Mitől repül a repülő?
IV. rész
Az előző rész tartalmából:
Molly fejéből gyakorlatilag minden aznapi öröme kiröppent. Úgy érezte, hogy most egyedül kell lennie, különben valami olyat mondana, amit később nagyon megbánna. Így történhetett, hogy mikor kiszabadult Dumbledore professzor irodájából egyenesen a kastély udvara felé vette az irányt.
– Ó, Merlinem, miért teszed ezt velem? Komolyan mondom, hogy nem értelek. Büntetőmunkára, ezért? Az öreg Lump is teljesen bekattant! Miért kellett így felfújni ezt az ügyet? Szín tiszta önvédelem volt, amit tettünk. Egyébként sem lett komoly bajuk, semmi olyan, amit a javasasszony ne tudott volna gyógyítani. Ez annyira igazságtalan!
Elhatározta, hogy nem fog sírni. Élete során átvészelt nagyobb dolgokat is ennél, egy csepp könny nélkül is. Elvégre már nagylány, és nem szabad sírnia. Annyira el volt foglalva saját magával, hogy azt sem látta, merre megy, amíg bele nem ütközött valamibe. Pontosabban valakibe.
– Szervusz, Molly, de rég nem láttalak! – vigyorgott rá az illető. Majd hirtelen elkomorult, látva a dühtől és a visszatartott könnyektől csillogó szemeket. – Hát veled meg mi történt?
– Szia! Jaj, de jó, hogy végre összefutunk Ogg! Már úgy hiányoztál nekem, de egyszerűen nem volt időm meglátogatni. Ugye, nem haragszol rám emiatt? – Molly úgy döntött, hogy megpróbálja elterelni egy kicsit öreg barátja figyelmét, így próbálván kitérni kérdése elől, de sejtette, őt nem lehetett egy könnyen átverni.
– Hát, hogy tudnék én rád haragudni, Molly? – Ogg felnevetett, és játékosan megcsippentette Molly arcát. Már nagyon régóta barátok voltak, és leginkább lányaként tekintett rá. Ismeretségük még akkor kezdődött, mikor a lány az első évét kezdte a Roxfortban, s azóta is keresik egymás társaságát. Molly eleinte olyan volt neki, mint egy játszópajtás, aki mellett mindig fiatalnak érezhette magát. Később pedig, a lány bizalmasa, és tanácsadója lett. Hiába volt közöttük olyan nagy a korkülönbség, mindig megértették egymást. Ogg úgy olvasott Molly érzelmeiben, mint egy könyvben. Most is könnyen megállapította, hogy kis barátnőjét bántja valami. Aggodalmának hangot is adott: – De mondd csak, mi történt veled? Miért csillog ilyen gyanúsan a szemed? Gyere, öntsd ki a szívedet öreg barátodnak!
Ezzel a felszólítással Ogg gyengéden megfogta a lány vállát, és visszavezette oda, ahonnan jött. Leültette Mollyt a házában található kis asztalhoz, a lány pedig, csodák csodájára engedelmesen tűrte a gondoskodását. Matatott egy kicsit a konyhában, teát főzött, időt adva a kis boszorkánynak, hogy össze tudja szedni a gondolatait a története előadásához. Mire elkészült a forró ital, addigra Molly tényleg bele is vágott a tegnapi és a mai napja ecsetelésébe. Ogg szó nélkül hallgatta az először csak halkan, majd egyre hangosabban beszélő lányt, aki teljesen beleélte magát az emlékeibe, és a végén már az asztalt csapkodva adott hangot felháborodásának. A vadőr igyekezett megnyugtatni a méltatlankodó boszorkányt, mondván, ő sem ért egyet az igazgató büntetésével, de azt is látta, hogy Dumbledore igazságos döntést akart hozni, ám nem minden úgy sült el, ahogy szerette volna. Miután Molly úgy-ahogy lecsillapodott, Ogg más téma felé terelte a beszélgetést, ugyanis neki is nyomta valami a szívét, és úgy érezte, feltétlenül meg kell ezt osztania vele.
– Molly, beszélnünk kell.
– De hát épp beszélgetünk, Ogg! – nevetett a lány. Miután kiöntötte a szívét, sokkal felszabadultabbnak érezte magát, és mérge elpárolgott egy időre. Úgy döntött, nem bosszankodik azon, ami már elmúlt, hanem most inkább élvezi Ogg társaságát.
– Nem, komolyan kell beszélnünk. Ma délelőtt, még a meccs kezdete előtt, jártam Dumbledore igazgatónál. – Ogg tartott egy nagy szünetet, és Molly legszívesebben unszolta volna, hogy folytassa már, mert nagyon felkeltette érdeklődését az, hogy vajon mit akart idős barátja Dumbledore professzortól? Mégsem szólt egy szót sem, mert a vadőr nagy levegőt vett és megszólalt: – Úgy gondolom, hogy ideje elhagynom a kastélyt.
– Mi? De hát miért?
– Megöregedtem, Molly, felesleges vagyok. Rubeus most már mindent tud, megtanítottam neki azt, amit kell, és éppen itt az ideje, hogy búcsút mondjak a Roxfortnak. Régebb óta vagyok itt, mint azt el tudnád képzelni. Gondatlanná váltam, már a kentaurok sem bíznak bennem annyira. – Ogg szeme tele volt szeretettel, ahogy a boszorkányra nézett, aki karba tett kézzel, durcásan összevont szemöldökkel nézett vissza rá.
– Az csak egy apró baleset volt! Különben meg nem is vagy öreg – adott hangot véleményének.
– Valld be, Molly, hogy te elfogult vagy ebben az ügyben. Mindazonáltal jól esik, hogy ezt mondod, de el kell fogadnod a döntésemet.
– Merlin szavára! – csattant fel a lány. – Mit vársz tőlem, hogy tapsikoljak örömömben, amiért itt hagysz?!
– Ugyan, ugyan ne reagáld túl a dolgot. Vannak nálam sokkal alkalmasabb emberek is arra, hogy meghallgassanak, ha valami bánt.
– Ez nem igaz! – méltatlankodott a boszorkány. – Te is nagyon jól tudod, hogy te vagy az egyetlen barátom.
– Ne butáskodj! Hiszen ott vannak a csapattársaid is. Velük jól kijössz, nemde?
Molly még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett a vadőrre, aztán kirohant az ajtón, el sem köszönve Oggtól. Korán felvonult a szobájába, annak ellenére, hogy a háztársai a csapatuk győzelmét ünnepelték. Úgy látszik, hogy a prefektusok nem utasították rendre a mulatozókat, bár sem Arthurt, sem Biancát nem látta a tömegben. Bizonyára Arthur egyedül nem boldogult, és feladta a próbálkozást. Az ötödéves lányok hálójába öt ágy volt bezsúfolva. Amikor bezuhant az ágyba, elhúzta a sajátja függönyét, jelezve, hogy nem kíván beszélgetésbe bonyolódni éppen belépő, csacsogó szobatársaival. Aznap éjjel éberen bámulta ágyának vörös függönyét, és – már sokadszorra a mai nap során – a könnyeivel küzdött.
ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ
Molly Prewett.
Büntetőmunka.
Együtt.
Ez az egész olyan volt, mint egy valóra vált álom, bár Arthur sejtette, hogy Molly nem éppen így vélekedik arról a pár óráról, amit együtt készülnek tölteni. Szinte számolta a perceket a megbeszélt időpontig, ami McGalagony rövid üzenetében állt. A pár soros levél reggelizés közben talált rá, és ismertette a büntetés elvégzésének helyét, időpontját, módját. Arthur csalódottan vette tudomásul, hogy mint az várható volt, Pringle, a vén róka is velük lesz este. Azt is egy szemöldökfelvonásal nyugtázta, hogy nem lesz épp’ kellemes az elvégzendő feladat: a trófeaterem relikviáinak megpucolása. Nagyszerű! Igaz, hogy ennél sokkal rosszabbul is járhattak volna, de az mégis csak felháborító, hogy hárman kell megtisztítaniuk vagy száz pajzsot, érdemrendet, meg még ki tudja, hogy mit! Mindegy, bele kellene végre törődnie, hogy igazságtalan a sors. De legalábbis vele mindenképpen mostohán bánik.
Arthur keservesen tapasztalta, hogy ahogyan az lenni szokott, ha nagyon várunk valamit, az idő ólomlábakon halad. Már két hétre előre megírt minden beadandó dolgozatot, de még mindig jócskán volt ideje az esti büntetőmunkáig. Elhatározta hát, hogy előveszi a replógépekről szóló könyvét, amit nemrég kapott, és alig várta, hogy belekukucskáljon, de annyira sűrű volt az elmúlt nap, hogy szinte meg is feledkezett a létezéséről. Most pedig, nagy szeretettel kezdte olvasni az érdekfeszítő tanulmányt a gépmadarakról. Annyira belemerült, hogy nem is vette észre, milyen gyorsan elrepült az idő! Mikor felnézett a könyv lapjairól, akkor vette csak észre, hogy mindjárt elkésik a büntetőmunkáról. Gyorsan körbenézett a klubhelyiségben, hátha látja valahol a közelben Mollyt, ugyanis úgy képzelte, hogy együtt mennek majd Pringle szobájához. Ám a lány nem tartózkodott a klubhelyiségben, és Arthur nem emlékezett, hogy látta-e az étkezéseknél vagy a nap folyamán bármikor. Remélte, hogy Molly nem akar még azzal is bajba keveredni, hogy nem jelenik meg a büntetőmunkán.
Egy hatalmas sóhajtással indult végül útnak, mert szinte bizonyosra vette, hogy elkésik, ha tovább elmélkedik a boszorkány hollétén. Hamar odaért a megbeszélt helyre, és meglepetten vette észre, hogy Molly és a gondnok csak rá várnak. Az előbbi szorosan összefonta karokkal a falat támasztotta, és egyik lábával ütemesen, türelmetlenül dobolt a földön. Arthur ebből arra következtetett, hogy a lány nincs jókedvében, és nem lehet ínyére az sem, hogy rá kellett várnia. Remek este elé nézünk – állapította meg magában ironikusan.
– Késtél – reccsent rá a gondnok.
Arthur ildomosabbnak találta, ha inkább nem szólal meg, mert esetleg olyat mondana, amit Pringle a szívére vesz.
– Mint azt már tudjátok, azokat iskolai pajzsokat és kitüntetéseket kell fényesre pucolnotok, amik a Trófeateremben találhatóak. Ne feledjétek, mind ragyogjon! Holnap magam ellenőrzöm le! – Ezzel a fenyegetéssel, egy gonosz vigyor kíséretében, két hatalmas dobozt nyomott a griffendélesek kezébe. Néhányszor összecsapta a kezét, hogy megszabaduljon a dobozról a tenyerére tapadt portól, majd mint aki jól végezte dolgát, megfordult, hogy visszamenjen az irodájába.
– Várjon csak egy percet! – szólalt meg hirtelen Molly. – Maga nem jön velünk?
– Miért mennék veletek, buta kislány? Azt hiszed, hogy nincs jobb dolgom, mint hogy titeket szemmel tartsalak?
– Háááát, őszintén szólva… – nyújtotta el a szó elejét Molly, de mielőtt befejezhette volna, Arthur közbelépett:
– Köszönjük a tisztítószereket, Mr. Pringle – mondta gyorsan a fiú, és elindult a Trófeaterem irányába. – Gyere, Molly!
– Mi vagyok én, valami házimanó, hogy csak úgy utasítgatsz? – háborgott a lány.
Szerencsére Molly nem láthatta, hogy Arthur alig tudja elfojtani a vigyorát. Egyrészt azért volt boldog, mert nem kell Pringle társaságától szenvednie. Másrészt Molly előbbi kijelentése igazán csípősre sikeredett, és magában be kellett vallania, hogy a lánynak teljes mértékben igaza van. A boszorkány egyébként sem viselte jól, ha valaki alsóbbrendűként bánik vele, vagy parancsolgat neki. Mégiscsak aranyvérű lány volt, s ezt a tényt nem is tudta volna letagadni. Minden mozdulatában benne volt a kecsesség, elegancia, de mégis más volt, mint mondjuk Bella.
Elérték a Trófeaterem bejáratát, és kitárták az ajtókat. Arthur nem először járt itt. A Trófeaterem sok szempontból hasonlított a Nagyteremre, a mérete azonban sokkal kisebb volt. Ahhoz azonban, hogy két ember, néhány óra alatt kitakarítsa, mégiscsak túlságosan hatalmas.
A jobb oldalon található üveges szekrény felé vette az irányt, ahol kisebb érdemrendek sorakoztak. A szeme sarkából látta, hogy Molly az ellenkező oldalon lévő hatalmas pajzsok tisztítása mellett döntött. Jó fél óráig egyikőjük sem szólt egy szót sem. Arthur ezalatt kitartóan suvickolt, s meglepően gyakran botlott ismerős családnevekbe. Megtisztította például néhány Smith nevezetű boszorkány és varázsló kividdics-kitüntetéseit, s éppen egy Malfoy érdemrendjét polírozta fintorogva, persze, sokkal felületesebben, mint az előző Prewett emlékérméket, amikor Molly megszólalt.
– Egyszerűen utálom a házi munkát! Főleg kézzel csinálni. Borzalmas! Ha gyerekeim lesznek, soha nem kényszerítem őket ilyesmire!
– Akkor ez esetben irigylem őket, mert ilyen engedékeny anyjuk lesz – vigyorgott rá Arthur, Molly pedig, nagy meglepetésére, barátságosan visszanevetett.
– Nem tudom, ki lehetett ez a Tom Rowle Denem, de annyi Önzetlenül az Iskoláért érdemérme van, hogy azt hét év alatt beszerezni lehetetlenség. Bizonyára egy mardekáros seggnyaló lehetett.
– Könnyen előfordulhat – motyogta Arthur.
Nagyon úgy nézett ki, hogy Molly nem is haragudott rá annyira a múltkori nyomulása miatt. Vajon neki is kezdeményezőbbnek kellene lennie most, hogy a lány jó hangulatban van? De mit mondjon neki? Nincs semmi közös témájuk, ilyen csendben pedig, ugyancsak kínos lenne eltölteniük a következő pár órát. Aztán hirtelen meglátott valamit, ami esetleg jó kezdőtéma lehetne.
– Nem is tudtam, hogy a bátyád kapott Griffendél Büszkesége díjat.
– Melyikükre gondolsz, Gideonra vagy Fabianra?
– Szóval, két bátyád van? És mindketten kaptak?
– Igen – mondta Molly, és közben odasétált mellé, hogy megtudja Arthur melyik testvére díját fedezte fel. – Tudod, a mi családunk vérbeli griffendéles família. A szüleim is ebbe a házba tartoztak, és szeretem úgy gondolni, hogy büszkék mindhármunkra, amiért folytatjuk a hagyományt.
Molly nem igazán értette, miért kezdett bele ebbe a történetbe, de ha egyszer belekezdett, akkor azt sejtette, hogy a szavak már megállíthatatlanul törnek majd elő belőle. Egyszerűen valami belső késztetést érzett arra, hogy folytassa a bizalmas mesélést, a fiú őszinte érdeklődését látva.
– Lehet, hogy eddig nem is tudtad, de én árva vagyok, Arthur. A szüleim meghaltak, amikor egy éves voltam. Fabian alig hat éves volt akkor, s a szüleink már soha nem tudták meg, hogy végül melyik házba osztott be minket a Teszlek Süveg. – Elfordult, hogy ne lássa a fiú az arcán a gyászt, és így mesélte tovább élete szomorú történetét. – Alig egy éves voltam, amikor elveszítettem őket, sajnos nem emlékszem rájuk, csak fényképekről ismerem Margaret és Percival Prewettet. A nagyapám húga, Muriel néni nevelt fel minket. Ő egy… hmm… nagyon… összetett személyiség. Imádja a pletykákat, szereti kritizálni a dolgokat, és mindenről határozott, megmásíthatatlan véleménye van. Azt hiszem, ez egy családi vonás. Jól jegyezd meg, Arthur Weasley, a Prewettek nagyon makacsak. – Molly csintalanul rávigyorgott a fiúra, nem állhatta meg, nevetnie kellett a fiú ámuló arckifejezésén. Aztán könnyedén folytatta a mesélést, miközben hozzálátott Fabian díjának megtisztításához. – Muriel néni hatvan éves volt, mikor hozzákerültünk. Hatalmas a rokonságunk, mégis egyedül ő volt az, aki hajlandó volt befogadni együtt a három árvát. Emiatt a néni, a mai napig nagyon haragszik a kuzinjaira, és az addigi kedvenc unokaöccseire. Nem is tartjuk velük a kapcsolatot. Szóval, igen, két bátyám van.
– Ha olyanok, mint az enyémek, akkor nem lehet könnyű dolgod. Bilius és Ignatius mellett sem volt könnyű felnőni. Talán a lánytestvéremmel, Tessievel jöttem ki a legjobban.
– Nos, fogalmam sincs, hogy milyenek lehetnek a testvéreid, de én nagyon jó viszonyba vagyok velük. Inkább Fabian az, aki tűzön-vízen át mellettem van, ha otthon vagyunk, mert Gideont nagyon lefoglalja a munkája a Minisztériumban. Egyébként mindketten kviddicseztek, Gideon terelő volt, amíg űzte a sportot, viszont Fabian fogóként még mindig játszik a Kenmare-i vércséknél – hangsúlyozta ki Molly, de Arthur csak értetlenül nézett rá. – Neked nem ismerős Darren O'Hare neve? Ő a Karvalyfej támadóalakzat megalkotója. – Molly kicsit bosszúsan, de azért nevetve csóválta a fejét. – Komoly hiányosságaid vannak a kviddics terén. A testvéreid nem játszottak véletlenül a Griffendél csapatában?
– Bilius és Ignatius éppenséggel igen, de én nem éreztem késztetést, hogy jelentkezzek. Szinte semmiben sem hasonlítok rájuk, és tudtam, hogy nem lennék tehetséges ebben sem.
– Mesélj róluk – kérte a lány.
– Nos, Bilius az idősebb bátyám, és nagyon hírhedt volt a Roxfortban, legalábbis saját elmondása szerint. Lumpslucknak elég sokszor meggyűlt vele a baja, gondolom, azért is nem kedvel, mert vele hasonlít össze. Rá ugyanis jobban hasonlítok külsőre, mint Ignatiusra, vagy Tessie-re. Bilius akkoriban, és még most is, minden létező szabályt áthágott. Az ő idejében Pringle még kezdő gondnok volt, a bátyám persze, kihasználta ezt, és mindig könnyedén át tudta vágni. A rossz hírneve pedig, nagy hatással volt a boszorkányokra – a fiú itt féloldalasan elmosolyodott –, mégsem volt soha komolyabb barátnője. Én még egyet sem láttam, csak néhány árnyékot, akik ki meg besurrantak az éjszaka. Ignatius ellenben egészen más típus. Ő a család büszkesége, a mindenki által bálványozott bátyám. Korban közel áll Bilyhez, de nagyon különböznek egymástól. Nem tudok róla, hogy valaha is büntetőmunkára küldték volna. Nagyon törtető, és sokszor büszke, öntelt. Az az ő pajzsa ott a szemközi falon – mutatott arrafelé a fiú, majd sóhajtott egy nagyot. – Elsőévesként gyakran eljöttem ide, és csak néztem a nevét. Elképzeltem, hogy egyszer rám is ennyire büszkék lesznek a szüleim, hogy itt lesz kiállítva a pajzs, amin a nevem van… Aztán felébredtem, és a közelébe se jöttem azóta a Trófeateremnek. Rájöttem, hogy soha nem érhetek fel hozzájuk, de ma már nem bánom annyira.
Arthur hallgatott egy kicsit, hogy összeszedje a gondolatait, aztán kibökte:
– Talán az a legnagyobb problémám velük, hogy semmibe vesznek, a bátyáimnak mindig csak a kicsi Artie maradok, aki nem elég belevaló a kviddicshez, a tanulmányaiban sem tud jobbat elérni, mint a bátyjai, és még sorolhatnám… – Arthur szomorúan mosolygott Mollyra, aki igazán megsajnálta a fiút.
– Na és Tessie? Említetted, hogy vele jól kijössz…
– Igen, imádom őt! Kedves, előzékeny és nagyon szép. Rendszeresen levelezek vele, de már nagyon hiányzik, alig várom, hogy végre vége legyen a tanévnek, és mehessek haza hozzá. Egyébként nyáron készül férjhez menni. Esetleg eljöhetnél… – tette hozzá halkan Arthur.
– Persze, feltétlenül. Mindenképpen meg akarom ismerni őt – mosolygott rá a lány, Arthur pedig észrevétlenül kifújta a tüdejéből az eddig benntartott levegőt.
Hosszú csend állt be a beszélgetésbe, de ez nem az a kínosan zavaró hallgatás volt. Arthur hálát adott Merlinnek, hogy ilyen jó fordulatot vettek az események, és végre beszélgethetett Mollyval. Bár az nem igazán volt ínyére, hogy ennyit regélt neki bizalmasan az érzéseiről, még az is mefordult a fejében, hogy Molly a gyengeségéért, most biztosan szánalmas lúzernek tartja. Mindezek ellenére, furcsamód, mégis úgy vélte, hogy ha itt és most véget érne az este, ő akkor is teljesen boldog és elégedett lenne.
Molly eközben azon elmélkedett, hogy mennyire élvezi a fiú társaságát. Magában mosolygott azon, hogy Oggon kívül még senkinek sem tudott ennyire megnyílni. Nem értette, hogy fordulhatott ez elő vele. Némán tisztították tovább a kitüntetéseket, s ezek után is gyakran találkoztak nagy múltú, aranyvérű családok leszármazottainak neveivel. Molly T. R. Denem érdemrendjeinek egy részét már fényesre pucolta, így nem kellett többet a mardekáros saját üvegszekrényének közelébe mennie. Ezen kívül, volt azonban még rengeteg munka, amit lelkiismeretesen meg kellett csinálniuk.
Az idő viszont csak úgy röpült, és egyszer csak azt vették észre, hogy már az utolsó polcnak állnak neki, lelkesen, vidáman és közösen.
– Azért volt előnye is annak, hogy Bilius ennyi csínyt követett el – szólalt meg hirtelen Arthur.
– Igen? És micsoda?
– Az, hogy kívülről fújom az összes merényletét Pringle ellen. Jókat szoktam nevetni rajtuk, amikor eszembe jutnak… Képzeld el, egyszer női ruhát adott rá! Ezek után pedig, a halloweeni ünnepi vacsorára csalta valamilyen indokkal, és az egész Nagyterem rajta kacagott. Igaz, hogy Bily kamatostul kapta vissza a csíny árát, de azt mondta, hogy megérte. Ó, és volt egy olyan, hogy egy egész éven át szerelmes leveleket küldözgetett Lumpslucknak az egyik mardekáros lány nevében. Csak az év végi vizsgák után fedte fel magát a professzornál, miután az öreg felelősségre vonta a levelekért a hetedéves lányt. Az egész Roxfort tudott róla, és Lump nevetség tárgya lett. Mondanom se kell, hogy megbuktatta a bátyámat, aki amúgy is csak a másnaposság elleni bájitalt tudta elkészíteni. Aztán az utolsó évében, miután megnyerték a házkupát, elég hiányos öltözetben táncolt a klubhelyiségben az asztal tetején. Ezért mondjuk, már nem tudták megbüntetni…
– Arthur… kérlek… hagyd abba! – Molly már kétrét görnyedt, annyira nevetett az elképzelt jelenetek miatt, és a fiú is vele együtt kacagott. Aztán, amikor csillapodott a nevetőgörcsük, Arthur megszólalt.
– Azt hiszem, ideje lenne menni. Végeztünk. – Molly meglepetten nézett körbe. A fiúnak igaza volt.
– Ezek egyébként tényleg megtörténtek?
– Nem tudom, Molly – vakarta meg a fejét Arthur –, de el tudom képzelni, hogy igen.
Nem bírták tovább, újra kitört belőlük a fékezhetetlen jókedv.
ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ
Ogg már vagy egy órája várt türelmesen a sötét, félhomályos folyosón. Késő este volt, de ő nem tudott elaludni. Gyanította, hogy ennek köze lehet ahhoz, hogy veszekedett Mollyval tegnap délután. Nagyon bántotta a dolog és iszonyú lelkiismeret-furdalás gyötörte. A folyosón végigsöpört egy hideg fuvallat, s ő megborzongott. Erősen szuggerálta az ajtót, hogy végre nyíljon ki, és ne kelljen tovább itt ácsorognia. Igazából be is mehetett volna a Trófeaterembe, de nem akart újabb összetűzésbe keveredni a vén róka Pringle-lel, volt már éppen elég konfliktusuk az évek során. Miközben várakozott, próbált megoldást találni Molly bajára. Tudta jól, a lánynak igaza volt tegnap. Számtalanszor beszélgettek már arról, hogy nem találja a helyét évfolyamtársai között, nem tud hozzászólni a beszélgetéseikhez, és emiatt idegennek érzi magát. Kívülről úgy tűnhetett, hogy Molly népszerű lány, a kviddicsnek köszönhetően mindenki ismeri a nevét, de több szempontból is más volt, mint a többiek. Kitartó, kötelességtudó, fékezhetetlen a jelleme, és jobban kedvelte a magányt, mint a divatról és fiúkról csacsogó korabéli lányokat, noha könnyen barátkozó típus volt, s mindenki szerette. A fiúkkal sem jött ki jobban, mindenkit a haverjának tekintett, soha nem beszélt arról, hogy szerelmes lenne. Tényleg mindent vele beszélt meg, és rá támaszkodott, az ő tanácsaira hallgatott.
Mi lesz vele nélkülem? – Kérdezte önmagától, majd egy gonosz kis hang válaszolt a kérdésére: Nem lesz Mollyval semmi. El fog felejteni téged. Egy darabig majd hiányzol neki, de aztán valaki majd megvigasztalja, és te nem leszel más, csak egy öreg, vén bolond, akit botor módon a bizalmába fogadott.
Elmélkedéséből az ajtó csapódása ébresztette fel. Molly Prewett végre kilépett a Trófeaterem ajtaján. Csakhogy nem volt egyedül. Egy magas, szemüveges, szeplős fiú lépkedett szorosan mellette és mindketten kacagtak valamin. Ogg ritkán hallotta ilyen szívből jövően nevetni a lányt. A fiút csak látásból ismerte, de égővörös hajkoronája alapján biztosra vette, hogy csakis egy Weasley lehet. Ogg beismerte, hogy remekül passzolnak egymáshoz. Mozdulatlanul nézte őket, de nem vették észre jelenlétét. Talán jobb is ez így! Bizonyára Molly kínosan érezné magát, ha a fiú előtt beszélne vele.
Ogg pedig azzal a gondolattal aludt el később, hogy már nem is félti a kis barátnőjét attól, hogy egyedül marad a Roxfortban. Az előbbi jelenet bizonyította, hogy Mollynak legalább egy jó barátja már lesz. Sőt, talán egyszer még barátságnál több is lesz köztük!
Mindenestre ez már nem az ő dolga, leveheti öreg, bütykös kezét a fiatal válláról. Hirtelen elöntötte a bizonyosság, hogy ezek után Molly talán rálép egy olyan útra, ami egy kicsit társaságkeresőbbé teszi. Látta maga előtt a felnőtt nőt, akivé érik majd, ahogy sürög-forog, intézkedik. Elmosolyodott attól, hogy milyen könnyen ment idősebben, megváltozott személyiséggel maga elé képzelni a boszorkányt, akit immáron négy éve ismert, de ezt az arcát még soha nem mutatta meg neki. Kicsit olyan ez a helyzet, mint, amikor a szülő végleg útjára engedi gyermekét. Egy nagyon hosszú, és göröngyös útra, ami talán túl nehéznek tűnik majd, de egyszer ezt is meg kell tenni. A legnehezebb mosolyogva integetni, miközben boldogan indul el gyermekünk az Életbe, nem is számítva a beláthatatlan kanyarokra, bukkanókra, kátyúkra, amibe beleragadhat, vagy az út menti mély árkokra, amiből nem könnyű kimászni.
Most már minden rendben lesz – suttogta maga elé, és tényleg így gondolta.
ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ
– Azt hiszem, hogy aludnunk kellene.
– Ühüm – jött az értelmes válasz Arthurtól.
– Hát, akkor jó éjszakát – szólt vonakodva Molly, és elindult a lépcső felé. A fiú hangja azonban megállásra késztette.
– Várj! Egész este meg akartam kérdezni tőled, csak nem volt hozzá bátorságom, hogy mi a leghőbb vágyad?
– A leghőbb vágyam? – Molly jóócskán meglepődött, de végül mégiscsak elmosolyodott a kérdés hallatán. – Az, hogy a Roxfort után híres kviddicsjátékos legyek, pont mint Fabian.
Arthur biccentett, hogy megérti, majd ő is ’Jó éjszakát!’ kívánt, és elindult a fiúk hálókörlete felé.
– Arthur Weasley! Csak nem képzeled, hogy elengedlek úgy, hogy én nem teszem fel neked ugyanezt a kérdést? – A lány játékos szigorúsággal nézett rá, de a tekintetében látszott, hogy tényleg érdekli a válasz. Arthur visszafordult, és mélyen a szemébe nézett. Lehetséges, hogy kineveti majd érte, de őszinte akart lenni a lánnyal. Ez az este túl szép volt ahhoz, hogy mindent elrontson a hazugsággal. Nagy levegőt vett, és kimondta:
– Az a leghőbb vágyam, hogy megtudjam: Mitől repül a repülő?
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése