Édesem, nem akarod végre megkérni a kezem?

Hannah Abbott a Foltozott Üst nevű fogadó egyik apró, de világos szobájában állt, és próbálta összefogni kiszabadult szőke tincseit. Mikor ezt a roppant bonyolult műveletet végrehajtotta, engedélyezett magának néhány perc nosztalgiázást, mielőtt visszatért volna napi teendőihez. Ránézett a szemmagasságban lévő cserepes növényre, amely rögtön színt változtatott, mihelyst észlelte a kitüntetett figyelmet. Hannah szemébe hirtelen könnyek gyűltek a feltörő emlékektől. Mindig is imádta a gyógynövénytant, valószínűleg hugrabugos voltának volt ez köszönhető, hiszen, Bimba professzor jóvoltából a klubhelyiségük telis-tele volt a legkülönbözőbb fajtájú növényekkel. Hannah azt vette észre, néha már sokkal otthonosabban érezi magát ott, mint Borzaskában, a saját házában. Borzaska a Foltozott Üsttel együtt az ő öröksége volt, de szívesebben tartózkodott a fogadóban, mint a szülei házában. Igazából nem is nagyon járt haza az édesanyjával történtek után. Rengeteg rossz emlék kísértette, ha ránézett a házra, habár az évek már jócskán eljártak az épület felett, főleg az elhagyatottság látszott meg rajta. A roxforti csata utáni nyáron, egy ideig még küzdött az érzéseivel, főleg édesanyja iránti tiszteletből és szeretetből maradt a kihalt házban, de amikor visszatért a Roxfortba, a jó meleg hugrabugos klubhelyiségbe, tudta, hogy már soha többet nem akar oda visszamenni. Eladni mégsem szerette volna a házat, hiszen családi örökség volt, ott nőtt fel, ragaszkodott hozzá, mégsem tudott ugyanúgy ránézni, mint mikor elsőévesen a karácsonyi szünetben megpillantotta a hóval borított háztetőt, ahogy szinte összeolvad a dimbes-dombos tájjal. Hannhának nem volt testvére, akivel megoszthatta volna akkor ezeket a gondolatokat, a családjából pedig, már csak Tom bácsi, az Üst idős fogadósa élt. Akadt azonban rengeteg barátja a DS-ből, ők szívesen beszélgettek vele. Legtöbbször a Foltozott Üstben gyűltek össze esténként, és hallgatták egymás jövőbeli terveit. Hannhát azonban soha nem kérdezte senki, hogy mihez fog kezdeni az életével, ő se nagyon tudta.

Ott volt az öröksége, egy hatalmas idegennek tetsző ház, és egy koszos, poros, vén fogadó, legalábbis akkor így gondolta. Nem volt hozzá semmi kedve, hogy fogadósnét játsszon, gusztustalan, ittas varázslókat szolgáljon ki, egyedül a főzés miatt vállalt volna munkát ezen a helyen, ugyanis imádott főzni. Ám Tom bácsit nem olyan fából faragták, akit egyik napról a másikra le lehet váltani, mert ezzel Hannah halálosan magára haragította volna. Így pedig nem kellett neki a Foltozott Üst, semmi pénzért sem.

Az egyik ilyen spontán beszélgetéskor Luna került sorra. Elmesélte, hogy szeretné teljesíteni apja egyik régi álmát, hogy óriás terpevteveket keres a Skót-felföldön. Hannah remélte, hogy leplezni tudta megdöbbenését: még Lüke Lovegoodnak is konkrét elképzelései vannak az életét illetően, de neki egy icipici terve sincs. Hannah nem tudott tovább az asztalnál ülni, és az elképedt kérdéseket hallgatni, hogy mi is az az óriás terpevtev? Inkább egy kis magányra vágyott, hogy nyugodtan szabadjára engedhesse az érzéseit. Egyenesen a hátsó ajtóhoz ment, ami egy hatalmas raktárhelyiségbe nyílott. Bal kéz felől volt egy keskeny ajtó, itt még soha nem járt, szóval benyitott. A parányi szoba sötét volt, ám az összetört bútorok körvonalát halványan ki lehetett venni. Hannah megörült, itt biztosan soha nem keresik majd. Letelepedett egy székre, és halkan fohászkodott Merlinhez, hogy össze ne törjön alatta. Tom bácsi túlságosan jól főzött, és ez sajnos látszott Hannahán.

Hannah felkapta a fejét a halk, bizonytalan léptekre. Valaki mégiscsak utána jött, remek! Bizonyára Susan lesz, gyerekkori barátnője, aki mindig észrevette, ha valami bántotta. Hannah remélte, hogy ő lesz az, bár ez a feltételezése meghiúsulni látszott, amikor felidézte magában, hogy Susan és Ernie milyen odaadással legeltették egymáson a szemüket, alig néhány pillanattal ezelőtt. Mégis nagyon szerette volna, hogy Susant hallja közeledni. Nem csoda, hogy ők ketten nagyon jó barátnők lettek, hiszen a sors úgy alakította, hogy hasonló élet jutott nekik. Mindketten félvérek voltak, hugrabugosok, és utolsó élő családtagjukat Voldemort ölte meg. Mindent elmondhatott neki, kivéve jövőjével kapcsolatos bizonytalanságát, attól félt, nem értené meg, ugyanis Susannak biztos állása volt a minisztériumban. Hannah sejtette, hogy a magas rangú, jól fizető pozícióját főleg befolyásos nagynénje, Amelia Bones elvesztésének köszönhette. A miniszter így akarta kárpótolni őt, mintha ez ilyen egyszerű lenne! Persze nem volt irigy rá emiatt, még az sem zavarta, hogy volt barátjával Ernie Macmillannel randizgat, tiszta szívéből örült a boldogságának. Ahogy barátnőjén járt az agya, szinte meg is feledkezett pár perccel ezelőtti ijedségéről, és arról, hogy eredetileg milyen céllal akart elbújni a DS elől. Azonban a nyikorgó ajtó mindent egy csapás alatt az eszébe juttatott. Hannah nem látta a gyenge fényben, ki lehet az, annyit azonban sikerült megállapítania, hogy határozottan nem Susan formája van.

– Hannah, te vagy az? – kérdezte.

– Neville? – Döbbent meg a lány. – Mit keresel itt?

– Öhm… Nos… Ami azt illeti… Én is pont ezt akartam tőled kérdezni – Hannah hallotta Neville hangján, hogy zavarban van, így hát úgy döntött, hogy mégsem gyújt fényt pálcájával, ahogy eredetileg tervezte.

– Nos, nekem szükségem volt egy kis friss levegőre – mondta ki rögtön az első dolgot, ami az eszébe jutott. Aztán rájött, hogy mekkora marhaságot beszél. Hogyan is tudna levegőzni egy poros, öreg bútorokkal telezsúfolt apró szobában? „Merlin hálósipkájára, hogy én mekkora egy idióta vagyok!” – gondolta. A nyomaték kedvéért még meg is ütötte a tenyerével a homlokát, ám ez megint csak nem volt okos dolog tőle, ha eddig nem is, most biztosan lelepleződött Neville előtt. Az elfojtott kuncogásból rájött, hogy nem tévedett. Neville biztosan nem akarja megbántani a hangos hahotával, pedig megérdemelné. Soha nem tudott jól hazudni. Elhatározta, hogy elmond egy kis részigazságot, hátha ezzel lerázhatja majd.
– Vagyis… vagyis… persze, nem levegőzni, csak gondolkodni akartam.

– Miről? – kíváncsiskodott Neville. Hannah valamerre az ajtó felé sejtette, de nem tudta volna pontosan betájolni a helyzetét, hiába meresztette a szemét.

– Az élet nagy dolgairól – nevetett fel a lány, majd elkomorult a hangja. – Arról, hogy mihez kezdjek magammal.

Neville hallgatott egy darabig. Hannah ebből arra következtetett, hogy nem érti őt, így kénytelen-kelletlen folytatta:

– Lógok a levegőbe, nincs életcélom, családom, pénzem. Röviden összegezve. És ez megijeszt. Nektek ezzel már nem kell szembenéznetek. Mindenkinek van biztos állása, Harryt és Ront tárt karokkal várja az aurorparancsnokság, Hermione a manójogokért harcol, Ginny híres kviddicsjátékos már most. Susan a nagynénje nyomdokaiba lép, Ernie lassan átveszi az apja befektetéseit, Dean különböző képeket rajzol a kviddicsmeccsekre, Seamus állást kapott az Abszol úti kviddicsboltban. George most nyitotta meg a harmadik boltját, Lee a Varázsszem reggeli műsorában produkciózik, Michael gyógyítónak tanul, azt hallottam, hogy Marietta szépségápolási bájitalokat fejlesztget valahol Franciaországban, Cho ugyan eltűnt a térképről, de biztosra veszem, hogy szép és boldog élete van, Luna ki tudja mik után kutat szerte a világban, még ő is hasznossá teszi magát! – Úgy sorolta a neveket, mintha valami mágiatörténet lecke lenne, szinte levegőt sem vett.

Neville még mindig nem szólt egy szót sem, majd nagy sokára:

– Én is ezt érzem.

És akkor Hannahát villámcsapásként érte a felismerés, hogy Neville-t soha nem hallotta beszélni a jövőbeli terveiről. Egy cipőben járnak, szinte mindenben. Ő is elvesztette a családját, bár a nagymamája még élt. Nem tudja, mihez kezdjen az életével, akárcsak Hannah.

– Elképzelésed sincs?

– A nagyi azt szeretné, ha auror lennék, akárcsak apám, de valahogy nem visz rá a lélek, úgy érzem, hogy nem lennék odavaló. Harry és Ron inkább, hiszen emlékszel, vonzzák a bajt. – Neville elnevette magát.

– Igen, rémlik még – mosolygott Hannah is. Mennyire irigyelte őket, az Arany Triót, hogy izgalmas kalandokban lehet részük, mindig ott voltak az események középpontjában, a sűrűjében! Buta volt, azt hitte, hogy amit ők csinálnak az csak játék, de nem volt az. Ötödévben kezdtek gyökeresen megváltozni a dolgok, amikor belépett a DS-be. Emlékezett, mennyire várta mindig az órákat, azt érezte, hogy végre ő is benne lehet valamiben. De végül csak a roxforti csatában szerzett valós tapasztalatokat. – Megértem a nagymamádat. Aki látott a roxforti csatában, biztosan aurornak küldene, de igazad van, tényleg nem neked való.

– Szóval, teljesen hasonló cipőben járunk, nekem nem kell magyaráznod semmit. Teljes tanácstalanságban szenvedek – terelte vissza Neville a beszélgetést az eredeti mederbe. Hannah sóhajtott egy nagyot, majd hirtelen ötlettől vezérelve vidáman így szólt:

– Tudod, mit, Neville? Majd együtt kitaláljuk!

És ezzel a kijelentéssel kezdődött minden. Szokásukká vált, hogy miután feloszlott a DS gyűlés, ahogy viccesen elnevezték, a raktárként használt piciny szobában beszélgettek, volt hogy reggelig. Sokszor esett szó gyógynövényekről, iskolai közös emlékekről, családról, és előbb utóbb újra meg újra felmerült a ’ Mihez kezdjünk magunkkal? ’ téma is. Hannah rengeteg bátorítást kapott Neville-től a Foltozott Üst elfogadása érdekében, és neki köszönhetően, a lány egyre többször segítette ki Tom bácsit, s lassan beletanult az üzlet minden fortélyába. Hannah boldog volt. Sok idő után újra meglátogatta Borzaskát Neville társaságában. A házba még képtelen volt belépni, de hamar feltalálták magukat, és veteményeskertet ültettek a ház közelében. Neville minden idejét ott töltötte. Aztán Tom bácsi meghalt, és Hannahnak egyre kevesebb ideje maradt kertészkedni, így Neville egyszer meglepte Hannahát azzal, hogy kitakarította a poros kis szobát, ahol annyi időt töltöttek kettesben, és elvitte oda azokat a növényeket, amelyeket Hannah legjobban szeretett. A falakat sárgára festette, mint a Hugrabug klubhelyiségét, ezzel is sokkal otthonosabbá téve a lánynak. Végül Hannah oldotta meg azt a problémát, hogy a nagyanyja ne kínozza tovább Neville-t az aurorság gondolatával. Egy szép nyári napon meglátogatta régi házvezető tanárát, Bimba professzort, és nagy pirulások közepette kérte őt, hogy vegye maga mellé Neville-t, tanársegédnek. A professzorasszonyt nem kellett sokáig győzködni, Neville szeptembertől a Roxfort tanára, és a Griffendél házvezetője lett. És a sok együtt töltött idő alatt, szinte észrevétlenül, egymásba szerettek. Mindennek maholnap hat éve.

Hannah arra ocsúdott fel, hogy valaki a nevét kiabálja. Felismerte a hangot, Susan Bones volt az. Vagyis most már Susan Macmillan. Letette a kezében tartott cserepet, az első növényt, amit Neville-től kapott. Mire megfordult volna, Susan már az ajtóban állt.

– Gyere ki ebből a borzlyukból, mert nem férek be! – mutatott barátnője a hatalmas hasára. Hannah nevetve ment oda hozzá, hogy megölelje, de a pocaklakó ebben is jelentősen megakadályozta.

– Amikor utoljára láttalak, még nem voltál ennyire… hmm… terebélyes – szólt elmerengve, huncut fénnyel a szemében.

– Merlinre, remélem Ernie ezt nem vette észre! – kiáltott fel ijedséget tettetve Susan.

– Na, gyere, hadd itassam meg valamivel a fáradt kismamát – vezette a pulthoz a háziasszony. – Vajsört?

– Hát, nem is tudom – szólt vonakodva Susan.

– Ugyan! Azt ihatsz, látnád Mrs. McLaggent, ő literszámra dönti magába!

– Pont ezért nem kérek! – kérte ki magának Mrs. Macmillan. – Csak nem gondoltad, hogy én valamiben is utánzom azt a szerencsétlen asszonyt. Mondd, hogy mehetett hozzá éppen Cormachez?! Igaz is, ő legalább férjhez ment – szólt sokat mondó pillantással, és elkapta barátnője kezét, hogy megszemlélhesse még mindig gyűrűtlen ujját. Rosszallóan nézett rá, majd így szólt: – Kipróbáltad azokat a taktikákat, amiket javasoltam?

– Na, de, Susan! – szólt felháborodottan Hannah, és gyorsan elfordult, hogy elrejtse egyre vörösebb arcát.

– Miért, nekem bevált – szólt vállvonogatva az említett. – Kipróbálhatnád igazán, elvégre már mennyi is? Öt éve, hogy együttvagytok?

– Hat – helyesbített Hannah.

– Akkor annyi – legyintett Susan. – Tudod, amikor Neville…

– Susan, ez egyáltalán nem egy hugrabugoshoz méltó beszéd! Türelmesnek kell lennem Neville-hez, és egyébként is jelenleg…

– Lárifári! Eddig nyilván nem voltál vele elég türelmes, igaz? – kérdezte Susan, nem kevés éllel a hangjában, de Hannah folytatta:

– És egyébként is, most rengeteg dolga van! Tudod, hogy kinevezték igazgatóhelyettesnek, és sokat kell dolgoznia. Szinte alig beszélünk, mert éjjel jár haza, és még sokszor a gyógynövénytan dolgozatokat is itthon javítani.

– De ugye, most már nem segítesz neki osztályozni? – kérdezte szigorúan, mire Hannah bűnbánóan hajtotta le a fejét.

– Csak néha – cincogta elvékonyodott hangon. Majd rávigyorgott barátnőjére, aki egy cseppet sem találta komikusnak a helyzetet.

– Ez így nem mehet tovább, Hannah. Mondd, miért ártod bele magad a munkájába? Én bezzeg soha nem kérdezem meg Ernie-t, hogy milyen befektetéseket sikerült tető alá hozni aznap. Ha ezt folytatod, akkor soha nem kéri meg a kezedet, és úgy fogtok egymás mellett élni, mint két jóbarát. Kijavítod neki a dolgozatokat!? Megáll az eszem! Mi vagy te, a titkárnője? Oh tudom, tudom ezzel te is felfrissíted a tudásod, meg nem akarod elfelejteni a gyógynövénytant, mekkorát csalódna benned Bimba professzor bla, bla, bla… Már vagy ezerszer hallottam! Ideje a következő szintre léptetni a kapcsolatotokat, az pedig a házasság lenne, vagy mi a fene. Holnap visszajövök, és ha nem egy mennyasszonyt találok a helyeden, akkor előbb téged majd Neville-t vonom felelősségre! – emelte fel a mutató ujját fenyegetően, majd lekászálódott a székről, és méltóságteljesen – már amennyire hatalmas pocakja engedte – kivonult a Foltozott Üstből.

Hannah szemét forgatva, és fejcsóválva nézett utána. Néha komolyan nem értette, hogy hogyan kerülhetett a Hugrabugba, ilyenkor sokkal inkább egy mardekárosra hasonlított. Ravasz tervekkel rávenni valakit, hogy elvegye, az cseppet sem Hannah stílusa volt. Igaz, ami igaz, nagyon szeretett volna már mennyasszony lenni, de ismerte Neville-t, ehhez idő kellett neki. Akaratlanul is egy hangocska szólalt meg a fejében, amely meglepően hasonlított Susanéra: „Meddig akarsz még lógni a levegőben? Jó, van egy fogadód, de azon kívül senki nem állna melletted, ha esetleg Neville úgy döntene…” Megrázta a fejét, hogy kiűzze az oda nem illő gondolatokat. Susan elérte, amit akart, bogarat ültetett a fejébe.

Késő este volt, a fogadó már elcsendesült, de Hannah nem tudott aludni, csak forgolódott Neville nélkül. Lement a „borzlyukba”, ahogy Susan nevezte, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik fekete kanapén, itt akarta megvárni Neville-t. Elhatározta, hogy beszél vele, még ma. Nem Susan fenyegetésétől ijedt meg, sokkal inkább így érezte helyesnek. Kicsit elszundíthatott, mert egyszer csak Neville gyöngéd érintését érezte az arcán. Elmosolyodott, és kinyitotta barna szemeit.

– Olyan vagy, mint egy angyal, amikor alszol – súgta Neville, és megpuszilta a homlokát.

– Miért, ébren nem olyan vagyok? – rebegtette a szempilláit a szőke lány. Neville elnevette magát.

– Dehogyis nem! – Hannah csak ekkor vette észre, hogy Neville szorongat valamit maga mögött a kezeiben.

Elkerekedtek csokoládé barna szemei. Csak nem az, amire gondol? Neville tényleg megkéri végre a kezét? Akkor nem terülhet így ki a szeme láttára a kanapén, gyorsan felpattant, és boldogan nézett újdonsült vőlegényére. Neville nem értette Hannah viselkedését, így kicsit zavartan szólalt meg újra: – Igazából hoztam neked valamit…

Hannahnak kihagyott a szíve, levegőt is elfelejtett venni. Próbált nem látványosan olvadozni a nagy kérdés előtt és összeszedni a lelkierejét, hogy legalább ki tudja mondani az igent, és ne ájuljon bele Neville karjaiba. Összekulcsolta kezeit, és az álla alá támasztotta, mert Neville lassan megmozdította a karját, és hamarosan előkerült a széles hát mögül egy… egy… növény. Egy növény? Egy növény!

„Ugye, szórakozol velem? Ez csak egy vicc lehet! Nem hiszem el. Merlinre, mit kell tennem, hogy feltegye végre a kérdést…?!” 

Hannah forrongott belül, és nem sikerült teljes mértékben lepleznie csalódottságát, de azért elvette Neville kezéből a virágot, aki már szólásra nyitotta volna a száját, a lányt azonban nem érdekelte, kitört, akár egy vulkán.

– Tudod, Neville, ma itt járt Susan, és beszélgettünk, elvégre mit is csinálhattunk volna mást, mert mi nők, csak arra vagyunk jók. Beszélgetni, meg a férfiak helyett dolgozni, mert azért annyi jó szándék szorult belénk, hogy ha látjuk fáradtan, akkor megkönyörülünk rajta, és segítünk neki. – Hannah annyira ideges volt, hogy fel-alá járkált a parányi helyiségben, és hevesen gesztikulálva magyarázott a partra vetett halként tátogó Neville-nek. – Nem nyaggatjuk, csak türelmesek vagyunk. A türelem mindenek felett, persze. De meddig legyek az? Van fogalmad arról, hogy mennyire vágyom erre? Nem, nyilván nincs, hiszen téged ilyesmi nem érdekel, csak a növények. Lassan azt kell hinnem, hogy őket jobban szereted, mint engem! Jó, végül is én nem vagyok neked semmid, hiszen… Édesem, nem akarod végre megkérni a kezem? – Hannah végre ránézett az előtte kőszoborként álldogáló Neville-re, aki csak nézett rá. – Tudod, mit? Ne kérd meg! Nem érdekel! Most egy ideig nem akarlak látni! Ne gyere utánam!

Ezzel a végszóval pedig, kicsörtetett a szobából. Aznap éjjel egyikőjük sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Neville reggel sem látta Hannaht, aki addig maradt az ágyban, ameddig csak megengedhette magának. Máskor már ilyenkor régen talpon volt, de úgy döntött, hogy engedélyez magának egy kis pihenőt, hiszen tegnap majdnem megkérték a kezét. De csak majdnem, ez elég nagy megrázkódtatás volt, s meggyőzte magát, hogy egy picit lustálkodhat. A vendégei mindig későn kelnek, ráér még. Aztán, amikor már nem húzhatta tovább az időt, lesétált a földszintre, egyenesen a tegnap esti gyalázatos események színhelyére. Itt már aztán nem bírhatta tovább, elsírta magát. Egész éjjel csak dühös volt, de most, hogy látta a virágot és a szépségét szomorú lett. Ilyenkor reggel mindig meg szokta öntözni a növényeket, amelyek cserepén az ő neve szerepelt, vagy az, szeretettel Neville-től. Erre még keservesebben zokogott. „Nem szerelemmel, hanem szeretettel. De nem is szeret, mert akkor megkért volna! Merlin szórakozik velem! Egy nagyon kegyetlen tréfát űz, de nekem nincs kedvem belemenni. Elég volt ebből! Ha Neville nem hajlandó elvenni, akkor nem. Ezt el kell fogadnom. Már nagylány vagyok. Majd csak túlélem valahogy” Ilyen gondolatokkal győzködte magát, és közben fáradhatatlanul öntözte (nem csak a könnyeivel) a növényeket. Szándékosan hagyta utoljára a tegnapi jövevényt. És amikor alaposabban megnézte, hogy milyen fajta, mennyi törődést igényel, akkor meglátta, hogy a virág egy gyűrűt rejt. Egy gyűrűt! Hannah könnyei újból megeredtek, de most örömében. Elhatározásra jutott: azonnal hoppanált Roxmortstba, hogy elmondhassa Neville-nek, mennyire sajnálja.

Egyik kezében az eljegyzési gyűrűjét szorongatta, a másikban a növényt. Megállt a vadkanos kapu előtt, és a patrónusával hívta Hagridot, hogy nyisson ajtót. Nemsokára megjelent a vadőr, és egy feldúltan száguldozó majdnem-mennyasszonyt talált a birtok határában.

– Hol van? – támadt neki.

– A hármas számú üvegházban – adta tudtára kötelességtudóan Hagrid, és még utána kiáltott a sebesen távolodó boszorkánynak. – Sok sikert! Trollos boldogságot!*

Hannah már nem igazán hallotta a jókívánságot, de annyit azért leszűrt belőle, hogy Hagrid bizonyára tudott mindenről. De per pillanat még ez sem érdekelte, csak rohant az üvegház felé. Feltépte az ajtót, és egy csapat hatodévessel találta magát szemben. A nyakkendőkből ítélve mardekárosokkal és hollóhátasokkal.

– Te meg akartad kérni a kezemet tegnap este? – rohant az üvegház másik végében álló Neville felé. A diákok utat engedtek neki, bizonyára látták rajta, hogy még maga Voldemort sem tudná megállítani.

– Ühüm – nézte Neville a földet.

– Akkor miért nem tetted meg? – kérdezte kétségbeesetten Hannah.

– Hát… őszintén szólva, nem igazán hagytál szóhoz jutni.

– Igaz, bocsánat.

Végre odaért Neville elé, és akkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a kincset érő növényt. Gyorsan letette az egyik közeli asztalra.

– Jól teszi, hogy nem ölelgeti tovább, a végén még összenyomja nagy izgalmában. Fogalma sincs, hogy mennyit nevelgettük azt a rohadt virágot. Látnia kellett volna tegnap Longbottom professzor arcát, amikor észrevette, hogy kinyílt, és viheti haza feltenni a nagy kérdést. Ez a virág csak egy napig virágzik, és pontosan négy éve várunk erre a napra, szóval…

Neville megköszörülte a torkát, mire a hollóhátas nagyszájú elhallgatott. Majd szelíden kivette a kezéből a gyűrűt, és úgy ahogy volt, talárban, védőszemüvegben letérdelt előtte.

– Hannah Abbott, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?

– Már ideje volt – szólt ismét a hollóhátas.

– Igen. – felelte Hannah.



*ezt a Trollos boldogság dolgot nem kell szó szerint venni :D Kb. olyannak szántam, mint amikor a muglik azt mondják „Kéz és lábtörést!”