly és megfontolt, őbenne mindig magát látta, és Lily: a kedves pajkosságával és vidám mosolyával. A gyermeki arcokat könny áztatta, és mérhetetlen szomorúság tükröződött rajtuk: a saját bánata. Elvesztett mindent és mindenkit. Először a szüleit, a keresztapját, Remust és Tonkst, és most őt is. Támaszát és segítőjét a tizenkilenc év alatt.

– Mindig szeretni foglak, Ginny!




**sziasztok! ez egy kicsit szomorú lett de szívesen olvasnám és várom a kritikákat ha van egy percetek, hogy elmondjátok a véleményeteket :)