Úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Mindössze hétéves voltam, amikor apám egy borús, hűvös, október végi estén kivitt a Godric’s Hollow-i temetőbe. Akkor még sejtelmem sem volt a nagyszüleim halálának okairól. A háborúról is csak néhány lerövidített történetet hallottam, amit el lehet mondani egy gyereknek. Persze apa nem tudhatta, hogy George bácsi rendszeresen mesélt nekünk „esti mese gyanánt” különféle hátborzongató történeteket vérfarkasokról, hatalmas óriásokról, halálfalókról és Róla Akit Nem Neveztünk Nevén. Soha nem féltem, mert tudtam, hogy George bácsi meséit nem kell komolyan venni. Ő mindig csak tréfált, vagy legalábbis nem lehetett megállapítani, mikor beszélt komolyan. Soha nem féltem addig a napig, amíg hétévesen el nem látogattam a nagyszüleim sírjához.
Útközben végig csak nyafogtam. Már nem emlékszem pontosan, mi miatt, de valószínűleg arról lehetett szó, hogy sokkal szívesebben tölteném az időm Freddel vagy Lucyval. Apa nem reagált, végig szótlanul fogta a kezem, hogy el ne essek a sírkövek között botladozva. Amikor odaértünk, egy kicsit megszorította, majd hirtelen rám nézett, és elengedte. Amióta az eszemet tudom, nem láttam annyira komolynak. (Na jó, talán egyszer, amikor véletlenül kilöktem Rosie-t anya régi szobájának az ablakán. Egyébként is arról nem én tehettem! Magának kereste a bajt! Ő mondta a kviddicsre, hogy hülye sport! Azóta biztosan tudom, hogy Rosie nem teljesen százas. Igaz, hogy ilyet nem illik mondani a saját unokatestvérünkről, de akárki kérdezi, én mindig letagadom, hogy rokonok vagyunk. Szóval, most tulajdonképpen Rose Weasleyt sértegetem, aki egyáltalán nem illik a családi körünkbe, még távolról sem! Pedig ezt nehéz teljes bizonyossággal kijelenteni a Weasley család tagjairól, mert néhányan elég furák, de senki sem annyira, mint Rosie.)
Apa tehát komoly volt. Nagyon komoly. Kénytelen voltam abbahagyni a nyafogást, mert a hangulata rám is átragadt. „Hülye temetők! Semmi vidám nincs bennük!” – gondoltam akkor. Hirtelen feltámadt a szél, és majdnem ledöntött a lábamról. Apa szeme kissé összeszűkült, és úgy méregetett, mint amikor nem tudja, hogy milyen büntetést szabjon ki rám, az elkövetett (szerintem kicsi, az ő véleménye szerint nagy) bűnért. Végül elfordította a fejét (amit egy halk sóhajjal nyugtáztam), és az előttünk nyugvó sírkőre nézett. Követettem a pillantását. Mielőtt megpróbáltam volna kibogozni a betűket, beszélni kezdett:
– Ők itt a nagyszüleid, James. Lily és James Potter. Szeretnék róluk mesélni neked, bár én sem ismertem őket. Alig voltam egyéves, amikor meghaltak. Nagyon sokat nyomoztam, hogy kiderítsem, milyenek is voltak valójában. Az akkori barátaik és azok, akik ismerték őket, nagyon sokat segítettek nekem. Szeretném, ha meghallgatnád a történetet! – Nem szóltam közbe, egyrészt mert nagyon is érdekelt a történet, másrészt mert szerintem apa nem várt válaszra, rögtön bele is kezdett a történetbe: – Lily Evans mugli családból származott és egészen addig a pillanatig, amíg nem találkozott Perselus Pitonnal, nem sejtette, hogy boszorkány. Perselus félvér volt és az édesanyjától sokat tudott a varázsvilágról és arról, ami Lilyt legjobban érdekelte: a Roxfortról. Megismerkedésük nem sikerült valami fényesre, Lily nővére megijedt a kopott és túl nagy ruhákat viselő Perselustól, így haza kellett mennie vele. Nemsokára azonban elválaszthatatlanok lettek. Lily élvezettel hallgatta Perselus meséit, itta minden szavát. Csak a testvére miatt aggódott, ugyanis Petuniát nem vették fel a Roxfortba, mivel nem tudott varázsolni. Petunia ezért mindig is féltékeny volt Lilyre. Még a Roxfort Express indulásakor is veszekedtek. Attól a pillanattól kezdve, hogy Lilyről kiderült különleges képessége, Petunia gyűlölte, és ez nem változott az évek során sem. Tudomásom szerint soha nem látogatta meg az édesanyám sírját, és nem azért, mert nem tudott volna eljönni. Szerintem Lily egész életében bánta, hogy így alakult a viszonya Petunia nénivel. Bár a testvéri szeretetet nem pótolhatta semmi, a Roxfortban szerencsére nagyon sok barátra tett szert. Mindenki szerette attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a varázslóiskola kapuin. Bár Perselustól sok mindent hallott, rengeteg dolog volt, amiről nem tudott, olyan dolgok, amik a máguscsemetéknek egyértelműek. Azért, hogy ne maradjon le a többiektől, nagyon sokat olvasott. Legnagyobb szívfájdalma azonban mégis csak az volt, hogy Perselussal nem egy házba került. A süveg a Mardekárba osztotta Perselust, Lilyt pedig a Griffendélbe. Így került egy házba Lily Evans és James Potter. Már a vonaton megismerkedtek egymással, de ez nem volt egy szívderítő barátság kezdete. – Apa itt elnevette magát. Szinte már azt hittem, inkább magának mesél, annyira beleélte magát a történetbe. Bár a tekintetét az aranyló betűkre szegezte a sírkövön, éreztem, hogy gondolatban nagyon messze jár, és olyan eseményeket lát maga előtt, amelyek fontosak neki. Megfordult a fejemben, hogy emlékeztessem, nem egyedül van a temetőben, de mégsem tettem. Elképzelhető lenne, hogy a hétéves James Sirius Potter átérezte a helyzet komolyságát? Áh, dehogy! Ilyen még nem fordult elő velem.
– James és Sirius már a vonaton nagyon jó barátságot kötöttek, szerintem inkább Perselust akarták szekálni és nem Lilyt, de azzal, hogy a fiút bántották, kivívták a lány haragját is, mert Lily és Perselus annak ellenére, hogy két egymással versengő házba kerültek, akiknek a tanulói ráadásul szinte gyűlölték egymást, barátok maradtak. Az első évek során Jameshez és Siriushoz csatlakozott még két fiú: Remus Lupin, Teddy édesapja, és Peter Pettigrew. Ők lettek a híres Tekergők, akik felforgatták a Roxfort nyugalmas napjait. Harmadéves korukban készítettek egy térképet, ami megmutatta minden ember jelenlétét a Roxfortban. Annyi csínyt követtek el, hogy beleírták magukat a varázslóiskola életébe. Hidd el, tudom, miről beszélek, ugyanis hatodévben, büntetőmunkán nekem kellett rendszerezni az akkori aktákat, és bizony elég sokszor bukkantam ismerős nevekre. A legszörnyűbb azonban az volt, hogy a büntetést Perselus Piton szabta ki rám, aki az áldozata volt számos csínynek, amit a Tekergők elkövettek. Gyűlölték egymást. Lily pedig gyűlölte a Tekergőket azért, amit Perselussal tettek. Bizonyára Piton nem mondta el Lilynek, hogy ha párbajra került a sor, ő sem hagyta magát. Piton mindenáron azt akarta, hogy végre csapják ki őket az iskolából, és egy éjjel, amikor kilopóztak a kastélyból, követte őket. Akkor már sejtette, hogy Remus vérfarkas, és nyilván bizonyítékot keresve ment utánuk a fúriafűzön keresztül a Szellemszállásra. James még időben észrevette, hogy Piton követi őket, és mielőtt még Remus megharaphatta volna, megmentette az életét. Jamesnek nem árthatott a barátja, mivel a három Tekergő megtanulta az animágiát, így akármikor állattá tudtak változni. Piton tehát megmenekült, és mindenkinek terjeszteni kezdte a híreket, hogy a Szellemszálláson egy vérfarkas rejtőzik, persze senki nem hitt neki. Ettől fogva még jobban gyűlölte a négy fiút, a folyosón csak úgy röpködtek az átkok és ártások mindkét fél részéről.
Volt egy összetűzés, aminek személyesen is a tanúja voltam, egy merengőbe rejtett emléknek köszönhetően. A szüleim az ötödik évüket töltötték a Roxfortban, és éppen a Rendes Bűbájos Fokozaton a Sötét Varázslatok Kivédése vizsga után lazítottak a tóparton, amikor Sirius közölte, hogy unatkozik. Jamesnek több sem kellett, máris kiszemelte a csínytevés célpontját. A választás – mint mindig – Pipogyuszra esett. Egy akkoriban népszerű lebegtető átkot vetetettek be ellene, és pillanatokon belül Perselus a levegőben csüngött fejjel lefele, nyakáig csúszott talárban, a roxforti diákok nagy mulatságára. Illetve mégsem találta mindenki jó mókának. Lily azonnal barátja segítségére sietett. Perselus azonban nem kért a támogatásából, és sárvérűnek nevezte anyámat. James iszonyú mérges lett, Lily pedig ledöbbent. Azt hiszem, akkorra már mindkettőjük fülig beleszeretett a boszorkányba. Lily attól fogva nem állt szóba Perselussal, és eleinte inkább bosszúból, de a Tekergőkkel kezdett barátkozni. James és Lily egyre közelebb kerültek, hetedévben pedig (hosszas könyörgés után) Lily beleegyezett az első randiba.
Apa itt egy pillanatra megállt, és megtörölgette a szemüvegét, majd folytatta:
– Voldemort azután szervezte be a legtöbb halálfalót, miután a Tekergők elhagyták a Roxfortot. Sok Mardekárost sikerült meggyőznie, de akadtak más házból való diákok is. Valakit megfélemlített, voltak olyanok, akik viszont őszintén csodálták a Sötét Nagyurat. Perselus Piton is Voldemort csatlósa lett. Lilyvel megszűnt minden kapcsolata, és ezzel az utolsó kapocs is, ami még a jó oldalhoz kötötte. Lily és James összeházasodtak és Godric’s Hollowba költöztek, a régi Potter-birtokra. Nemsokára megszületettem én is. Keresztapámnak pedig James legjobb barátját, Siriust kérték fel. Anyám és apám, a többi Tekergővel egyetemben, tagjai voltak a Főnix Rendjének, számos alkalommal aktívan léptek fel a Nagyúr ellen. Eközben persze Piton sem tétlenkedett, kémkedett a Nagyúrnak, így történt, hogy sikerült félig kihallgatnia egy jóslatot. A jóslat egy gyermekről szólt, aki veszélyezteti Voldemort hatalmát, aki júniusban születik, olyan emberek fiaként, akik már háromszor dacoltak vele. A Sötét Nagyúr elkezdett kutatni a gyerek kiléte után, és két lehetséges kisfiút talált. Az egyik aranyvérű volt, a másik félvér, és mindkettejük tehetséges mágusok gyermeke. Voldemort választása mégis a félvér fiúra esett. Amikor Lily és James megtudták, hogy Ő Akit Nem Nevezünk Nevén az életükre tör, megpróbáltak elrejtőzni előle. Bizalmukat pedig egy olyan emberbe helyezték, aki később elárulta őket. Mindenki úgy tudta, hogy az áruló Sirius Black volt. Mivel a szüleim halála után Petunia nénikém családjához kerültem, harmadéves koromig nem is tudtam Black létezéséről és arról, hogy őmiatta haltak meg a szüleim. Ám amikor a harmadik évemet kezdtem a Roxfortban, Sirius Black megszökött a varázslók híres börtönéből, az Azkabanból. Ez az év nem csak ezért volt számomra jelentős, hanem amiatt is, mert ebben az évben végre normális SVK tanárt kaptunk Remus Lupin professzor személyében. Ő tanított meg patrónust idézni, és abban az évben sokszor a közelemben éreztem a szüleim szellemét. Mikor Sirius megtalált, elmondta, hogy az áruló valójában a tekergők negyedik tagja, Peter Pettigrew volt, aki szüleim halála után patkány képében a Weasley családnál, sőt barátomnál, Ronnál bujkált. Azon az estén a sors a kezembe adta a döntést: dementorok kezére adjam a szüleim régi barátját és árulóját, azt az embert, aki miatt család nélkül kell élnem, vagy megkegyelmezek neki.
– De Apa – szólaltam meg hirtelen – neked van családod! Nagy családod van, akik nagyon szeretnek
– Tudom, kisfiam – ölelt meg szorosan.
Képtelen lennék akár egyetlen pillanatot is felidézni a gyerekkoromból, ami ennyire mélyen érintett volna. Apa szavai nagyon nagy hatással voltak rám, és onnantól, ha George bácsi rémtörténeteit hallgattam, akkor tudtam, hogy komolyan kell vennem. (Vagy legalábbis van valami valóságalapja.) Hétéves korom óta csakis akkor megyek könyvtár közelébe, ha a kviddicset vagy a varázslóháborút taglaló könyveket keresek. Itt megjegyezném, hogy ezért Hermione néni roppantul büszke rám, Ron bácsi pedig megkérdőjelezi James Potter-mivoltomat (hallomásból Ő is ismerte a nagyapámat és persze apa se az a kifejezett könyvmoly). A következő évben Albus is elkísért minket a Godric Hollow’s-i temetőbe, majd néhány év múlva Lily is. Nem tudom, hogy őket mennyire változtatta meg nagyszüleink igaz története, de rám olyan hatással volt, ami egész életemre kihatott. Soha nem felejtem el apám komoly szavait, könnyes szemét és a múltat. Felnőtt fejjel pedig minden nap hálát adok, hogy élnek a szüleim, hogy végtelenül szeretnek, és nem kellett átélnem azokat a borzalmakat, amiket apának és még oly’ sok embernek, akiket a háború tanított meg felnőtté válni.
Szerzői megjegyzésem: Szívesen fogadok véleményt, kritikát :) Nem akarok könyörögni de nagyon jól esne ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése