„Akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket.
Ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban.”
Joanne Kathleen Rowling
Nyitott szemekkel feküdtem az ágyamban, és a szobám plafonját néztem. Meg sem tudnám számlálni, hogy hányszor forgolódtam már álmatlanul a kicsiny szobában. Már rég nem volt senki, aki esti mesét olvasott volna, hogy aztán elszenderedjek a hangjától. És mindez csakis az én hibám. Először apát veszítettem el. Csupán hat éves voltam, csöpp kicsi lány, és mégis sikerült mindent tönkretennem.
Verőfényes nyári nap volt. Szokatlan Angliához képest, de kellemes változatosságot jelentett a borús napok után. Tipikusan olyan idő ez, amikor a gyerekek boldogan rohannak a szabadba a szobában töltött hosszú, esős napok után. Én sem tettem másként. A bátyáimnak más dolguk akadt, már iskolába jártak mindketten, és mivel egyedül nem mehettem ki az utcára, a házunk mögötti kert felé vettem az irányt. Megálltam a kert közepén, és felnéztem az égre. Mit csináljak most? – kérdeztem magamtól. Mivel én voltam a legkisebb a családban, soha nem voltam magányos. Valaki mindig akadt, hogy vigyázzon rám. Először fordult elő, hogy egyedül voltam, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Egy kicsit elszontyolodtam, arra gondoltam, a bátyáim mindig kitaláltak valami remek játékot a szórakoztatásomra, és hogy milyen jó lenne, ha itt lennének velem. Emlékszem, sóhajtottam egy nagyot, és igyekeztem egyedül boldogulni. Visszanézve azt kívánom, bárcsak ne tettem volna. Ha csak egy hatéves kislány lettem volna, akkor az események más fordulatot vesznek. De nem voltam az.
A családom nem volt teljesen hétköznapi.
Igazából semmilyen tekintetben nem lehetett átlagosnak nevezni, mert varázslattal megáldott emberek voltunk, bár igyekeztünk nem használni a mágiát a mugliktól hemzsegő környéken. Próbáltuk titkolni azt, amik vagyunk, és mugliként viselkedni. Én is próbáltam tartani magam a családom által felállított szabályokhoz, de a gondolataim sokszor ugyanott kalandoztak.
Leültem a már nagyra nőtt, puha fűre, és mint minden korombeli varázslógyerek, én is elkezdtem ábrándozni a Roxfortról. Már akkor féltékeny voltam Albusra és Abra, mert ők harmad- és elsőévesek voltak a varázslóképzőben. Anyáék roppant büszkék voltak rá, hogy fiaik a Griffendélbe kerültek, és a levelekből az is kiderült, hogy nagyon szorgalmas tanulók, bár Ab legutóbb azt írta, nagyon unja a rengeteg házidolgozatot, legszívesebben azonnal hazajönne. Ezzel ellentétben szerintem, ha Al megtehetné, egész nyárra bevackolná magát a Roxfort könyvtárába. Leírása szerint, soha nem látott ennyi könyvet egy helyen.
Nagyon szerettem volna végre én is ott lenni, de erre nem egy vagy két évet kellett várnom, hanem egyenesen ötöt! Addig pedig, maradtak a színesen megírt levelek, amelyek kitértek a Nagyterem leírására, a klubhelyiség berendezésére, a hálószobai ágyak puhaságára. Legszívesebben felgyorsítottam volna az időt, hogy hamarabb peregjen, és én is roxforti diák lehessek. A sors azonban úgy alakította az életemet, hogy mindez álom maradt csupán, soha nem léptem át a Roxfort vadkanos kapuját.
Amíg ezen merengtem, nem is vettem észre, hogy varázsolok. Az egész olyan önkéntelen és váratlan volt, meglepődtem, és felkiáltottam. Nem volt annyira hangos, hogy anyáék odabent meghallják, de sajnos mások észrevették.
Alig egy méterre a földtől törökülésben lebegtem, kezemet a számra szorítottam, hogy nehogy hangosan ujjongani kezdjek. Még soha nem repültem! Igen tudom, a lebegést ne tévesszük össze a repüléssel, de akkor így éreztem magam. Kinyújtottam a lábaim, nem értek le a földre. Hirtelen úgy csináltam, mintha arccal előre bele akartam volna zuhanni a fűtengerbe, és megint csak nem sikerült elérnem a talajt. A felfedezés boldog mosolyt csalt az arcomra. Lássuk csak, vajon el tudok-e még jobban távolodni? Igaz, hogy egy méternél soha nem merészkedtem volna magasabbra, de nem is volt rá lehetőségem. Amikor elégnek éreztem a magasságot, hirtelen a hátamra fordultam, és néztem az eget. Olyan érzés, mintha a fűben feküdnék, de én tudtam, hogy csupán a levegő az. Kezeimet a fejem alá tettem, hogy kényelmesebbé tegyem a helyzetet.
Megreccsent a bokor, és váratlanul megszólítottak.
- Te meg mit csinálsz? – A hang egy fiútól származott, és követelőző volt.
Nagyon megijedtem, és elvesztettem a kontrolt varázserőm felett, lehuppantam a fűbe. A fiúk, mert három is volt belőlük, körém gyűltek. Látásból ismertem őket, mind az utcában lakott, és idősebbek voltak nálam. Aki megszólított a szomszédunk volt, valami Normannak hívták. Sokszor hallottam, hogy a szülei kiabálnak vele. A fűből néztem fel rájuk, s képtelen voltam megszólalni. Ezután még százszor is feltette nekem a kérdést, de nem válaszoltam. Kezdtek idegesnek tűnni, és én egyre jobban féltem. Anyáék elmagyarázták, hogy nem szabad muglik előtt varázsolni, vagy különben nagy bajba kerülnénk. A gondolat pedig, rettenetes volt, hogy gondot okoztam a családomnak. Összekuporodtam a fűben, kezeimmel átöleltem a térdem, mert azt hittem, ha nem veszek tudomást róluk, akkor békén hagynak. Buta voltam, csak még idegesebbek lettek.
Nem kiabáltak, hanem a fülembe sziszegtek alattomos kígyó módjára, és azt mondták, ha segítségért kiáltok, akkor nagyon megbánom. Így csendben maradtam. A szüleim soha nem bántottak tettekkel, inkább szavakkal próbáltak meggyőzni, és a lelkemre beszélni, ha rossz fát tettem a tűzre.
Váratlanul ért az első ütés. Fogalmam sincs, kitől kaptam. A tenyere hatalmas volt, és égetett a helye. Az arcomra szorítottam hideg kezemet, és üveges tekintettel meredtem magam elé. Botor módon azt hittem, hogy a hatalmas csattanásra felfigyel majd egy szomszéd, de a házak ajtaja nem nyílt ki. Szerettem volna, ha valaki hallja néma kiáltásaimat, vagy ráébrednek, hogy nem szólalok meg egyhamar, annyira rettegek tőlük. Még most is rám tör a remegés, ha arra a rettenetes délutánra gondolok.
Végül apám mentett meg. Ennek azonban hatalmas ára volt. Megfizethetetlen.
Nem láttam semmit, a képek azonban mégis megelevenedtek, s a mai napig felrémlenek. Szorosan csukva tartottam a szemem, a fejemet ráztam, de az ajtó csapódása még hozzám is eljutott. Apa nem kérdezett semmit, talán egyből tudta, hogy mi történt? Felemelt, és bevitt a házba, mire újra kiért az udvarra, a fiúk elszeleltek. Tisztán emlékszem anya könyörgésére, amint arra kérte, ne tegyen semmi meggondolatlant.
- Nem tehetek mást, Kendra. Azok a muglik bántották a lányunkat. Nézz rá Arianára! Ezt nem lehet szó nélkül hagyni.
- Drágám! – suttogta anya, de apa nem hallotta már. Magához vette a varázspálcáját, és elviharzott.
Még aznap este baglyot kaptunk. Apát azonnali hatállyal a Mágiaügyi Minisztériumba rendelték, hogy a Wizengamot előtt feleljen bűneiért. Nem sokra emlékszem azokból a napokból, utólag raktam össze az eseményeket. Percival Dumbledore-t azonban soha nem láttam, miután kilépett a házunk ajtaján. Napok, hetek, hónapok estek ki, és a következő emlékem egy teljesen új szobában való ébredés volt. Később sötét óráknak neveztem el, mert vaknak éreztem magam, és csak Aberforth hangja hozott vissza néhány percre a fénybe.
Négy éve élünk Godric’s Hollowban, és én csak a szenvedéssel tudom összekötni ezt a helyet és az új házat. Nem tagadom, hogy voltak jó pillanatok, de legtöbbször az őrület határáig sodródtam, és sodortam azokat az embereket, akik közel álltak hozzám. Ha visszagondoltam a régi időkre, akkor nem lehetett bírni velem, ezt tudtam jól. Bár soha nem hallottam egy zokszót sem anyától, Albustól a pillantásuk azonban minden szónál beszédesebb volt. Szánalom tükröződött a kék szempárokban. Annyira utálom ezt a szót! Egyszerűen nem értettem, hogy miért néznek így rám.
Ők már akkor is tudták, amiről nekem sejtelmem sem volt, ezentúl majd soha nem mehetek emberek közé, mert elhurcolnának a Szent Mungóba, ha kiderülne, hogy nem tudom irányítani a képességemet. Ab azonban ugyan olyan szeretettel nézett rám, és ha vele voltam, akkor minden jó volt, de az iskolában kellett lennie a tanév idején. Ilyenkor csak anya, meg én éltünk a hatalmas és üres házban. Nagyon szerettem anyát, és a kedvéért igazán próbáltam jó lenni, mégis néha képtelen voltam elviselni a közelségét, hazug szavait. Talán a tizenegyedik születésnapom volt a legrosszabb. Mindennél jobban el akartam menni a Roxfortba, ez volt a leghőbb vágyam. Azt azonban nem tudtam, titkolták előlem, hogy ez lehetetlen. Albusra hárult a feladat, vagy talán csak ő merte magára vállalni, hogy közli velem. Én pedig, érthető módon kiborultam. Korábban is voltak mágikus kitöréseim, de emlékeim szerint ez volt a legrosszabb. Csodálom, hogy nem esett valakinek baja.
Nem úgy, mint legutóbb.
Hatalmas vihar volt, villámok cikáztak az égen. Félelmemben a takaró alá bújtam, bár már nem voltam kislány, hogy megijedjek egy kis égiháborútól. Érdekes, hogy kisebb koromban soha nem féltem a vihartól. Inkább csodálatosnak találtam, egyszerűen gyönyörűnek! Azóta, azonban újra hallottam a dörgésekben a pofonok csattanását, az ijesztően hangos zajokat. A paplan viszont nem védett meg a hangoktól.
Megint csak ketten voltunk otthon. Aznap volt apa halálának évfordulója. Az emléke megelevenedett, és ott volt mindenütt a házban, ahol valójában soha nem járt. Aberforth általában azzal nyugtatott, hogy képzeljem el apát itthon. Mindig működött. Valahányszor ott láttam anya mellett a konyhában, vagy a vacsoraasztalnál, sokkal könnyebb volt. Többször is arról álmodtam, hogy egyszer csak belép az ajtón, és kitárja felém a karját, én pedig futok felé, ő a magasba emel, megpörget. Valahogy mégis sikerült elaludnom a félelmeim ellenére is, ám a saját sikításomra ébredtem. Az álomra már nem emlékszem, mert nagyon zavaros volt. Kapkodva szedtem a levegőt, mintha futottam volna, és felültem az ágyban. Kezemmel védelmezőn átkaroltam magam, s próbáltam lecsillapodni. Nem ment. Éreztem, hogy gyűlik bennem a varázserő, és nemsokára megállíthatatlanul kitör. Anya berohant a szobámba, egy pillanatra megállt az ajtóban, és a folyosóról beszűrődő világosság megvilágította még mindig karcsú, törékeny alakját. Olyan volt, mint egy angyal. Egyedül az arca volt kétségbeesett. Letérdelt az ágyam mellé, a hátamra tette a kezét, és lassan simogatta.
- Ab! Ab! Ab! – hívtam a bátyámat, holott tudtam, hogy nincs itthon.
- Kislányom – suttogta anya –, Aberforth nincs itthon. Kérlek, nyugodj meg, nincs semmi baj, minden rendben lesz.
- Nem, nem lesz. Abot akarom! – követelőztem, mint egy gyerek. Nem sikerült lenyugodnom. A szobában tisztán lehetett érezni a mágia perzselő remegését, majd néma csönd lett, és anya a lábaimnál esett össze…holtan.
Elviselhetetlen volt. Mindig gyötört a bűntudat amióta apa elment, és most újult erővel tört rám, de sokkal erősebben, mint eddig bármikor. Nem csak anya életét vettem el, hanem Albusét is. Miattam nem tudott elmenni a világ körüli útjára az én tehetséges és okos bátyám. Anya annyira büszke volt rá, a díjait nem bírtuk már számon tartani, és minden varázsló elismerően nyilatkozott róla. Néhány hónapja pedig, tönkretettem a bátyáimat. Aberforthot is. Makacs volt, nem akarta befejezni a tanulmányait a Roxfortban, hiába kértem erre. Anya halála után úgy tűnt, Albus hamar megvigasztalódott, új barátra lelt Gellert személyében. Féltem attól az embertől, igaz, senkinek nem mondtam. Mindezek ellenére egy kicsit mégis megnyugodtam. Ab és én itt voltunk egymásnak, de Albus eddig egyedül cipelte a magára vállalt terheket. Mikor elmondta, hogy elmenne világot látni, és engem is magával vinne, nem ellenkeztem, bár egy cseppet sem bíztam az önkontrolomban. Mégis, hogy éreztem volna magam azután, hogy az első kalandját tönkre tettem? Eszemben sem volt ismét felrúgni a terveit.
Aberforthnak viszont szándékában állt. Eddig azonban sikerült lebeszélnem róla. Az ágyamban fekve eltűnődtem azon, hogy mikor vonja kérdőre a két kalandort.
Hangokat hallottam. Hangos kiabálást. A Dumbledore házban mindenki csak halkan beszélt, mert próbáltak tekintettel lenni rám. Azt hitték, hogy ha suttognak, akkor azzal nem zavarnak össze. Szokatlan volt a felemelt hangszín, amely az udvarról jött. Jóval szürkület után voltunk, és nem tudtam elképzelni, hogy ki lehet odakinn ilyen későn. Leszaladtam a lépcsőn, és kimentem a kertbe. Három magas férfialakot pillantottam meg. A telihold fénye megvilágította arcukat. Mindegyikőjüket jól ismertem. Albus, Gellert és Aberforth egymásra szegezték pálcáikat. Nyilván Ab a szemükre hányta azt, amit délelőtt nekem már elmondott.
Most beigazolódnak a félelmeim. Igaz, hogy eddig képes voltam őt visszatartani, de makacs volt, és nem lehetett eltántorítani az elhatározásaitól.
A torkomban érzem a szívem, a lábam remeg. Mit tegyek?
Nem tudom, mit tegyek, mozdulni sem bírok.
A párbaj elkezdődik.
Gellert átkokat kiabál Ab felé, és Albus elkerekedett szemekkel bámulja a jelenetet, majd észbe kap, próbál fegyverszünetet hirdetni. Villognak a pálcák, én pedig soha nem láttam senkit varázsolni. A családom mindig tekintettel volt rám, és nem használta a pálcát. Ab vesztésre áll, – döbbentem rá. Nekem pedig csak egy gondolat jár a fejemben: nem akarom anya és apa után elveszíteni a bátyáimat is. Érzem, hogy megmozdul a lábam, lassan feléjük sétálok. Ők pedig egyszerre kiáltanak rám. De nem érdekel! Meg kell akadályoznom, hogy ostobaságot csináljanak.
Azután már nem fáj semmi. Érzem, hogy a félelemtől örökösen szorongó szívem felenged. Már soha többet nem kell attól rettegnem, hogy bántok valakit.
Azt mondják, hogy a vér kötelez. Igazuk van, de azt mi döntjük el, hogy csak azért tartozunk valakihez, mert a rokonunk, vagy tiszta szívünkből szeretjük, és érte még a halált is vállalnánk. Soha nem létezhet ennél tisztább kötelék.
„Mint tenger köztük, annyi csak barátoknak a halál: egymásban
élnek akkor is.
Hisz’ mind itt kell legyen, ki abban él s szeret, mi mindenütt
jelen.
Mennyei tükör, mely színről színre láttat, szabadon egymást s
bűntelen.
Ez nyújt barátnak enyhet, legyen bár múlandó mind, a barát s a
társ,
köztük a legtisztább kötelék mégis örök, mert halhatatlan.”
William Penn
(Bocsor Péter fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése