Ronald Bilius Weasley reggelje ugyanúgy indult, mint minden reggel. Meleg nyári nap volt, és ő szokásához híven a legutolsó előtti pillanatig az ágyban maradt. Hermionénak kellett szó szerint kirugdalnia az ágyból, ami elég nehéz műveletté vált, mivel a boszorkány már a nyolcadik hónapban járt. Ron végül engedelmeskedett felesége parancsának, és elindult a Mágiaügyi Minisztériumba.
Szerette a munkáját, de olyan típus volt, akit nem egykönnyen lehetett felkelteni, és ha nem volt muszáj, akkor inkább nem kelt fel hajnalok hajnalán. Amint belépett a munkahelyére, sok ismerős és ismeretlen arccal találkozott, akik már jó előre köszöntek neki. Szórakozottan visszabólintott, és tudta, hogy ezzel a gesztussal valakiknek már garantáltan jól indul a napja. Az emberek szerették köszönteni egymást, és ha viszonozzák kedvességüket, az általában mindkét félnek boldog mosolyt csalt az arcára. Hát, ha még egy igazi híres ember méltatja őket annyira, hogy „Jó reggelt”-et kívánjon. Élvezte, hogy nem csak egy szürke egér a tömegből, hanem megbecsült és elismert tagja a varázslótársadalomnak. Igaz, hogy ezt mind Harrynek köszönheti, de ő maga a végsőkig barátja mellett harcolt Voldemort ellen. Vagyis majdnem végig. Inkább úgy gondolta, hogy hanyagolja a borús emlékfoszlányokat, és élvezi ezt a csodás reggelt. Nincs már Voldemort, vagy háború, az emberek boldogok, és elégedettek. Csak rossz, és kitörölhetetlenül fájó emlékek maradtak fájó emlékek maradtak a rettegéssel töltött hónapokból. Amikor beért az irodájába, Harry már az íróasztal mögött ült, és javában dolgozott.
- Micsoda koránkelő vagy, haver! – köszönt rá barátjára. – Csak nem Ginny miatt dolgozol hajnalok hajnalán? Komolyan mondom, hogy a feleségeink biztosan összeesküdtek ellenünk, és nem hagyják aludni az embert – nevetett, miközben talárja levetésével vesződött.
- Az az igazság, hogy mostanában Ginny sem a legkipihentebb – mosolygott rá halványan Harry. – Albusnak hatalmas tüdeje van, és az éjjel többször is felébredt. Utoljára már nem is próbáltam meg visszaaludni, inkább bejöttem. Itt legalább csend és nyugalom van.
- Áhh, nem lehet az olyan vészes! – nevetgélt Ron Harry szenvedésein.
- Úgy sem érted, amíg meg nem tapasztalod! Jamesszel könnyebb volt, de most, hogy kicsit nagyobb és nem egyedül van, szerintem úgy érzi, nem kap elég figyelmet. Ginnyt pedig az őrületbe kergeti azzal, hogy folyton láb alatt van, vagy hogy őt kell hajkurásznia az udvaron, esetleg felébreszti az éppen elaltatott öccsét. – Harry sóhajtott egyet, majd más mederbe terelte a beszélgetést. – Tényleg, választottatok már nevet a kicsinek?
- Nem értem, hogy mit kell ezen annyit gondolkodni! Ifjabb Ron lesz a neve!
- Miért vagy benne olyan biztos, hogy fiú lesz?
- Weaslyéknél a lányok ritka vendégek – vonta meg a vállát a fiú. – Neked is két fiad van.
- Ne hülyéskedj! – nevetett Harry. – Ott van Ginny – Ron erre csak legyintett, de barátja folytatta: – Victoire, Dominique, Molly, Lucy.
.- Hidd el, hogy Merlin így próbálja kiegyenlíteni a hat fiút. Szerintem eljött a férfiak ideje, és biztos vagyok benne, hogy fiam lesz – jelentette ki határozottan, és inkább Harry ráhagyta a dolgot.
Ron utálta a papírmunkát, de be kellett látnia, hogy az élete nem állhat kizárólag veszélyes küldetésekből, amiből jócskán kijutott az utóbbi hónapokban. Amikor legközelebb felpillantott látta, hogy még két óra van hátra a munkaidejéből. Fáradtan hunyta le a szemét, alig várta, hogy végre az otthon melegét élvezze, és nézhesse Hermionét, miközben a boszorkány a vacsoráját készíti. Merengésből egy hang ébresztette fel, ami kitartóan ismételgette a nevét.
- Ron! Ron! Ron! – kiabálta valaki, ám a tulajdonost nem találta, bármerre fordította a fejét. Végül Harry sietett megzavarodott barátja segítségére.
- Öhm… Ron, Hermione keres a fényképből. – Ron lenézett az asztalán lévő esküvői fényképre, ahol felesége most egyedül, csípőre tett kézzel állt. Ron feltételezte, hogy az ő képmása kimenekült a képből, s ezt az óvatosságát nem is csodálta, ha felbőszült boszorkányra pillantott. Hermione mosolyt erőltetett arcára, és így szólt:
:- Ronald! – Ez a hivatalos hang semmi jót nem jelentett. – Haza tudnál jönni, mondjuk úgy MOST? – A mondat végére felesége szinte már ordított.
- Hát hogyne, drágám – sietett a válasszal a szerető férj, s közben igyekezett visszagondolni, hogy mit követhetett el, amivel sikerült ennyire feldühítenie Hermionét.
Harry huncut vigyorral az arcán engedte el azzal, hogy ő majd befejezi a dolgát. Különös módon Ron nem érezte ennyire felszabadultnak magát. Talán Hermione tudomást szerzett arról, hogy meglepte magát egy új seprűmodellel? Hiszen azt hitte, hogy jól elrejtette a padlás egyik eldugott sarkában… Hermionéval mindent meg lehetett beszélni, kivéve a kviddicset. Véleménye szerint, ő volt a legokosabb boszorkány a Földön, és az agya már egyszeri hallás után is elraktározta a megszerzett információkat, ám a varázslók sportjára nem volt fogékony. Gyorsan kijutott a Minisztériumból, most nem volt nagy a nyüzsgés, és a házuk elé hoppanált. Hermione már az ajtóban várta, kezét a hasán nyugtatta, és az arca elég kétségbeesettnek látszott.
- Mi történt, Hermione?
- Ron, azt hiszem, itt az idő – közölte Hermione sírós hangon. Ron ledöbbent.
- Hiszen még hátra van egy hónap!
- Tudom – tördelte a kezét a felesége. Ron nem gyakran látta őt idegesnek. Még a roxforti csatában is megőrizte a hidegvérét és a józan eszét. Érezte, hogy Hermione most tényleg nem tudja, mit tegyen. A kapcsolatukban mindig ő volt az, aki gondolkodott, és Ron látta, hogy most felesége képtelen ésszerűen végiggondolni a dolgokat.
- Jól van. Nem lesz semmi baj. Várj itt egy percet! – monda határozottan, majd faképnél hagyta Hermionét.
A terve másodpercek alatt készen állt, és céltudatosan a padlás felé tartott. Egyenesen a sarokban elrejtett seprűhöz ment, és elhárította maga elől az akadályokat. Egy doboz tartalma a lába előtt végezte. Felkapta a még ki sem próbált seprűt, és csak akkor pillantott le a földre. Azonnal tudta, hogy mit lát, és rögtön elhatározásra jutott a doboz további sorsát illetően.
Hermione ugyanott állt, ahol pár perccel ezelőtt hagyta. Arckifejezése mit sem változott, és gépiesen simogatta hatalmas pocakját. Amikor megpillantotta a férjét, kerekre tágult szemekkel nézett rá.
- Ron Weasley! Mit akarsz azzal…?
- Mivel sem hop-porral nem utazhatunk, sem a hoppanálás nem tenne jót az állapotodnak, így seprűvel megyünk – fojtotta Hermionéba a szót.
- És miért vannak nálad a baziliszkusz fogak? – Úgy tűnt, hogy felesége egyre inkább kétségbeesik az ötletei láttán.
- Úgy gondoltam, hogy szerencsét hozhatnak. Amikor először megcsókoltalak, akkor is nálunk voltak, és abból kiindulva, hogy az esküvőnkön nem lehettek jelen, és hogy Muriel néni miatt az kész katasztrófa volt, nem vagyok hajlandó megválni tőlük. És azt akarom, hogy a fiam születésénél ne legyen semmi baj, szóval a fogak is jönnek.
- És mondd, mégis hol akarsz a seprűdön lovagolni? A muglikkal zsúfolt utcákon? A metró aluljárójában? – tette hozzá gúnyosan.
- Ez pompás ötlet, drágám!
Úgy tűnt, hogy Hermionét nem sikerült megnyugtatnia, és inkább a tettek mezejére lépett, a seprű felé terelte a mélyeket lélegző boszorkányt. A művelet, hogy feleségét felsegítse az alig egy méteres magasságban lebegő seprűre, korántsem volt egyszerű. Úgy tűnt, hogy Hermione, látva legnagyobb félelme megtestesülését, új erőre kapott, és vehemensen tiltakozni kezdett a jármű használatát illetően. Rengeteg érvet hozott fel ellene, és egyet sem mellette. Végül Ron nem bírta tovább, és némító bűbájt szórt a boszorkányra, látva, hogy semmire sem mennek a veszekedéssel, Hermione pedig egyre sűrűbben kap fájdalmasan a hasához. Felnyalábolta a lány testét, és a seprűre ültette, majd a kezébe adta a baziliszkusz fogakat. Mindig is úgy találta, hogy Hermione gyönyörű, amikor mérges. Áldotta Merlint, hogy nem tud szájról olvasni, mert attól tartott, hogy Hermione nem éppen kedves szavakkal illeti őt. Végre elindultak a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba.
Amikor odaértek látták, hogy már az összes Weasley jelen van. Mivel az unokák jöttek szép sorban, Molly úgy döntött, hogy nem fogja megvárni, amíg a gyerekei értesítik, megbűvölte az öreg varázsórát. Így mindig időben megtudta, ha újabb unokája volt születőben. Majdnem négy órával ezek után újabb taggal bővült a népes Weasley család. Ron híres megérzései ellenére egy kislánnyal. Az újdonsült apuka büszkén tartotta a karjában a bömbölő újszülöttet, aki a Rose Weasley nevet kapta, anyukája kérésére. Már majdnem azon volt, hogy elújságolja családjának az örömhírt, amikor Hermione hangja megállította:
- Tévedtél.
- Tessék? – fordult vissza döbbenten.
- A Titkok Kamrájában én csókoltalak meg téged – vigyorgott rá, majd arcán hirtelen vészjósló kifejezés jelent meg – Az elnémításomért pedig, még számolunk! – fenyegetőzött.
Ron vigyorogva lépett ki a szobából azzal a gondolattal, hogy hat Weasley fiú után megérkezett a hatodik lány is.
- Biztos, hogy legközelebb fiam lesz! – motyogta.
Ugye, hogy ez a kép azt ábrázolja amit én írtam le! Ugye?
___________________________________________________________________________
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése