Mitől repül a repülő? II. rész

Mitől repül a repülő? 


II. rész

– Ugyan, kérlek! Mit számít nekem, hogy egyenlőtlen-e a küzdelem? Egy hajléktalan Prewettet és egy csóró Weasleyt nem fogok futni hagyni! – Most már teljes figyelmét rájuk irányította, és látta, hogy az említettek úgy állnak a helyükön, mint egy faszent. – Na, mi lesz? Akartok még egy-két sértést hallani családi körülményeitektől vagy végre előveszitek a pálcát, hogy lealázhassalak benneteket? Azt a napot is megkeserülitek majd,amikor egy véráruló családban jöttetek világra!

Molly felvont szemöldökkel ránézett, jelezve, hogy nem tudja, ebben a helyzetben mit kell csinálnia a prefektusnak: megakadályozni a párbajt vagy segíteni a háztársát? Magában Arthurban is nagy viharok dúltak, arra vonatkozóan, hogy mit tegyen. Egyértelmű, hogy segítenie kell valahogy a lánynak, de vajon melyik lenne helyesebb? Inkább elsimítani a dolgokat vagy felvállalni a kihívást a szájaló mardekárosokkal szemben? Ismerte a Prewett családot, ugyanolyan nagy múltú és tekintélyes aranyvérűek, mint a Blackek, Lestrange-k, Malfoyok, Longbottomok, Potterek vagy a Weasleyk. Milyen jogon sértegeti egy Black őket? Ezzel a becsületében sértették meg, és ezt nem hagyhatja szó nélkül. Nagy dilemma volt, de végül sikerült döntenie. Bólintott, némán beleegyezve a pálca használatába. Molly elmosolyodott, nyilván nem hitte, hogy erre az útra lép. Mindketten elővették a pálcájukat és komolyan a kihívók felé fordultak.

– Bella, drágám! Szerintem tényleg nem kellene… – Rod próbálta menteni a menthetőt, de a Black lány már majdnem a saját jegyesét átkozta meg, annyira felbőszült.

Eközben Molly és Arthur egymásra nézett és bólintottak egyet. Ebből a néma párbeszédből a mardekárosok természetesen nem vettek észre semmit. Bella és Rod egymással voltak elfoglalva, Malfoyék pedig őket nézték. Így történhetett hát, hogy szinte már túl könnyű prédává váltak a griffendéleseknek.

– Rodííííí – visította a lány hosszan elnyújtva a szó végét – ha még egyszer… – A pálcáját közben immár jövendőbelije felé fordította, de ez nagy hiba volt, mert még nem mondta végig a mondatot, máris a földön hevert. Arthur pálcájának egyetlen intésével és egy Rictusempra kiáltással egyszerre három mardekárost tett ártalmatlanná. Eközben Molly meglengette a pálcáját és a Ferula varázsige hatására Bella testét pólyacsíkok kezdték el körbefonni. Először a lábát, aminek következtében hanyatt esett, mert elvesztette az egyensúlyát. Úgy nézett ki, mint egy múmia. A szája még szabad volt, amikor utánuk acsarkodott. Molly persze nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon:

– Legközelebb így állj ki ellenem, ha mersz, te ringyó!

– Gyere, Molly, menjünk – húzta a fiú a karjánál fogva, nehogy visszamenjen párbajozni a tajtékzó Bellatrixhoz.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

Ahogy kettesben sétáltak az éjszaka csendjében, hirtelen felrémlettek előtte Molly csípős szavai a mardekárosokkal szemben. Pont ugyanúgy viselkedett akkor is, mint most. Önkéntelenül elmosolyodott, amikor eszébe jutott az a pár nappal ezelőtti nézeteltérése is a nagyteremben a reggelinél, amit szinte az egész iskola hallhatott. Molly szörnyen letorkollta az egyik mardekárost, aki a múlt évi kviddicsmeccset emlegette, ami mindig is fájó pont volt a lánynak, elvégre ő is a csapatban játszott. Nem is akárhogyan! Személyes véleménye szerint az egész csapat nem ért annyit, mint a lány egymaga!

Hihetetlen volt, amit véghezvittek tavaly, és igazságtalan a vereség. Az egész iskola kinn ült a lelátókon, hiszen a Kupáért játszott döntőt a Griffendél és a Mardekár. Igazán izgalmas mérkőzés volt, már vagy jó két órája tartott és a szerencse a Griffendélnek kedvezett. Ez nem is csoda, ugyanis kiváló hajtói voltak a csapatnak. Úgy passzolgatták a kvaffot, hogy alig lehetett szemmel követni. A vörösen lobogó hajat, azonban ezer közül is felismerte volna Arthur. Sajnos hiába voltak kiváló hajtói a Griffendélnek, a Kviddics Kupát végül mégsem az oroszlánok nyerték. Egyetlen pillanat műve volt az egész és a boszorkány mind a mai napig magát hibáztatja a történtek miatt. A Griffendél oroszlánjai kétszázhetven pontot szereztek, míg a mardekárosok csak százharmincat. A vörös talárokban játszó hajtóknál volt a kvaff, amikor a diákság felhördült, mert mindkét fogó meglátta a cikeszt! A mardekárosok hajtója azonban gyorsabb volt. A hajtók világosan látták ezt és felismerték, hogy a Griffendél győzelme csakis rajtuk múlik. Azonban elrontották a cselt, s mire újabb támadást indítottak volna, az ellenfél fogója a markába zárta az aranycikeszt. A meccsnek vége volt, a Kviddics Kupát a Mardekár nyerte.

Aznap a klubhelyiségben az egész ház együtt szomorkodott, kivéve egyetlen boszorkányt. Nem tudta senki pontosan hová tűnhetett a hajtólány, pedig Arthur úgy szerette volna megvigasztalni. Utólag már nagyon hülye ötletnek tűnik, hiszen mit mondhatott volna neki? Azt, hogy majd jövőre megnyerik? Ilyen szavakkal nem lehet senkit jobb kedvre deríteni egy kudarc után.
Mollynak feltűnt az egy pillanatig tartó mosoly, ami átfutott „megmentője” arcán.

– Mit vigyorogsz? – kérdezte tőle számonkérő hangon. Arthur mintha kissé zavarba jött volna. A gyér fényben persze nem láthatta tisztán, de mintha a fiú elvörösödött volna a kérdés hallatán. – Na, ki vele! Mi jár a fejedben?

– Én… öhm… csak… azon gondolkodtam… hogy milyen képet vágott Bella, amikor leringyóztad. – Arthur tartott tőle, hogy Molly kiérzi szavaiból, nyíltan hazudik neki. De hát az eredeti gondolatait csak nem oszthatja meg a lánnyal! Molly azonban nyilván félresöpörte gyanakvó gondolatait, mert őszintén és szabadon felnevetett. Erre már Arthur is elmosolyodott, de inkább megkönnyebbülésében.

– Valakinek meg kellett mondani Bellatrix kisasszonynak az igazat, mert különben még azzal a tudattal lépett volna a felnőttkorba, hogy ő a tökéletesség megtestesítője. És egyébként is ez a már régen kijárt neki. – Mivel Arthur kíváncsian felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy nem igazán érti a lány utóbbi mondatát, ezért Molly  hozzáfűzte magyarázólag: – Csak a különlegesen ellenszenves és rosszindulatú lányoknak mondom meg az őszinte véleményemet szerény személyükről.

– Áh! Így már értem.  – Csendben ballagtak egymás mellett és Arthur lázasan kutatott az agyában valamilyen téma után, hogy fenntartsa a lány érdeklődését, és ne gondolja unalmas alaknak. Óvatosan oldalra pillantott, a lány még mindig mosolygott. Ezt jó jelnek tekintette és felbátorodva így szólt:

– És mi a véleményed rólam? – Molly arckifejezéséből tudta, hogy ezt a kérdést nem kellett volna feltennie. Hirtelen megtorpant és a mosoly is eltűnt az arcáról. Éppen egy fáklya közelében álltak meg mind a ketten, így Arthur láthatta a lány elkerekedett szemeit, ahogyan őt vizslatja.

Molly nem értette Arthur kérdését és fürkészőn nézte a fiú arcát, hogy megállapítsa tréfál-e vagy komolyan gondolja, őszintén kíváncsi-e a válaszára. Arthur gyorsan rendezte vonásait és nem tudott belőle kiolvasni az égvilágon semmit.

– Arthur, nem is ismerlek téged. Nem váltottunk soha két szónál többet egymással.

– Szerintem Bellatrixra sem vesztegettél ennél több szót megismerkedésetektől fogva. Mégis könnyen tudsz véleményt mondani róla.

Molly Prewett élete során nem sokszor fordult elő, hogy nem tudott szóhoz jutni. Most mégis ez történt. Arthur Weasley olyan esdeklően nézett rá, hogy nem volt szíve megsérteni. Szinte minden emberről határozott és megmásíthatatlan véleménye volt, így Arthurról is. Ezt azonban egy cseppet sem volt kedvező a fiúra nézve, ezért eszében se volt elárulni neki. Ezért inkább a hallgatás mellett döntött és folytatta az útját. Némán fohászkodott Merlinhez, hogy Arthur ne kövesse, de csakhamar meghallotta a fiú lépteinek neszét a háta mögött.

– Nem válaszoltál a kérdésemre, Molly. – A hangja nem volt számonkérő vagy türelmetlen, inkább kedvesen érdeklődő, mint aki nem érti a helyzetet. A faggatózás azonban cseppet sem volt ínyére a lánynak, felhúzta magát rajta. Mindig utálta, ha olyasmire akarták rávenni, amit nem akart megtenni.

– A fenébe is, Arthur! – Hangja idegesen csengett, de próbált halkan beszélni, hogy ne zengjen a folyosó az ő dühödt kiabálásától. – Hagyj békén, fáradt vagyok!

Egy darabig csendben mentek tovább egymás mellett, de Arthur úgy látszott, nem ért a szép szóból, újból beszélni kezdett. Eddig nem sok alkalma volt a lánnyal beszélni, és úgy tűnt, pótolni szeretné a mulasztását.
– Azért nem volt semmi, ahogy ketten kiálltunk négy mardekáros ellen!

– Az egyikük még csak másodéves – válaszolta unottan a lány.

– Fogadni mernék, hogy egyszerre futnak Lumpsluckhoz – elmélkedett Arthur.

– Nyilván. – Molly közönnyel próbálta leplezni egyre növekvő dühét. Ám Arthur nem vette észre magát és azt, hogy a lány egy cseppet sem kíváncsi a mondandójára.

– Egyébként mit kerestél olyan későn a folyosón?

– Edzésről jöttem – válaszolt szűkszavúan a lány.

– Hiszen már vagy két-három órája láttam őket a hálókörleteikbe menni. Eléggé fáradtnak tűntek, biztosan kemény edzés áll mögöttetek…

– Így van –sóhajtott fel, és füle mögé tűrte szemébe lógó vörös tincseit.

– Nagyon remélem, hogy Malfoy nem tud holnap játszani – kuncogott a fiú. – Múltkor láttam játszani a Hugrabug elleni meccsen és valami szörnyű teljesítményt nyújtott. – Molly a szemét forgatta, a fiú ártatlan jókedve Bellatrix tervét juttatta az eszébe, és hiába tudta, hogy a fiú korántsem ütne ki készakarva egy mardekárost egy kviddicsgyőzelem reményében, dühe megállíthatatlan vulkánként tört ki belőle:

– Ne tegyél úgy, Arthur, mintha bármit is konyítanál a kviddicshez! És ne próbálj nálam azzal felvágni, hogy ezt hozod szóba, mert nem válik be, kár erőlködnöd! – Sejtette, hogy utólag nagyon meg fogja bánni a szavait, de ebben a pillanatban forrongott benne a düh. Nem bírta magát türtőztetni és nem tudott a fiúra nézni, miután a szavak elhagyták az ajkait. Mérgesen tovább csörtetett, de hallotta, hogy Arthur ezúttal nem követi. A szeme elé kúszott a fiú magas alakja, amint összetörten áll a folyosó közepén és távolodó alakja után néz. Nem kellett ahhoz sem hátrafordulnia, hogy elképzelje a fiú arckifejezését, de megálljt parancsolt csapongó gondolatainak. Most nem szabad ilyesmin töprengenie, a holnapi létfontosságú meccsre kell koncentrálnia! Minden idegszálával összepontosítani és kipihennie magát, hogy a legjobb formáját hozza. Nem ér rá felületes fecsegést folytatni egy fiúval. „A merlini búbánatba, Arthur Weasley! Miért nem tudtál nyugton maradni és befogni a szád?” – gondolta mérgesen.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

Másnap reggel Molly Prewett úgy érezte magát, mint egy házimanó, aki egész éjjel dolgozott. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mikor került végül az ágyba és hirtelen arra sem emlékezett, hogy miért nem feküdt le előbb. Aztán szépen lassan felderengtek előtte a tegnap éjjeli események: Bella, Arthur és a folyosón lejátszódott kínos pillanat. „Nem! Nem lehet bűntudatod miatta!” – emlékeztette magát – „Most csakis a meccsre szabad koncentrálni”. Megrázta a fejét, mintha ezzel a mozdulattal el tudná űzni a keresetlen gondolatait, és amikor végre kikászálódott az ágyból, akkor vette csak észre, hogy szobatársnői ágya már mind üres, szépen be van vetve és egy lélek sincs a hálóban. Az ágyával szemben lévő faliórára pillantva mindjárt tudta is ennek az okát: a mutatók háromnegyed tizenegyet mutattak! Egy pillanat alatt ugrott ki az ágyból, kapta magára a ruháit, s már a lépcsőn száguldott lefelé. Nem nézett a kíváncsian rábámuló diákokra csak az járt a fejében, hogy oda kell érni élete legfontosabb kviddicsmeccsére! Nem érzékelte, hogy hány roxfortost lök félre az útból és az utána kiáltó fiú hangja is csak halványan tudatosult benne. Nem szabad megállnia, nem szabad elkésnie. Ezt az egy mondatot hajtogatta magában. Vagy talán hangosan is kimondta? Már erre sem emlékszik. Lélekszakadva rontott be az öltözőbe, ahol már pattanásig feszültek az idegek távolmaradása miatt. Némán öltötte magára a vörös talárt és közben azért fohászkodott, hogy Hills csak most az egyszer ne ordítsa le a fejét. Csapatkapitányként neki is fontos volt a győzelem, így jogosan haragudhatott a lányra. Úgy tűnik, hogy ő is ideges lehetett, mert nem emelt szót a késésért.

– Miről maradtam le? – kérdezte meg suttogva a mellette ülő hajtótársát, Minnie-t.

– Semmiről – felelte a másik lány halkan – kivételesen nem mondott beszédet. – Bármilyen gyomorgörcsöt is érzett, Molly elmosolyodott. Mióta Hills a Griffendél kapitánya, minden meccs előtt tartott lelkesítő beszédeket és igazi ritkaságszámba ment, ha mégsem készült egy méter tekercshosszúságú beszéddel. Tavaly ilyenkor is elmaradtak a buzdító szavak és ezt a hagyományt Molly rossz ómennek vette, így hát vette a bátorságot és Hills felé fordult.

– Nem akarsz esetleg néhány szót szólni a csapathoz? – kérdezte kicsit félve tőle. A fiú az órájára nézett és felvonta az egyik szemöldökét.

– Az idő rövidsége miatt most csak ennyit: nyerjétek meg a Griffendélnek ezt a meccset!

Ezzel a végszóval indultak ki a pályára. Mint mindig, a kapitány mögött lépdelt, mint rangidős hajtó. Nem látott semmit az ellenfél csapatából, Hills széles vállai eltakarták előle a kilátást. Igazából nem is érdekelte, hogy kik a mardekárosok apuci pénzén beválogatott játékosai. Az sem érdekelte, hogy Malfoy részt vesz-e a Kviddics Kupáért folytatott végső ütközetben. Nem érdekelte, mert nem számított. Molly egész pályafutása alatt eddig minden pillanatát kiélvezte a mérkőzéseknek. Az elejétől a végéig teljes figyelmét a játékra összpontosította. Nem volt az az izgulós típus, nem érdekelte a közönség üdvrivalgása vagy épp nemtetszésük kinyilvánítása. Egyszerűen nem hallotta őket. Nem mintha nem üvöltötték volna teljes hangerővel, hogy GRIFFENDÉL vagy azt, hogy MARDEKÁR, hanem mert kizárta őket a fejéből.
Egyszer csak azt vette észre, hogy a levegőben van a többi tizenhárom játékossal együtt. Nem is emlékezett rá, hogy mikor szállt fel a seprűjére! „Mi van velem?” – kérdezte magától. Az első húsz percet úgy játszotta végig, mintha egy jól begyakorolt táncot járna. Gondolatban teljesen máshol járt, de ennek ellenére a Griffendél már jócskán több pontot dobott az ellenfél karikáiba. Aztán a mardekárosok kezdtek bedurvulni. Elsőként a csapat leggyengébb, legkisebb játékosára szálltak rá, Minnie-re. Szegény fogólányt hiába próbálta Hills úgy megvédeni, hogy sorozatosan küldte a gurkókat a boszorkány támadóira, végül mégis letaszították a seprűről. A fekete hajú lány éles sikítással zuhant a föld felé. Nem látta pontosan, hogy ki, melyik vörös taláros kapta el a pici boszorkányt, de attól rettegett, hogy már nem tud visszajönni a pályára. Mi lenne, ha fogó nélkül kell folytatniuk a mérkőzést? Ennél nagyobb veszteség nem is érhetné őket! Ha Minnie nem tud játszani, akkor ki kapja el a cikeszt? Nincs tartalék játékosuk, emberhátrányban játszanának, és akkor még bele sem gondolt abba, hogy mi lesz, ha még pár embert lelöknek a levegőből? Ahogy ezt magában végiggondolta, úgy döntött, hogy Molly Prewett ezt nem hagyhatja! Nem is figyelt arra, hogy a fogólány végül újra csatlakozott-e csapatához. Újult erővel vetette bele magát a legnagyobb szenvedélyébe, minden cselt olyan jól csináltak, ahogyan azt még egyetlen edzésen sem. Minden erejét beleadta a dobásokba, hihetetlen sebességgel repkedett a pályán keresztül-kasul… De úgy tűnt, hiába! A Mardekár már csak száz ponttal volt lemaradva, mindjárt utoléri őket!

Hihetetlenül méregbe jött, amikor arra gondolt, hogy ismét nem nyerhetnek a Mardekárral szemben! Olyan erősen sikerült elhajítania a kvaffot, hogy a Kviddics történelmében soha nem látott gólt szerzett a csapatának. A piros kvaff egyenesen a mardekáros őrzőnek csapódott, de olyan erővel, hogy a seprűje hátrafelé repült és keresztülesett a karikán. Így a mardekáros őrző szerzett maguknak öngólt, ráadásul Molly ezzel a húzásával meg is sebesítette, mivel esés közben eltört a jobb válla. Innentől kezdve szabad volt az út a griffendéles hajtónak a Mardekár karikáihoz. Molly már kezdett fáradni, az állás pedig négyszázharminc – kettőszáznyolcvan volt a Griffendél javára. Gyors fejszámolást végzett és megállapította, hogy ha a Mardekár fogója véletlenül elkapná a cikeszt, még akkor is döntetlen lenne a mérkőzés eredménye. A döntetlen végkimenetel pedig majdnem olyan, mintha elvesztették volna a játékot.
Hajtótársai ismerték minden rezdülését, így amikor élesen balra rántotta a seprűt, tudták, hogy a cikk-cakk cselt kell alkalmazniuk. Szeme sarkából látta, hogy mindkét fogó egyenesen az ég felé száguld és a kommentátor hangja is eljutott a fülébe:

– Végre egy kis izgalom, kedves roxfortosok! Már azt hittem, hogy itt őszülünk meg, és soha nem tűnik fel az a rohadt cikesz! A házak fogói sebesen száguldanak az apró szárnyas labda után, de a legfőbb kérdés az, hogy ki kaparintja meg előbb? Én személy szerint a mardekárra tettem a galleonjaim. Bízva abban, hogy a Griffendél megint elbénázza a dolgot. Az elsőévesek még nyilván nem ismerték fel a helyzetet, de ha nem tévedek, a pontok nagyon hasonlítanak a tavalyi utolsó mérkőzés állásához. Hajrá Mardekár!

Mollyt elöntötték a düh vörös hullámai. Már hetekkel a meccs előtt kiderült, hogy ki fog a megafon mögött ülni és tudta, hogy erősen bírálja majd a Griffendéles kviddicscsapatot, de ezt azért mégsem gondolta volna! A méterek pedig egyre fogytak a sebesen cikázó cikesz és a fogók között. Ebben a pillanatban a mardekárosok terelői még nagyobb vehemenciával pofozták a gurkókat a griffendéles hajtók felé. A cikk-cakk műveletnek annyi, Mortont telibe találta az egyik. Még idejében megkapaszkodott a seprűjében, így nem zuhant le, de a játékot már nem tudta folytatni, kiesett a ritmusból. Közben a fogók macska-egér játékot játszottak a cikesszel. Igen fürge volt ma a szárnyas aranylabda, bár Molly nem csodálkozott rajta, mert fontos mérkőzéseknél mindig gyors az aranycikesz, valamint a fogók is csak most kerültek be a házuk csapatába, nincs nagy gyakorlatuk. Csupán gyors reflexeinek köszönhette, hogy ki tudott térni az egyik gurkó elől és már repült is a karikák felé a piros kvaffal.

 Az állás tehát négyszáznegyven – kettőszázharmincra módosult. Molly kezdett reménykedni, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetük ellenére talán mégis megnyerhetik a Kviddics Kupát. Mihelyt elindították volna a mardekáros hajtók a támadásukat, már meg is szólalt a mérkőzés végét jelentő sípszó. Malfoy elkapta a cikeszt. Molly olyan boldog volt, hogy azt hitte, semmi nem ronthatja el széles jókedvét. Most még azt is bevállalta volna, hogy tesz egy kellemes sétát telihold éjszakáján a Tiltott Rengetegben. Ám ami a határtalan örömöt illette, az hamar tovaröppent. Még a cirkáló cikeszek sem vehették fel a versenyt a sebesen közeledő rossz hírrel. Amint földet ért a lába, megpillantotta a felé siető McGalagonyt. Először naivan azt hitte, hogy gratulálni jön a házvezetőnő, hiszen mindig örült, ha háza csapata győzött. Egy ilyen fontos mérkőzés megnyerése pedig mindig is a vágya volt, hiszen a Griffendél már időtlen idők óta nem győzött. Ám szigorúan összepréselt szája nem erről árulkodott.

– Miss Prewett, kérem, hogy haladéktalanul fáradjon velem Dumbledore igazgató úrhoz. Azonnali hatállyal beszélnünk kell a tegnap éjjeli incidensről. Már várják önt.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ