Mitől repül a repülő? I. rész

Végre! Végre! Végre feltehetem nektek a beígért történetet! Jó szórakozást kívánok hozzá, én nagyon élveztem az írást :) Folytatás hamarosan!

Mitől repül a repülő?

I. rész

Mikor ötödév elején megérkeztek a roxforti levelek és a borítékban egy csillogó prefektusi jelvény is rejtőzött, nem gondolta volna, hogy ilyen unalmas ez az egész. A szülei roppant büszkék voltak legkisebb fiukra, ő is igazán örült a megtiszteltetésnek, és izgatottan várta a nagyszerű feladatokat, amelyek rá várnak.

Prefektustársa, Bianca McRoy azonban – mint év eleje óta már annyiszor – ismét cserbenhagyta! Bianca vegyes családból származott, édesapja mugli, édesanyja boszorkány volt. Egyetlen lányukat okos, becsületes és talpraesett boszorkánynak ismerte mindenki már első éves kora óta. Viszont úgy tűnt, hogy az év végéhez közeledve nagyon megváltozott, prefektusi teendőit rendre ráhagyta, csak azért, hogy mindig más fiúkkal találkozzon. Ha jól értesült, most újabban egy mardekáros évfolyamtársukkal, Averyval látták együtt. Erre azonban egy knútot sem tett volna, lehet ennyi erővel az is, hogy már egy hugrabugossal mulatja az idejét, amilyen gyorsan változott az érdeklődése. Így történhetett, hogy sokadjára hallgathatta a lány végeláthatatlan kérlelését és mentségeit arra vonatkozólag, hogy miért életbevágó, hogy már megint vegye át helyette az éjjeli őrséget, mert más programja van, ami persze halaszthatatlan. Ő pedig, amilyen jószívű lúzer, el is vállalta. Bianca persze nem győzött hálálkodni és ígérgetni, hogy majd valahogyan meghálálja a kedvességét. Ez persze eddig nem valósult meg, és ha őszinte akart lenni, volt egy olyan halvány sejtése, hogy soha nem is fog.

Leroskadt az egyik lépcsőre és azon kezdett gondolkodni, hogy milyen jó lenne most a mugliismeret tanártól kölcsönkapott replógépről szóló könyvet tanulmányozni. Legalábbis úgy emlékszik, hogy így hívják a szárnyas, de mágia nélküli mugli találmányt. Múlt órán éppen erről a röpmadárról beszélgettek, amely képes a muglikat szállítani a levegőben. Talán annak is a nyomára bukkanhatna, hogy ha madárról mintázták a gépet, akkor miért szerepel a találmány nevében a ló állatnév. Ha itt lenne Bianca, megkérdezhetné tőle ezt a nagyon fontos információt, hiszen a lány az órán bejelentette, hogy már számtalanszor repült a levegőben mugli módon, hogy meglátogassa nagyszüleit. Bianca annyi mindent tud a muglik világáról! Az első hetekben, amikor még együtt őrjáratoztak, folyton ilyesmiről kérdezte. Miért emberek szállítják a leveleket, hiszen régebben mindenki madarakat használt? A muglik miért nem pennát használnak? Mi az a rövid pálca, amivel írnak? Miért nem mozognak a képek, úgy, mint a varázslóknál? Ezen kívül pedig száz meg száz kérdést tett fel a lánynak, ami nem hagyta nyugodni. Valószínűleg Bianca ezért is kerüli, mert már az idegeire megy a sok mélyreható magyarázat a muglikról.

Igazából soha nem tudta, hogy hogyan viszonyuljon a lányokhoz. Egyedül Biancával beszélgetett néha-néha, de vele is csupán egyetlen közös témája volt; ami a fiúnak a szenvedélye volt, a lányt az őrületbe kergette. Legnagyobb sajnálatára egy cseppet sem volt népszerű a boszorkányok körében. Mindenki csak a nyúlánk, szemüveges fiút látta benne, akinek túl hirtelen nőttek meg a kezei-lábai, akinek az arcát temérdek szeplő borította, és akinek fura hobbijai vannak. Pedig más nem járt a fejében, csak ő. Menthetetlenül a szeme elé kúszott a lány vörös haja, igéző barna szeme, karcsú alakja, amint előtte sétál, és nyughatatlan természete. Úgy szeretne csak egyszer bizalmasabban beszélgetni vele! Az egyetlen baj csak az, hogy ez a kívánsága valószínűleg soha nem fog teljesülni.

Valljuk be, hogy semmi értelmeset nem tudna mondani neki. Bizonyára csak hebegne-habogna, és szokás szerint leégetné magát előtte ezzel is megerősítve őt abban a hitében, hogy ő csak egy nagy rakás szerencsétlenség. Miért ilyen nehéz a boszorkányokkal? Felsóhajtott.

Ezzel a gondolattal felállt a lépcsőről, ahol eddig üldögélt, nyújtózott egyet, megtörölte a szemüvegét, majd rávette magát, hogy körbejárja az ötödik emeleti folyosót is.
Éppen be akart fordulni a sarkon, amikor beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét. Mivel ilyen későn már a prefektusokon kívül nem tartózkodhatott más diák a klubhelységeken kívül, arrafelé vette az irányt, amerről a hang jött.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

Szinte élőhalottként botorkált fel a kastély kopott lépcsőin azon a bizonyos estén. Magában nem éppen kedves szavakkal illette a négy alapítót, akik a Griffendél klubhelyiségét és hálókörleteit az egyik magas toronyba tervezték. Talán már két órája is lehet, hogy csapattársai beájultak a pihe-puha ágyukba.

Biztosan azt hitték, ő is nem sokára követi őket. De neki eszében sem volt! Mikor már mindenki hullafáradtan elhagyta az öltözőt egy különösen nehéz és kemény edzés után, visszalopózott Nimbuszával a pályára, kvaffal a kezében, azzal a szándékkal, hogy még dob néhányat a karikákra. Seprűjén száguldozva azonban mindig elveszti az időérzékét, és mire újra leszállt a földre, már az orráig sem látott. Enyhe csalódottságot érzett, amikor rájött, hogy megígérte Oggnak, meglátogatja a kviddicsedzés után. Szüksége volt ugyanis néhány bájital-hozzávalóra, amiket az üvegházakból nem tud beszerezni, a Tiltott Rengetegben viszont jócskán terem belőlük. Mivel a Roxfort öreg vadőrével már időtlen idők óta jó baráti viszonyt ápolt, ő szerezte be neki az alapanyagokat.

Na, mindegy! – gondolta. – Majd holnap elmegyek hozzá valamikor. Ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy holnap valószínűleg egyetlen szabad perce se lesz. Elvégre nem hagyhatja ki az év legfontosabb kviddicsmérkőzését! Nemhiába izzadta végig az utóbbi négy órát és az egész évi, többnyire órákig tartó edzéseket, lehetetlen, hogy holnap ne nyerjenek! Griffendél a Mardekár ellen. Kemény ütközet lesz. Úgy, mint tavaly is. Egyáltalán nem akarta újból felidézni az eseményeket, és újra átélni a bűntudatot, amit akkor érzett. Egyedül csakis ő a felelős a vereségért és megfogadta, hogy ez nem történhet meg még egyszer! Többet nem tereli el semmi a figyelmét! Megrázta a fejét, mintha ezzel el tudná űzni a kellemetlen gondolatokat, és ezzel a mozdulattal a haja is kibomlott a szétpattanó hajgumi szorításából. Dühösen csörtetett tovább a folyosón, azt sem nézte igazán, hogy merre tart, hiszen kívülről tudta már az utat a Griffendél-toronyba. Így azt sem vehette észre, hogy négy alak vált ki az egyik homályos sarokból. Csupán a gúnyos lányhangot hallotta meg a háta mögül, amit olyan jól ismert.

– Mondd csak, hova tartasz ilyen késői órán, amikor már jócskán a hálókörletben lenne a helyed?

– Ó, hogy az a…! – ugrott egyet a meglepetéstől, majd önkéntelenül is válaszolt: – Edzésről jövök.

– Ó, milyen tüneményes! Halljátok ezt fiúk? Azt hiszi, hogy nem tudjuk, honnan jön! – A mögötte felsorakozó fiúk hangos hahotával jutalmazták a társuk riposztját. A másik lány ezzel szemben leeresztette a seprűjét, és csípőre tette a másik kezét. Kezdett dühbe gurulni, mert már szeretett volna az ágyában lenni. Valamint nem értette, hogy minek zaklatják a mardekárosok, amikor holnap szemtől szemben is megmérkőzhetnek egymással.


– Hát, ha pontosan tudod, akkor miért kérdezed? – A gúnyolódó lány kacagását visszhangozták a folyosó falai. A festmények már valószínűleg rég felébredhettek, ám szokásukkal ellentétben ezúttal meg sem mukkantak. Nem nyavalyognak a felébresztésük miatt, meg azért, hogy a pálcák fénye a szemükbe világít. Most bezzeg feszülten figyelnek, hogy aztán elpletykálják a részleteket barátaiknak.

– Tudod, kislány, én igazán szeretek játszani, de tegyük félre a kellemes bájcsevejt, mást kellene megbeszélnünk! Hm-hm… mit is? Csak nem elfelejtettem? – nézett kérdőn a mögötte felsorakozó ifjú varázslókra, akik rázkódtak a visszafojtott röhögéstől. A lánynak egyszerre leesett, hogy megint csak játszadoznak vele, de úgy döntött, hogy nem idegesíti magát tovább. Eközben mintha megvilágosodott volna a gúnyolódó lány – Hát persze! Mit szólnál, ha mondjuk, megbeszélnénk a kétséges részvételedet a holnapi meccsen...

– Kétséges? Hogy érted ezt?

– Ó! Emlékszem, amikor még én is ilyen kis naiv és mit sem sejtő voltam. – A szavait annyi iróniával ejtette ki szép ívű és érzéki ajkán, hogy az már komikus volt. Szempilláit „kislányosan” rebegtette, de valahogy ezt az ártatlanságot kifejező gesztust nehéz lett volna elképzelni róla annak az embernek, aki egy kicsit is ismeri. Sűrű fekete haját kibontva viselte, alakja akár egy vadmacskáé, kecses volt, de közben minden mozdulata óvatosságra intette a becserkészésre váró áldozatokat. Tartása olyan, mint egy királynőé, hiszen születésétől kezdve nevelkedett a tiszta vérűeket jellemző elegáns viselkedésre. Ő volt a megtestesítője a gyönyörű jelzőnek, olyan nő, aki minden férfi álma. Külsőre gyönyörű volt, ezt bárki elismerte, de belül a velejéig romlott volt, és mint egy túlérett gyümölcs, szép lassan rohadt.

– Ne gúnyolódj velem! – emelte fel a hangját a megszólított.

– Miért? Mit teszel, ha mégis játszadozni lenne kedvem veled? Egyedül vagy – A szavakat kínosan lassan ejtette ki, és már villant is a kezében a pálca. A szemben álló griffendéles lány hátrált egy lépést, bár ez egy cseppet sem a bátorságának hiányát jelentette. Arcán a döbbenet és felismerés suhant át. Eddig nem is nézte meg magának a lány mögött felsorakozó fiúkat, de egyszeriben ismerősnek tűntek. Ledermedt. A Mardekár-ház ifjú fogója is közöttük volt. S egyszeriben összeállt a kép. A Griffendélnek nincs tartalék játékosa holnapra, ha egyikük nem tud részt venni a mérkőzésen, emberhátrányban játszanak! Most már világos: az éjjeli találka azért szükséges, hogy ne is jusson eszébe a pálya közelébe menni holnap. Egyben biztos volt, ha a mardekáros bagázsnak nem sikerül meggyőzniük a fenyegetéseikkel és számukra kedvezően alakítani az eseményeket, akkor nem ússza meg egy pár karcolással. A lány jól mondta: egyedül van, és a hosszú pálca még mindig fenyegetően szegeződik rá.

ᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴᶴ

Amikor elérte a folyosó sarkát, hirtelen megállt. Nem mintha félt volna, a prefektusi és pláne griffendéles mivolta miatt sem engedhette meg magának az ijedezést, elvégre házának tanulói a bátorságukról híresek, de úgy gondolta, hogy nem tanácsos rárontani a – hangokból ítélve – pattanásig feszült idegű roxfortosokra. Óvatosan kidugta a fejét és a pillanat töredéke alatt felmérte a helyzetet, ami a folyosón elé tárult; majd gyorsan visszahúzta, hogy átgondolja, mit tegyen. Egy pillanatig, amíg a folyosón a tett színhelye felé tartott, megfordult a fejében, hogy csak a festmények és portrék zajonganak ilyen késői órán, de itt és most sokkal komolyabb dologról volt szó. Kapásból négy, zöld-ezüst színbe öltözött diákot számolt össze, ámbár ez is túlerőnek tűnt a háttal álló lánnyal szemben. A mardekárosok élén álló boszorkány abban a pillanatban vette elő a varázspálcáját, és szegezte a neki háttal álló lánynak, akit hatévi ismeretség után rögtön felismert. Ugyanabban az évben érkeztek a Roxfortba és a Teszlek Süveg mindkettőjüket a Griffendélbe osztotta be. Bár nem ismerte túlzottan, azt tudta, hogy a lány nem tűri, ha beleavatkoznak a dolgaiba, és mivel elég tűzrőlpattant természete volt, attól is tartott, hogy a lány rövid úton elküldené, ha segítséget próbálna nyújtani. Ugyanakkor azt is tudta, hogy mint az iskola diákja és prefektusa, kötelessége segíteni, ha megtámadnak egy védtelen lányt. Mérlegelnie kellett azt is, hogy a támadók számbeli fölényben vannak, és hiába állna ki ellenük párbajban, még ha győzne is, akkor az egész Mardekár ház gyűlölete üldözné további itt töltött két évén keresztül. Állandó céltáblája lenne az ártásoknak, és rosszindulatú megjegyzéseiknek, amihez nem fűlött a foga. Közben hallgatta az egyre jobban elharapódzódó vitát és az emelkedő hangot. Nem mert többször kinézni rejtekéből, és így nem tudta megállapítani, hogy a megmentésre és segítségre szoruló boszorkány előhúzta-e már a pálcáját vagy van-e nála egyáltalán pálca? Mielőtt még meggondolhatta volna magát, kilépett a folyosóra. Szinte érezte, hogy egész életében bánni fogja ezt a túl hirtelen hozott döntést, de mégsem hagyhatott egy hölgyet a bajban! Először a mardekáros csapat élén álló boszorkány vette észre, ahogy kilépett a félhomályból, és arcára felkúszott egy lassú és gúnyos vigyor. Arckifejezését látva az eddig háttal álló lány is ránézett, és a fiú tudta, hogy ezt a pillantást soha nem fogja elfelejteni, mert sajnos semmi olyan nem volt benne, ami megmelengette volna a szívét és éreztette volna vele, hogy „Ó! Én hősöm!” . Mégis mire számított? Egy hatalmas nyakba borulásra a lány részéről és őrült sikoltozásra? Nem olyan fából faragták őt! Ez a helyes kis fintor – ami persze nem igazán növelte benne azt az érzést, hogy igenis jól tette, hogy előjött rejtekhelyéről – azonban abszolút illett a lány személyiségéhez.

– Üdvözlöm, prefektus úr! Csak nem őrjáratozik ilyen késői órán? Hogy lehet ilyen kegyetlen a sors, amiért éppen ilyen rendbontókkal sikerült összetalálkoznia, mint amilyenek mi vagyunk? – Színtiszta játék volt csupán, bár a mardekáros lány minden szava udvariasan csengett, a hangszíne azonban rosszat sejtető volt. Mardekáros társai szinte gurultak nagy jókedvükben, pedig személyes véleménye szerint ebben a helyzetben nem volt semmi vicces. Négy diák ártó szándékkal közeledik egy náluk sokkal gyengébb boszorkány felé. Fenyegetik, megfélemlítik, pálcát fognak rá. Hol itt a vicc? Ezt bizonyára csak ők értik. Az egy más kérdés, hogy a lány cseppet sem örül a váratlan megmentőnek, és a pokolba kívánja őt. Legalábbis erre utal a viselkedése.

– Én perpillanat arra lennék kíváncsi, hogy te mit keresel itt harmadmagaddal, láthatólag párbajra készülődve?

– Igazán nem tudom, hogy hova tűnt a régi rendszer, amikor a tiszta vérűek bármikor, bárhol kihívhatták a söpredékeket egy élet-halál párbajra. Mostanában a legjobb szórakozás mindössze az, ha a vérárulók körmére nézhetünk. Szinte visszasírtam a régi időket, és erre tessék: ma egyszerre két csemegét is küldött nekünk a nagy Merlin. Alig várom, hogy megkóstoljam őket.

– Tudod, Bella, a mama mindig arra tanított, hogy nem illik játszani az étellel, de talán ez esetben kivételt tehetünk – vigyorgott az eddig háttérben álló tejfölszőke gyerek.

– Jobb lesz, ha vigyázol, Malfoy! A végén még összepiszkítod a kezecskédet és a ruhádat, akkor aztán nem lesz olyan Suvickus, ami ki tudná tisztítani a makulátlan hírnevedet. – Haragja egy perc alatt lobbant fel. Mit képzel magáról ez a taknyos kisgyerek, aki midig csak befolyásos barátai talárja mögé bújik? Amikor nincsenek mögötte, akkor bezzeg már nem olyan nagy a szája! Egyenesen utálta az ilyen elkényeztetett ficsúrokat.

– Fogd be a szádat, te mocskos véráruló! – ordította a fekete hajú boszorkány.

– Ugyan már, drága Bella! Miért kezded megint a cirkuszt? Hagyjuk inkább őket elmenni, és gyere, sétáljunk egyet a holdfényes parkban. Az a lány már így is majdnem összeesik a fáradtságtól, nem lenne egyenlő a küzdelem –Első pillantásra beazonosította a varázslót, aki feszengve állt szorosan a lány mögött. Az iskola álompárja. Rossz nyelvek szerint már hétéves koruk előtt aláíratták velük a házassági szerződést, vagyonkérdésekkel és örökösödéssel együtt. Egy elrendezett házasságban ritkán boldog az ember, de a pár sülve-főve együtt volt, és úgy tűnt, hogy jól elvannak. A kialakuló vita azonban nem erre engedett következtetni. Olyan jól játszottak a külvilágnak, hogy mindenki elhitte a boldog szerelmes pár történetet.

– Az őrületbe kergetsz, Rodolphus! Te ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak! Arról pedig szó sem lehet, hogy sétálni menjek veled, pláne nem a parkba! Még hogy holdfényes séta! Ilyesmit csak a bénák csinálnak. Te bénának tartasz engem? – Bella arca vészesen közel került a fiúéhoz, egyik kezével még mindig a furcsa kettősre szegezte a pálcáját, a másikkal pedig Rod ezüst és zöld színű mardekáros nyakkendőjét markolta meg.

– Nem… dehogy, drága Bellám! – sietett válasszal a fiú – Csak bátorkodtam megjegyezni, hogy egyenlőtlen lenne a küzdelem egy holtfáradt kviddicsjátékossal és egy béna prefektussal szemben.

– Ugyan, kérlek! Mit számít nekem, hogy egyenlőtlen-e a küzdelem? Egy hajléktalan Prewettet és egy csóró Weasleyt nem fogok futni hagyni!